Kassai kutyagumi

Történelmünk viharos időszakában, a XVII. század közepén utazta be Magyarországot Daniel Speer, a boroszlói (Wroclaw) születésű német trombitaművész és író, aki bolyongásairól Magyar Simplicissimus című kalandregényében számol be. Az izgalmas mű, amely Varjú Elemér fordításában 1956-ban jelent meg magyarul, a német irodalom klasszikusának, Grimmelshausennek a művét tekinti mintának. Daniel Speer, akinek alkotói működését a zenetörténet is számon tartja (lekottázott többek között korabeli magyar táncdallamokat is), könyve főhősét hol Simplicissimusnak, hol Simplexnek (Együgyű, Balga) nevezi.
Simplicissimus Sziléziában tölti gyermekkorát, és szülei hirtelen halála utána csavargók, tolvajok, kincskeresők és egyéb vándorkóklerek társaságába kerül. Maga is kitanulja a különféle furfangokat, majd átkel a Kárpátok hegyláncán, elidőz Késmárkon, Eperjesen, Bártfán, Lőcsén és Kisszeben városában – itt martalócok társaságába kerül, amott megtanul trombitálni –, majd Kassára veti a csavargók vaksorsa.
Itt hosszabb ideig marad, és alaposan körülnéz. Bemutatja a Hernád folyót, a mozgalmas piacteret meg a vásárcsarnokot, a patikákat, a kézművesek műhelyeit, a városházát, a németek és magyarok által közösen használt főkatedrálist meg a „török börtönt”, aztán a tót templomot és a lutheránusok iskoláját. Megjegyzi, hogy a város levegője igen egészségtelen, ennélfogva egyik pestisjárvány a másikat éri. Nem volt életbiztosítás a város környékén barangolni, hiszen mint a szerző megjegyzi: „Három mérföldre innen már a hódoltság kezdődik. Errefelé a vidék nem nagyon biztonságos, különösen a martalócok miatt. Ezek hitehagyott keresztények, akik a törökökhöz pártoltak, szanaszét kóborolnak, a keresztényeket elfogják és a pogánynak eladják…”
Csoda-e, hogy ilyen körülmények között kemény és folyamatos munka vár a kassai igazságszolgáltatásra?
Daniel Speer hosszasan ecseteli a különféle pereket, amelyek a városban zajlottak. Egymást érik a gyilkosságok, rablások, házasságtörések, istenkáromlások. Legenyhébb ítélet a városbírói dorgálás, ezután a „három-palcárum” következik: a poroszlók három husánggal eltángálják a bűnöst. Amilyen változatosak a vétkek, olyan leleményesek a büntetések. Sorukba tartozik a pellengérre kikötés, a kiseprűzés, a nyelv kivágása, szigorúbb ítélet esetén a pallos általi lenyakazás. Aki éjszaka lámpás nélkül járkál a városban, elfogják, őrszobába zárják és – ahogy a szerző írja – meglapátozzák, illetve „megpiricskelik”.
De nemcsak zordon szigora, sokszor humorérzéke is volt az ítélőtanácsnak. Egy polgárt például, aki – főbenjáró bűn! – nem átallott a város elöljáróit szidalmazni, úgy büntetnek meg, hogy (miután a szitkokat visszavonta) a bakó egy vödör kutyagumival bekeni az arcát, miközben ezt harsogja a szájtáti tömeg nem kis mulatságára: „Mivel mint a kutya ugattál, azt, amit a felsőbbség ellen magadból kiokádtál, ismét be kell venned magadba, tehát a te szabados, könnyelmű bűnös szádat nem illeti egyéb, mint hogy kutyaganéjjal tömjék be…”
A kalandos életű Daniel Speer, aki 1707-ben hunyt el a württembergi Göppingenben, hozzáteszi: a büntetést háromszor ismételték meg, végezetül viszont a kárvallottat „más rendes polgárokkal egyenlő becsületben tartották”.