Ketreclakók

Mintha valamelyik hajdani irodalmi kávéház törzsvendége volna, és a XX. századi magyar irodalom nagyjaival naponta rázna kezet. Bartis Attila öt éve keltett feltűnést A nyugalom című regényével, amely azóta sem hagyja nyugton: csaknem tíz nyelvre fordították le, színdarabváltozata máig sikerrel fut a Nemzeti Színházban, ősszel pedig film készül belőle.

Számított arra, hogy a regénye ilyen sikeres lesz?
– Nem számítottam rá, de ha már így történt, természetesen örülök neki. Már csak azért sem lehet az ilyesmit előre sejteni, mert a regény körül a legnagyobb port az SWR német közszolgálati rádió- és televízióállomás kritikusok által szerkesztett sikerlistája kavarta azzal, hogy januárban A nyugalom német kiadása lett az első helyezett. Én egészen addig nem is hallottam erről a listáról, így valóban meglepett, hogy ennek itthon mekkora híre van. Egy ideig azt hittem, hogy a magyar média kissé túlreagálja a dolgot, de aztán kiderült, hogy máshol is nagy a presztízse ennek a listának. Nem telt el egy hét, és máris jelentkezett egy francia meg egy amerikai kiadó.
– A nyugalom regényként és színdarabként egyaránt azt a határozott benyomást kelti, hogy a szerző keservesen megszenvedte a szélsőséges anya-fiú kapcsolatot, amelyről a mű szól.
– Én anyám elvesztését szenvedtem meg tizenhárom évesen. Valamint azt, hogy szinte hálás voltam az orvosoknak, amikor azt mondták, reggelre jobban lesz, éjszakára nyugodtan hazamehetek a kórházból, ám így nem lehettem mellette, amikor meghalt. Kétség sem fér hozzá, a regénybeli anyagyilkosság, amikor a fiú a távollétével, a hiányával öli meg az anyját, innen származik. Ez például a maga módján egy valóságelem. De mit kezdjünk a többivel? Hiszen anyám sosem volt színésznő. Ráadásul nyoma sem volt benne zsarnoki hajlamnak. A nagyanyámban viszont annál inkább. A próbák idején éppen az anyát alakító Udvaros Dorottya kérdezte, honnan tudok ennyit a színházról. Azt feleltem, onnan, hogy leültem az íróasztalhoz, és elképzeltem. Ami egyrészt igaz, hiszen semmit nem éltem meg azokból a színházi történetekből, amelyekről a regényben írok. Másrészt viszont nem igaz, mert Marosvásárhelyen a színművészeti mellett nőttem fel, és a díszletraktár dohszagától a zsinórpadlás nyikorgásáig a zsigereimbe ivódott minden, a színház teljes misztériuma. A hívőnek, aki nap mint nap a leghátsó padban ül, más a viszonya a templomhoz, mint a ministránsnak, aki bejáratos a sekrestyébe.
– Mióta tekinti írónak önmagát?
– Az íróvá válás nem egy csapásra történik, hanem folyamat. Gyerekkoromban is írtam, csakúgy, mint szinte mindenki, de ezt még kár lenne irodalomnak nevezni. Ha azt keresem, mi volt a nagy iskola, amikor sok minden eldőlt, akkor valószínűleg azt a hat esztendőt kell annak tekintenem, amely alatt A séta készült. Igaz, ha nem éreztem volna magam írónak, akkor aligha kínlódom végig azt a hat évet.
– Hol ír általában?
– Pesten többnyire, itt a Vas utcában, Erdélyben pedig Szárhegyen. Időm egyharmadát igyekszem otthon tölteni Erdélyben. Az egyik otthonunk mindig ott van, ahol születtünk, a másik ott, ahol mi magunk otthont teremtettünk. Csakhogy minél nagyobb a kettő közötti különbség, annál nehezebb az ingázás. Sokáig én magam is azt hittem, hogy a kilométereken múlik, de nem. Ha valami csoda folytán Pest és Erdély közül eltűnne az Alföld, akkor se lenne könnyebb. Marosvásárhelyen születtem, ott is éltem 1984-ig, így ez volna az igazi otthon, de ott egyetlen baráton, pontosabban régi szerelmemen és az ő kertjén kívül semmi nem maradt. Apai nagyapám halála után örököltünk egy házat Gyergyószárhegyen, mostanában oda járok vissza. Nyilvánvaló, hogy tizenhat éves korában az ember nem önszántából hagyja el a szülőföldjét. Apám ötvenhat után tíz évet húzott le börtönben, és a nyolcvanas években megvolt a veszélye, hogy visszakerül, ezért jöttünk el. Meg akartuk őrizni a román állampolgárságot, de csak úgy engedtek el, ha aláírunk egy papírt, hogy lemondunk róla. És ezzel ki is tiltottak az országból. Én csak 1990 januárjában térhettem vissza először, apámat pedig még 1991 decemberében sem engedték be az apja temetésére. A román határőr elkérte az útlevelét, elvonult az irodába, majd visszajött, és sajnálkozva közölte, az útlevél érvénytelen. Hogy miért? Hát mert, tessék nézni, hiányzik belőle négy oldal. Mondom, ez már 1991 végén volt, majdnem két évvel a rendszerváltás után.
– Most pedig Berlinbe készül.
– Egy hónapra megyek a Literarisches Colloquiumba. Amikor meghívtak, még úgy terveztem, dolgozni fogok. Közben megkaptam a DAAD-ösztöndíjat, amellyel majd az egész jövő évet kint töltöm, így szinte bizonyos, hogy nem munkával és múzeumlátogatással telik majd a május, hanem megpróbálom valamennyire kiismerni a várost, ahol majd egy évig élek. Eddig csak napokat töltöttem Berlinben, és nem szeretnék egy esztendőre való csomaggal a vak ismeretlenbe érkezni. Azt viszont nagyon remélem, hogy a jövő év tényleg munkával telik, mert már nagyon hiányzik az írás, és nem szeretném kivárni, hogy A nyugalom nyomasztó teher legyen, amely elől menekülni kell. A séta című könyvem végére 1992 őszén tettem pontot, nem kellett vele többet foglalkoznom. A nyugalom esetében ez elmaradt, mert amint befejeztem a regényt, rögtön írni kezdtem a Nemzetinek a színpadi változatot. És bár megjelent azóta A Lázár-apokrifek, meg elkészült a Romlás a szolnoki színház számára, még mindig érzem a lezárás hiányát. Többek között ezért sem vállaltam, hogy én írjam a filmváltozat forgatókönyvét. Végül Garaczi László írta meg, és szent meggyőződésem, hogy így mindenki sokkal jobban járt, mint ha én tettem volna.
– Az írás mellett fotókat is készít, több kiállítása volt már.
– A kettő kölcsönhatásban van, anélkül hogy erre spekulatív módon törekednék. A fotográfiát sem tudom történet nélkül elképzelni. Ráadásul munka közben minden képet sokkal inkább könyvben, semmint keretben képzelek el. Szinte kizárólag sorozatokat készítek, amelyekben a képek között eltelt idő legalább annyira fontos, mint az, ami az egyes képeken látható. Néhány kisebb munkát leszámítva nyolc éve egyetlen nőt, a szerelmemet fényképezem. Eddig csaknem harmincezer kép készült róla, ami bizonyára már-már gyanús megszállottságra utal, de megszállottság nélkül semmit sem tudok csinálni. Legalábbis semmi olyasmit, aminek súlya van. Egyelőre még fogalmam sincs, hogy ennek a tengernyi képnek hol a partja, mi lesz a végső rendszere, formája, de e pillanatban nem is foglalkoztat, egyelőre nem szeretnék partot érni.
– Sikeres íróként és fotósként mit gondol az irodalom és a művészet háttérbe szorulásáról? Visszatérhet az az idő, amikor az írók, művészek hatással lehetnek a világ folyására?
– Szerintem ma is hatással vannak rá, csak ma valamiért nem illik erről hangosan beszélni. Azt hiszem, azért, mert aki nem érzi pontos helyét a világban, az vagy nagyon agresszív lesz, vagy az illedelmes halk szavúság biztonságába menekül, és az előbbi egy író számára valóban nem ajánlatos, elvégre kultúráról van szó. Természetes volt, hogy a rendszerváltás után az irodalom elvesztett bizonyos szerepeket, megváltozott a helye. Amint az is természetes, hogy az új szerepeket, az új helyét nem találja meg egyik pillanatról a másikra. De amennyit hozzátett az irodalom az előző rendszerhez és a rendszerváltáshoz, éppen annyit tett hozzá az új rendszerhez is. Kilencvenben hangosan felsóhajtottunk, hogy na végre, az irodalomnak többé nem kell politizálnia, az lehet, aminek lennie kell, patyolattiszta, hófehér irodalom. Aztán tessék, meg lehet nézni az elmúlt tizenhat esztendő prózáját, és senki sem állíthatja szemrebbenés nélkül, hogy nyoma sincs benne a politikának. Más okból ugyan és más formában, de ma is politizál az irodalom, egyszerűen mert nehéz volna a valóságot, a mindennapi tapasztalatainkat kiszűrni belőle. Alkati kérdés, hogy ez kinél miként jelenik meg, de megjelenik. Persze odalett például az a fajta küldetéstudat, amely nem is olyan rég még jellemző volt az írók egy részére. Sőt vállalható volt. Ha ma felbukkan, nevetséges. Nincs jelen ideje. De ettől még, míg ember él a földön, lesz zene, vers és regény is, ebben egészen biztos vagyok.
– Magyar íróként mennyire érzi elszigetelve magát?
– Addig sem éreztem elszigetelve magam a világtól, amíg nem fordították más nyelvekre a könyveimet. Vagy ha igen, akkor nem az anyanyelvem szigetelt el, hanem egy politikai rendszer. Az író nyelvhez kötöttsége kétségtelenül ketrec, és az is kétségtelen, hogy az állatkertben sem mindegy a medvének, hogy tíz vagy száz négyzetméteren koslathat föl-le. Igaz, sántít a hasonlat, mert szabadon élő medvék azért még vannak, az írók viszont kivétel nélkül ketreclakók, csak kinek tíz, kinek száz négyzetméter jut. De megkockáztatom, az lenne a paradicsomi állapot, ha az anyanyelvünkön és a tízparancsolatból mondjuk kilencen kívül semmi nem korlátozna a szabadságunkban. Nagyon könnyen vérig sértődünk, ha összekeverik Bukarestet Budapesttel, de mi se nagyon tudjuk, hol van Uganda. A magyarságnak nem az a legnagyobb baja, hogy társtalan, hanem hogy testileg-lelkileg sérült nemzet, és a nagy buzgalommal javasolt gyógykezelések néha többet ártanak, mint használnak. Természetesen lehet és kell is vehemensen követelni, hogy nézzünk szembe önmagunkkal, csakhogy az ilyesmi nem egy pillanat műve, és sokszor a heves követelőzés is elég nagy frusztráltságra vall. Ott van a szemünkön egy csomó kendő, Trianon gyalázatától a nácizmus gyalázatán át a tegnapi spiclibotrányok gyalázatáig. Sok-sok kis és nagy, ajándékba kapott vagy saját gyártmányú gyalázatkendő. Ezeken át pedig nem nagyon lehet tisztán látni. Ráadásul ha valahogy lekaparunk magunkról egyet, és picivel több fény szüremlik be, máris hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tisztán látunk, és ilyenkor eláraszt minket a morális fölény érzete. Ami mindig gyanús. Az elszigeteltséghez visszatérve, szerencsére nem igaz, hogy rajtunk kívül nem érdekel senkit, ami velünk történik. Abba viszont valahogy bele kéne törődnünk, hogy mi sem érdeklünk jobban másokat, mint amennyire minket érdekelnek mások.
– Mennyire kapcsolódik tudatosan az erdélyi irodalomhoz? Erdélyi vagy magyar írónak tartja magát?
– Ez nehéz kérdés, és nem biztos, hogy határozott választ tudok rá adni. Szívem szerint nem választanám szét a magyar és az erdélyi magyar irodalmat, bőven elég volt, hogy kilencvenig még az iskolában is szétválasztották. De az is kétségtelen, hogy az erdélyi irodalomnak van jó néhány sajátos ismertetőjegye. Ha úgy tetszik, más az élményanyaga. Igen nehezen tudjuk elképzeli Bodor Ádámot vagy Sütő Andrást e nélkül az élményanyag nélkül, de legalább ennyire nehéz volna bármi közöset találni bennük. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a tájjal. Ha elém tesznek egy fényképet egy hegyről, völgyről, bármiről, kilencvenszázalékos pontossággal megmondom, hogy Erdélyben készült, még akkor is, ha azt a hegyet, völgyet nem láttam soha. Pedig az erdélyi táj azért elég változatos, és hegy-völgy van máshol is. Nem próbáltam, de valószínűleg ugyanilyen pontossággal mondanám meg azt is, hogy egy adott irodalmi szöveget erdélyi írt-e, vagy sem. Ami pedig engem illet, hogy honnan jövök, hol nőttem fel, mit szívtam magamba, az akarva-akaratlan nyomot hagy az írásaimban. De ennek semmi köze ahhoz, hogy tudatosan kötődni szándékoznék egy erdélyi irodalmi hagyományhoz. Már csak azért sem, mert elég nehéz volna meghatározni, mit is jelent ez a hagyomány. Hosszú időbe telt, mire Budapest egyáltalán megjelent az írásaimban, sőt meglepődtem, amikor azon kaptam magam, hogy A nyugalom fő színtere Budapest lett. Azt viszont nem tartom valószínűnek, hogy az, amit az imént jobb híján erdélyi élményanyagnak neveztünk, valaha is kiveszne a szövegeimből. Erdélyben vagyok otthon. Ha kiülök Szárhegyen a tornácra, a föld föld, az ég ég, és többnyire a helyükön vannak a dolgok. De Pesten élek huszonkét éve, itt születtek a gyerekeim, és ha kilépek a Nagykörútra, és kicsúszik a lábam alól a talaj, és rám szakad az ég, akkor meg ez az enervált, kisiklott világ az otthonom. Az erdélyiségemmel is ugyanaz a helyzet, mint a magyarságommal vagy az európaiságommal. Ha stigmaként akarják rám sütni, kikérem magamnak. Ha pedig elvitatják a hovatartozásom, vagy megkérdőjelezik az identitásom létjogosultságát, azt szintén. Annyit azért már tudunk a történelemről meg az emberi lélekről is, hogy semmilyen oldalról és semmilyen szándékkal nem szerencsés megbolygatni azt, ami bolydítatlanul természetes.