Kezelő

Valahol azt olvastam róla: nehéz követni elméletét, de az ember tudat alatt érzi, hogy nagy ember volt. Találó meghatározás. A nagy ember, Sigmund Freud születésének százötvenedik évfordulóját ünnepeljük. A látogatók harmincöt éve, azaz 1971 óta érkeznek a világ minden tájáról Bécsbe, hogy felkeressék azt a szentélyt, ahol a pszichoanalízis megszületett.
Az igazság fanatikusának emlékházába megyek – ahogy Stefan Zweig nevezte kortársát és barátját. Sigmund Freud valamikori bécsi otthonába, a Berggasse 19. alá, ahol negyvenhét évet töltött az a férfi, aki az emberi lélekről alkotott tudásunkat mindenki másnál mélyrehatóbban bővítette a XX. században. Mit üzen a globalizáció korának, a beteg lelkeknek? Mit tapasztalok, ha szembetalálkozom azzal a nagypolgári világgal, amely körülvette?
Videoszoba. Itt már leroskad az ember, hogy egy huszonöt perces némafilm nyújtotta páratlan élményben részesüljön, hiszen prof. dr. Freudot látja 1930 és – halálának éve – 1939 között barátok, családtagok, csaucsau kutyák körében. Jövés-menés, topogás, az idill átváltozásai. Hihetnők, a biztonság aranykora ez, amikor az élet élvezete a lényeg. Mint volt a századfordulón Bécsben, amikor a polgár még nem sietett. Virágoskert s benne a tudós nyugágyban. Egy gyermek nyújtja át ajándékát neki. Az aranylakodalom derűje. A feszültséget csak mi érezzük. A későbbi filmkockákon Párizs, az emigráció első napjai. Szinte valószerűtlen, hogy Freudot futni látjuk. Feltűnik, hogy milyen kicsi. Megint a nyugágyban, a barátok, a családtagok gyűrűjében. Freudon szürke skót sapka.
A nyitva tartás ideje alatt egyfolytában pereg a film. Öt képernyőn ismétlődnek a tudós gesztusai. Az öt képernyőn a valahányadik percben a társalgást vállrándítással fejezi be. Mellette Anna lánya; röviddel halála előtt, 1982-ben ő kommentálta a filmet. Akad látogató, aki kétszer is végignézi.
Freud egy mondata motoszkál a fejemben: „Minden fontos dolog az életben szerelem vagy munka.”
Dénes Zsófia – önéletrajzi vallomásaiból tudjuk – az 1920-as évek végén járt itt először a barátnőjével. De Sigmund Freud – ahogy írja – „nem vállalhatott bennünket analízisre, túl sok a betege”. Az írónő 1974-ben felkereste a múzeumot is, és a Magyar Nemzetben számolt be róla, mi fogadta a régi helyen. „Az előszobában ott függ a fogason egykori kalapja – olvashatjuk. – Ismertem látásból. Mindig egyformát hordott. Világos havannaszínű nyúlbőr, anyaga lágy, viseltességében összenyomkodott. A professzor szerette azt, ami patinás.”
Mi lenne, gondoltam, ha leemelném a fogasról Freud kalapját, és a fejembe nyomnám? De amikor először pillantottam meg Nagycenken Széchenyi István sárga cipőjét, amely az öngyilkosság percében is a lábán volt, a torkomig ugrott a szívem. A derűt éreztem Freud kalapjában is. Persze ha elfogadjuk, hogy az álom vágyteljesülés, akkor majd álmomban a professzor kalapját is a fejemre teszem. Itt a múzeumban ugyanis üvegfalat helyeztek a fogas elé…
Sorsszerű, hogy 1938-ban, néhány nappal azelőtt, hogy Freudnak engedélyezték, elhagyhatja Bécset, egy fiatal fotóművész, Edmund Engelman megörökítette azt a helyet, ahol a tudós élt és dolgozott. Bátor tett volt ez, miközben a Gestapo őrizte és figyelte az épületet. August Aichhorn – maga is pszichoanalitikus, Freud tarokkpartnere – kérte meg Engelmant a fényképek elkészítésére. A fotóművész visszaemlékezését és albumba foglalt fényképeit néhány éve jelentette meg egy bécsi kiadó.
Lélegzetelállító, ahogy Engelman felidézi azt a néhány napot, amelyet Freudéknál töltött, akikkel első alkalommal találkozott. Csak egy vérbeli fotóművész figyelme terjedhet ki olyan részletekre, amelyek megragadták Engelmant is. Ahogy a 82 éves, már nagyon beteg tudós felteszi a szemüvegét, ahogy elmosolyodik, ahogy Einsteinről, a „csodálatos emberről” beszél, vagy ahogy a művész munkáját megköszöni. „Ich danke Ihnen herzlich. Das wird für mich viel bedeuten.” Nagyon köszönöm önnek. Ez sokat fog jelenteni nekem.
Sorszerű a negatívok megmaradása is. 1938 végén Engelman is emigrál, végül az Egyesült Államokban köt ki. Túl nagy rizikó lenne, ha magával vinné a negatívokat, ezért inkább Aichhornnál hagyja őket. A háború után azonban, hosszas keresést követően kiderül, hogy Aichhorn meghalt. A családja viszont egykori titkárának, Miss Regelének adta át a dokumentumokat, és az ő révén kerültek Anna Freudhoz Londonba. Engelman felvillanyozva utazik el a brit fővárosba, és meghatottan veszi vissza a páratlan felvételeket. Ekkor mesélik el neki, hogy Freud előszeretettel ironizált Maresfield Gardens-i házukban azzal a szlogennel, hogy: „Wir danken unserem Führer!” Köszönjük a mi Führerünknek – ezt a csodálatos helyet.
Ernest Jones – a leghűségesebb barátok egyike – írja Freud életét bemutató, magyarul is megjelent könyvében, hogy a kilépési engedély egyik előfeltételeként a tudósnak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, amelyben tanúsítja, hogy a német hatóságok, mindenekelőtt a Gestapo tudományos hírnevének kijáró megbecsüléssel és tisztelettel kezelték, teljes szabadságot élvezhetett. Amikor Freud aláírta az okiratot, utólag még a következő mondatot biggyesztette hozzá: „Mindenkinek őszintén ajánlom a Gestapót.”
Ábel mondja Sütő András drámájában: „Nem tudom: az egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkaival.”
Engelman titkai megmaradtak, fényképei vallanak.
Freud nyolcvan évvel ezelőtt, 1926-ban Berlinben találkozott először Albert Einsteinnel. Két óra hosszat beszélgettek, minekutána Freud a következőket jegyezte fel: „Vidám természetű, magabiztos, szeretetre méltó. Nagyjából annyit konyít a pszichológiához, mint én a fizikához, így hát jól elbeszélgettünk.”
Aki a Berggasse 19.-be látogat, akaratlanul is párbeszédbe elegyedik Sigmund Freuddal. Születésének százötvenedik évfordulóján, százhat évvel azután, hogy Álomfejtés című könyve megjelent, elgondolkoztatnak a harmadik angol nyelvű kiadás előszavában leírt szavai: „Mai megítélésem szerint – olvashatjuk 1931-ben – ez a könyv foglalja magában a legértékesebb felfedezést valamennyi közül, amelyet tennem megadatott. Az ember csak egyszer az életben lehet olyan szerencsés, hogy ilyen felismeréshez jusson.”
A látogatók a Berggasse 19. alatt a magányt keresik. Tekintetük elkalandozik a csodás berendezési tárgyakról – a festményekről és bútorokról, a fényképekről és szobrocskákról, a világ távoli pontjairól ide varázsolt csecsebecsékről, az egyiptomi, kínai, görög és ki tudja, még honnan származó fejszobrokról és nem utolsósorban a polcokon sorakozó könyvhalmazról – egy képzeletbeli világba, amelyben kivirul a fantázia. A várószoba, a kezelő vagy Freud dolgozószobája megváltó gondolatokra sarkallhatja őket.
Beszélgetek Freuddal magam is. László Gyula régészprofesszort idézem, aki utolsó álmaiban Attila hun királlyal csevegett; Mindszenty hercegprímást említem, akit börtönévei alatt többször gyötört a visszatérő álom, hogy miatta indítja el az Úristen a harmadik világháborút.
Freud válasza: „Az álomból a múltat ismerjük meg. Mert az álom, akárhonnan nézzük is, a múltból ered. Bár abban a régi hitben is van némi igazság, hogy az álom elénk tárja a jövőt. Amikor az álom vágyunkat mutatja, kétségtelenül a jövőbe vezet bennünket, de ezt a jövőt, amelyet az álmodó jelennek tekint, az elpusztíthatatlan vágy a múlt képére alakítja.”