Kultúrák közötti párbeszédet sürgetnek

Lángoló autók Párizs külvárosában, szélsőséges csoportok London ázsiai negyedeiben, ostromlott spanyol határvidék, kihalászott lélekvesztők Szicíliában. Az utóbbi években nagy vonalakban ezek a képek jellemezték a kultúrák és civilizációk találkozását az egyébként belső problémákkal is rendesen leterhelt vén kontinensen. Az Európai Unió szívesen hangoztatja, hogy ereje a sokszínűségben rejlik, a túlzott politikai korrektségtől sújtott diskurzusok során azonban olykor épp a valódi alapértékek, a közös kultúra építőelemei sérülnek. A kultúrák közötti párbeszéd is a vitatémák között szerepelt a minap Brüsszelben, a régiók bizottságában; a téma előadója a sziráki polgármester, Mátis András volt.

Érdekes kitételre lehet figyelmes az olvasó, aki kezébe veszi az Európai Parlament és a Tanács még tavaly elkészült, a kultúrák közötti párbeszéd európai évéről szóló határozattervezetét. A javaslat indoklása során a szöveg szerzői leszögezték, hogy „a kultúrák közötti párbeszéd elválaszthatatlan az európai integráció ama alapvető célkitűzésétől, amely közelebb kívánja hozni egymáshoz Európa népeit. Az unió e törekvése elengedhetetlenné teszi, hogy a párbeszédet prioritásnak nyilvánítsák azért, hogy az európai polgárokat, és az Európai Unióban élő valamennyi polgárt ösztönözzék a sokféleségünk kezelésében való tevékeny részvételre, mely sokféleség az egyre változatosabb valóságból éppúgy táplálkozik, mint a globalizáció hozadékából.”
Mint arról a Franciaországban tavaly ősszel – majdhogynem a fenti sorok megfogalmazásával egy időben – kitört zavargások idején sokan értekeztek, Európának újra kell fogalmaznia, mit is gondol a civilizációs különbségek jelentette kihívásokról, ám ha valaki csak a fenti sorokat ismerné, aligha tudná meghatározni, miként is viszonyul a kontinens ehhez, s miben látja a párbeszéd velejét.
A két nagy befogadó, Nagy-Britannia és Franciaország például különböző utakat választott. A britek azt mondták, mivel nagy szükségük van a munkavállalókra, eltűrik, hogy a jórészt nagy tömbökben letelepült bevándorlók létrehozzák a maguk „Kis-Pakisztánjait” a szigetországban. Párizsban viszont leszögezték, beengedik, elfogadják a szegény országok gyermekeit, ám megkövetelik tőlük, hogy a határ túloldalán hagyják múltjukat, s miután beléptek az országba, viselkedjenek franciaként. Ma már egyik elképzelés sem nevezhető sikertörténetnek.
Kérdéses, hogy a fenti idézet megfogalmazói pontosan milyen különbségekre gondoltak, amikor „európai polgárokról” és külön „az Európai Unióban élő valamennyi polgárról” tettek említést. Az olykor túlságosan bürokratikusnak tűnő, a napokban a régiók bizottságának plénuma elé került brüsszeli véleménytervezet súlyát persze kár lenne lebecsülni, főként, mert egyes területei kifejezetten reménykeltőek lehetnek a tekintetben, hogy a nagy szavakat talán sikerül a gyakorlatban is megvalósítani.
A bevándorlás kérdésénél maradva leszögezi például, hogy „a kultúrák közötti párbeszéd segíthet a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok és különösen a bevándorlók társadalmi kirekesztettségének, elszigeteltségének és a társadalom peremére kerülésének enyhítésében.” A régiók bizottsága hangsúlyozza, hogy a kultúrák közötti együttműködést fokozni kell annak érdekében, hogy azok az erősödés és egységesülés eszközei lehessenek egy többnyelvű, többkultúrájú Európában.
Egység és sokszínűség – a két fogalom egyszerre szerepel a kulturális-szociális célkitűzések között, ám a gyakorlat olykor sajnos még ma is gyakran azzal szembesíti a megfigyelőt, hogy gazdasági és geopolitikai érdekek felülírják a szén- és acélközösségből lett Európai Unió sokat emlegetett kohéziós építőkockáját, a szolidaritást. Mátis András ez ellen és a kulturális különbségek valódi megértéséért száll síkra, mint az ki is derült Brüsszelben, ahol Szirák polgármestere a szövegtervezet előadójaként számolt be elképzeléseiről. „A kulturális és nyelvi különbségek Európa egyik legnagyobb erejét jelentik” – véli a testületben póttagként szereplő polgármester, hangsúlyozva, hogy az integráció nem a különbségek eltüntetéséről szól, hanem az Európa népei közötti nagyobb együttműködés és megértés előmozdításáról. Mint annak a plenáris ülésen is hangot adott, tenni kell azért, hogy az emberek többet tudjanak a különbözőségekről, s jobban megértsék egymást, nemzeti és kulturális határoktól függetlenül.
Az Európai Bizottság egyébként tavaly november 16-án határozott arról, hogy az ügyben kikéri konzultációs, tanácsadói feladatkörrel ellátott régiók bizottságának véleményét.
A testület ennek szellemében szükségesnek tartja többek között az Európában kevesebbet használt és regionális nyelvek támogatását, ideértve néhány kisebb tagállamban beszélt nyelvet is. Hangsúlyozza, hogy az önkormányzatok megfelelő helyzetben vannak ahhoz, hogy reagáljanak különböző kulturális csoportok igényeire, sajátos szükségleteire, egyben az alulról jövő kezdeményezések szintjén regionális és helyi együttműködést sürget oktatási intézmények, nem kormányzati szervek, ifjúsági, sport-, kulturális és vallási szervezetek részvételével. Célként tűzi ki, hogy 2010-ben létrejöjjön egy kultúrák közötti charta. Felszólítja a tagállamokat, hogy a kulturális dialógus kérdését és programját építsék bele az egyes nemzeti és regionális parlamentek törvényalkotó munkájába, különösen a közoktatás, a közkultúra és a civil kezdeményezések szabályozása terén. A szöveg megjegyzi, hogy számos kreatív, kis léptékű helyi kezdeményezést forráshiány miatt nem tudnak megvalósítani, ezért a bizottság javasolja a megfelelő támogatási keretek felállítását. Szükségesnek tartja a helyi közösségek szociális hálózatainak pozitív elismerését, és azt is hangsúlyozza, hogy az önkormányzatok bevonása tűnik a leghatékonyabb módszernek az „európai év” az állampolgárok az emberekhez való eljuttatásához. Utóbbi problémával, vagyis hogy a hírek nehezen jutnak el az átlagemberekhez, maga a régiók bizottsága is erősen küzd, még ha a plénuma elé kerülő ügyek – beleértve legutóbb például a környezetvédelem, a városfejlesztés kérdését is – Európa legégetőbb problémái is.