Mákos rétes

Tudja, hogy manapság mennyire kell vigyáznia az embernek a saját fejére? – kérdezi a délutáni napsütésben kéregető idős fekete.
– Mennyire? – kérdezünk vissza a negyed százada semmit nem változott, Khyber Passhoz (Kiber-hágó) címzett afgán vendéglő „teraszának” két kivénhedt székén ücsörögve New York East Village negyedében.
– A minap is egy testvér letette a sínre a fejét, aztán jött a vonat, és zutty! Levágta! – mondja az öreg.
Elismerően bólogatunk ennyi életbölcsesség hallatán, és megígérjük, hogy megfogadjuk intelmét: mostantól fogva nagyon vigyázunk majd a fejünkre. Az intelem hatása azonban azonnal elmúlik, amikor belépünk a vendéglővel szomszédos ruhaboltba, amelynek kirakatát feliratos fekete garbók töltik meg. Az egyiket Krisztus-fej díszíti, rajta Jesus is my homeboy felirat, a másikon Szűz Mária a szintén sokjelentésű Mary is my homegirl felirattal.
A pult mögött álldogáló húszévesforma, feltehetően délkelet-ázsiai származású fiatalembertől tudakoljuk: kapható-e olyan trikó, amelyiken a felirat Moses is my homeboy?
– Nincs a megrendelői katalógusban – feleli óvatosan.
A kettős mérce az élet minden területén szinte „de rigeur” lett: vannak tabuk, amelyek oly szigorúak, hogy sokan még a létezésükről sem mernek nemhogy beszélni, de gondolkodni sem. A bevándorlók kérdése nem tartozik közéjük. Főként, ha azt is „politikailag korrekt” módon kezelik.


Május 1-je van. A Manhattan-szigeten, az Union téren gyülekeznek ünnepi hangulatban a bevándorlókat védők, ugyanis az idei május elsejét az illegális bevándorlók védelmének szentelték. A témára „ráugrottak” a legkülönfélébb politikai mozgalmak is. A téren meg a járdákon zászló-, felirat-, garbó- és kitűzőstandok. Az egyik lobogó a pokolban égő Hitlert és Busht ábrázolja. A két ember képmása alatt az inkább le nem fordítandó felirat: Same shit – Different asshole.
A térrel szemben egy gyógyszermulti felső vezetőségének tagjával ebédelünk. Bizalmas ebéd, bizalmas információk. Amerikában, mondja a fiatal hölgy, egyre fiatalabb az a korosztály, amelynek erősen javallják az antidepresszánsokat, nyugtatókat és egyéb kedélyállapot-stabilizáló gyógyszereket. Az orvosokhoz iskolai mazsorettek masíroznak be, hogy feltuningolják a kedélyüket. A lényeg az érzelmi kiegyensúlyozottság, hangoztatják a gyógyszergyárak és az orvosok. Hogy már a kétéves gyerekeket is úgy diagnosztizálják, hogy azonnal gyógyszert kell nekik ajánlani? Miért ne? Hogy már olyan orvosságot is hirdetnek, amely a kellemetlen élményeket segít elfelejteni, és az orvos nyugodt lélekkel ír fel olyan, éppen piacra dobott antibiotikumot, amely több halálesetet is okozott?
Úgy tetszik, a privatizált amerikai egészségügyben a betegség, illetve az orvoslás már-már megkülönböztethetetlen a puszta marketingeszközöktől. De hogy a privatizált gyógyászatról további „jókat” is mondhassunk: nagyon sokan a kórházban kapnak fertőzést, vagy hajtanak végre rajtuk rendkívül költséges vizsgálatokat és műtéteket – feleslegesen. Hiszen a méregdrága felszereléseket amortizálni kell. A rendszernek köszönhetően Amerikában a megelőzés nem kifizetődő, viszont a végtag-amputáció annál inkább.
Amerikát Oszama bin Laden sikerrel alakította át szinte a felismerhetetlenségig. A szabadság földjéből ma igazi rendőrállam lett, ahol nemcsak a belépő idegenektől vesznek ujjlenyomatot, és fényképezik le őket, de minden amerikait szemmel tartanak, lehallgatnak. Nincs olyan járókelő, aki naponta többször ne kerülne lencsevégre akár a metrómegállóban, egy kereszteződésben vagy az autópálya fizetőkapujánál. A kamerák pedig szuperszámítógépekkel ellátott országos szuperközpontban kapcsolódnak össze, ahol feldolgozzák az adatokat.
A hozzáértőbbek szerint ma már úgy be lehet táplálni a rendszerbe a keresettek vagy körözöttek profilját, hogy az adott kamera automatikusan riasztja a legközelebbi rendőröket, mihelyt feltűnik a gyanúsított, aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy harminc–negyven rendőr szegezi rá fegyverét.
Amerika szinte legalapvetőbb értékeiből is naponta morzsolódik le egy-egy darab 2001. szeptember 11-e óta. Orwell 1984-ének és Huxley Szép új világának valami sajátos keveréke lett az itteni valóság, ahol az engedelmes, „antidepresszált tömeg” piaci törvényeket lát ott, ahol a legfőbb mozgatórugó hatalmi érdek, és megfordítva: politikai vagy államigazgatási kérdésnek hiszi azt, ami főleg vagy teljesen profitszerzés. A valódi okok keresésétől mélyen antiintellektuális módon menekül – mert mi lenne az értelmiség egyik feladata, ha nem a miérteken való gondolkozás? –, az azokat keresőket pedig szélsőségesnek és Amerika-ellenesnek nevezi vagy még ennél is rosszabbnak.


Mindennek a végterméke szabad szemmel látható. A senkinek nem kellő, céltalanul élő milliók, akiket egyre szélesebb árok választ el a jólétben élőktől. Miközben a kudarcba fulladt iraki háború száz- és százmilliárdokat emészt fel. Olyannyira, hogy New Orleansban a gátak megerősítésére sem maradt belőlük. A felesleges emberek táborát duzzasztja immár a rendkívül alacsony minimálbéren dolgozók hadserege, akiknek az élete mind nehezebb, nem utolsósorban az üzemanyag drágulása miatt is mind magasabbra szökő árak miatt.
Egyik újdonsült ismerősünk meséli: nemrég még elképedve fényképezte az Alaszka legészakibb benzinkútján kifüggesztett gallononkénti 1 dollár 40 centes árat mint hihetetlenül magas értéket, míg ma New Yorkban a benzin gallononkénti ára három dollárnál kezdődik. Ha pedig Bush megindítja az Irán elleni háborút, az amerikaiak nosztalgiával tekinthetnek vissza a mostani árakra. Amellett, hogy autót is – nem utolsósorban a drága biztosítás miatt – mind nehezebben tudnak fenntartani.
Bush Amerikája alulról már a középosztályt harapdálja. Életerős, jó felkészültségű, messze nem a nyugdíjba vonuláson gondolkodó álláskeresők évi 20–30 ezer dolláros állásokhoz sem juthatnak, mert Amerika most már nemcsak a termékeit gyártatja külföldön, hanem a szolgáltatásait is kiszervezi. Ha egy texasi a legközelebbi sarkon lévő Radio Shacknél érdeklődik plazmatévé iránt, hívását először az indiai Bangalorba irányítják, ahol – tanított texasi akcentussal – egy indiai válaszolja meg a kérdéseit.
Nem véletlen – és nem csak a mocsárba fulladt iraki háború, valamint a magas benzinárak miatt –, hogy zuhan az elnöknek és csapatának a népszerűségi mutatója. A baloldali értelmiségnek szánt Nation című folyóirat címoldalán megjelent karikatúra a kék öltönyében egy vécécsészében vállig elmerült elnököt mutatja. A gúnyrajz felirata felteszi a kérdést: meddig süllyedhet még?
De vissza New Yorkba, amely – állítólag – hatalmas olvasztótégely. Aki ennek ellentmond, az politikailag nem korrekt. Holott New York – akár Amerika egésze – az oly szigorúan és etnikai alapon körülhatárolt gettók világa is, hogy a fajelméletet feltalálók és a faji szegregációt szorgalmazók körtáncot járhatnának a boldogságtól, mert amit ők ki akartak kényszeríteni, az itt valóság lett, önkéntes alapon.
Mint ahogyan az a világ legnagyobb haszid szektájának negyedében, Williamsburgben is látható.
A brooklyni Williamsburgbe látogatók másik évszázadban találják magukat. Csupán néhány háztömbnyire délre az álmodozó művészektől és a Puerto Ricó-i bevándorlóktól a férfiak – szatmári ortodox zsidók – hosszú szakállat, hosszú kaftánt és fekete kalapot viselnek. A környék úgy fest, mint egy XVIII. századból gondosan megőrzött gettó, amely a világ leggyorsabban növekedő ultraortodox zsidó szektájának ad otthont. A szektát a Monarchia korában alapították Szatmárnémetiben. Követői a második világháború után vándoroltak ki Amerikába. Főrabbijuk halálával most kerültek válságba: látogatásunk előtt a „rebbe” két fiának tábora között mintegy ezer szatmári részvételével olyan parázs, verekedésbe torkolló vita tört ki, hogy a rendőrségnek kellett helyreállítania a nyugalmat.
Magyarul kérdezzük a bevásárlókocsit maga előtt toló hölgyet, hol a legközelebbi pék. Tökéletes magyarsággal, kedves mosollyal magyarázza az utat. Belépünk a pékségbe, ahol szláv nyelven beszélők mutatnak rá a mákos rétesre, amely állítólag nagyon finom. Tizennyolc dollárért veszünk egy rudat, de kiderül, hogy minősége óceánnyi távolságban marad le az erdélyi, de még a magyarországi bolti változata mögött is.
A Williamsburg híd vastraverzei alatt az egyik oldalról a másikra átérve már a latin világban találjuk magukat, ahol salsazene szól.
Metróval és busszal megyünk fel a manhattani Central Park keleti oldalára, egészen a Dakota Házig, ahol John Lennon lakott. A ház sarkától mintegy háromszáz méterre, már a parki ösvényen egy kerek emlékkorong. Középen a felirattal: „Imagine”. Gondos kezek virágszirmokat szórnak köré. Zarándokok fényképezik a szirmokat is. A hosszú padokon messziről jöttek, csövesek, turisták. És egy magányos gitáros, aki elmélyülten pengeti a Beatles-dalokat. Arkansasból érkezett ide úgy, hogy évekig gyűjtött a nagy útra.
Amerikában a politikailag korrekt beszéd és újságírás szedi áldozatait: nemcsak a tényeket elfojtó, azokkal nem konfrontálódó, mindinkább manipulálható társadalom formájában, de azok számának jelentős emelkedésében is, akik az elképzelhetőtől a hajmeresztőig terjedő „összeesküvés-elméletekben” is hisznek. Például abban, hogy az amerikai kormány titkos kísérleteket folytat nemcsak az időjárás módosítására (tény), hanem számos katonai repülőgép különleges alakzatú repülésével igyekszik olyan rezgéseket kelteni, amelyek mesterséges földrengést és szökőárt okoznak. Az ilyen és még „meredekebb” témákról egyre több könyv kerül a piacra.
New Yorkból Connecticut állam felé autózva szinte minden tíz mérföldön ugyanaz a jelenet: a leállósávon villogó rendőrautó áll a sebességet túllépő autó mögött. Ami nemcsak azt mutatja, hogy a rendőrség itt is pénzbeszedő rendszerré alakult át, hanem azt is, hogy a súlyos büntetés ellenére nehezen tartják be az autósok a többsávos autópályán a sokszor még az óránkénti száz kilométeres maximális sebességet sem megengedő korlátozást.
Amikor connecticuti magyarokkal autózva éppen arról beszélgettünk, hogy míg a kihágást azonnal büntetik, a nagy bűnösöket futni hagyják, egy kisteherautó előzött meg bennünket, amelynek hátuljára tulajdonosa hatalmas feliratot helyezett el: „Tartsuk be törvényeinket: tartóztassuk le Busht és Cheneyt!”


Igen: mély az árok a büntethetők és a büntethetetlenek között is. És az „egyenlőség földjén” a különbségek sokszor ordítóak. A bioélelmiszert árusító szupermarketekben sovány, jómódot sugárzó vásárlók, míg az elszegényedő „átlag amerikai” egyre soványodó pénztárcájához szabott élelmiszerboltokban a silány minőségű ennivalótól felpuffadt vásárlók zöme.
Amerikában húsz éve még bagóért lehetett ennivalót vásárolni. Ma méregdrága. Egy nagy húsos zöldpaprikáért Manhattanben nem egy helyen egy dollár húszat is elkérnek.
Úgy tűnik egyébként, az egykori nyereséghányaddal ma már senki sem elégszik meg. Hol vannak már a 16–30 dolláros tornacipők, amelyeket még az Egyesült Államokban gyártottak? Ma már 70 dollárnál kezdődnek, noha az árut fillérekért importálják Kínából, mint szinte mindent. A profit nő és vele Amerika kiszolgáltatottsága. Valamint az amerikaiak és az állam vészes ütemű eladósodása. Senki sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mindezt kik és meddig fogják finanszírozni. És arra sem, hogy a bankok miért keresnek ma már olyan ügyfeleket is hirdetéseikben, akiknek kifejezetten rossz a „hiteltörténetük”? Vagyis már bizonyítottan hitelképtelenek. Csak nem azért, mert a bankok – amint a rossz nyelvek mondják – ezzel is nekik életük végéig engedelmesen dolgozó „rabszolgákat” akarnak gyártani, és mindenfajta társadalmi „devianciát” meg akarnak előzni, akár a nyugtatókkal és antidepresszánsokkal?
De fejezzük be, mielőtt még mi is az összeesküvés-elméletek követőivé válnánk, mert vár ránk a gép, amely az Amerikában mélyen lenézett, sikertelen, dekadens Európába röpít vissza – ahová oly jó megérkezni.