Modern opera

Nem is oly rég Rockenbauer Zoltán, az Orbán-kormány kultuszminisztere maliciózus megjegyzéseket volt kénytelen elviselni, amiért „felelőtlenül” pluszmilliárdokat lobbizott ki a nemzeti operajátszásnak. Egy közös pontot feltétlenül találunk az akkori és mai érvek sorában. Azt, hogy az opera elit műfaj, kevesek szellemi tápláléka, így az államnak nem dolga támogatni: tartsa el magát, ahogy tudja. Akkor Orbánék úrhatnámságát igyekeztek illusztrálni a hazug tétellel a ballib publicisták, most pedig a kijelölt miniszterelnök visszhangozza; nyilván a költségvetési kényszer meg a populista megfelelni vágyás közös parancsára.
Jómagam nem Wagneren nőttem fel: faluhelyen ez nem tartozott a prioritások közé. Ybl Miklós csodapalotájába, az Operaházba már csak felnőttként jutottam el; de kezdettől fogva ráéreztem a mítoszra, amely e némiképp félmúltba csúszott, kevert teátrális műfajt körüllengi. Az opera illúzió: annak az illúziója, hogy az ember ezernyi vétke és gyarlósága ellenére nem parány, s lekerekítendő a tökéletlen földi életet, még nyílt színi haldoklása folyamán is képes hibátlan nagyáriákra. Azonkívül tetszett az is, hogy a magánszektort csepülő kollektivista diktatúrában itt változatlanul magánénekesnek mondták a sztárokat. Később megküzdöttem az élvezetért: mondják, az operára éppúgy meg kell érni, mint mondjuk Bartókra – s utólag már nem is érti az ember, miként nélkülözhette mindezt.
Amikor tehát azt hallom, hogy az opera az elit kiváltsága, még akkor is felhergel a dolog, ha tudom, hogy a regnáló kultuszkormányzat ezt épp annyira gondolja komolyan, mint hogy a könnyűzene adóforintokból való támogatása egy tömegdemokráciában állami misszió. Ilyenkor mindig egy régi, ötvenes évekbeli film jut eszembe: A csodacsatár. A sztori Futbóliában játszódik, Puskás és Kocsis főszereplésével (ott Puska meg Kocsi a nevük), s a kis banándiktatúrában az a legfőbb társadalmi kérdés, hogy nyer vagy veszít a nemzeti tizenegy. Áldoznak is jócskán a szent ügyre – az egész képletben a kultuszminiszter a kakukktojás, akit Rajz János alakít. A régi vágású öregúr ugyanis lépten-nyomon azzal áll elő: ideje volna elkezdeni építeni az Operaházat, mert a környező országokban már mindenütt van. Rajzot persze lesöprik: Futbóliában nem terem neki babér. De legalább a kultuszminiszternek probléma a probléma: a mi Futbóliánkban Bozóki András még csak állást sem foglal az akut állami operaválságban. Mintha csak arra várna: jöjjön már az új kulturális csúcsminiszter, ő meg mehessen végre a dolgára.
A helyzet a legkevésbé sem kedélyes; és még csodacsatárunk sincs. A Hegyi Árpád Jutocsa-féle tavalyi pályázó gárdából a direktor maradt meg hírmondónak: sem Kesselyák Gergely fő-zeneigazgató, sem Keveházi Gábor balettigazgató nem vállalta a modernizálásnak nevezett fűnyírást. (Müller Péter Sziámi stratégiai igazgató ugyan maradt, de stratégia szemlátomást nincs. Neki az elmúlt egy évben az volt a legkiemelkedőbb teljesítménye, hogy távzenélési világrekordot döntött – nem operamuzsikát játszó – zenekarával.) A szakmai szervezetek lázonganak, sztrájkolnak, a Hegyit kinevező kormányzat meg mással van elfoglalva. Amiben egyetértenek: a modernizálás. Ez már Horn Gyula szájából is fenyegetően hangzott a Bokros-csomag idején – úgy látszik, nincs új a nap alatt. A „modernizáció” a lényeget: a teljesítményt, a nívót teszi tönkre. Azonkívül éppúgy lehet pályázatot nyerni valamivel, aztán az ellenkezőjét csinálni, mint a politikában. A magam részéről nem akarok sem „modern” operát, sem „modern” Magyarországot…