Tisztelt Szerkesztőség!

Z. Nagy Márta (Sárospatak): Ki a felelős azért, hogy végül az OVB mégsem zárta ki a láncszavazás lehetőségét a választásokon? Miért biztosították a tömeges (több ezer fős) átjelentkezéseket városokon, még utcaoldalakon (!) belül is? Továbbá: nem törvénysértő az OVB szerint az MSZP élelem- és pénzosztogatása. Nem törvénysértő a két választási forduló között húsvéti sonkát, kötözött sonkát, lejárt szavatosságú száraztésztát szétosztogatni szocialista voksokért cserébe. Nem törvényellenes a többmilliós (!) tételben kiküldött állami szórólap X jele az MSZP logója mellett. Nem törvénysértő a Fidesz szórólapterjesztőjének megverése sem. Az OVB szerint „minden törvényes volt”. Eperjes Károly ártatlan telefonhívásai azonban elítélendők, a kihagyhatatlan Orbán Viktorral együtt. Gratulálok az OVB igen tisztelt vezetőinek: jól „belehúztak” – a pártpolitikába.

Ivanics Bertalan nyugdíjas tanár (Cegléd): Az oktató-nevelő munka területén még sok hasznos módszerrel, ötlettel rendelkeznek a nevelők országszerte. Kérdezzük meg az iskolák nevelőtestületeit, ők mit tesznek a következő évben az alábbi három témában: Az olvasás megszerettetése, amely elősegítené az értő olvasást is. Hogyan lehet az oktató-nevelő munkát eredményesebbé tenni, ami által elkerülhető a buktatás? Hogyan előzzük meg a fegyelmezetlenséget, amely lassan már gátja a tanulásnak? „Hass, alkoss, gyarapíts!” – vagyis azoké a jövő, akiknek terveik vannak és akaratuk a megvalósításukhoz.

Toma Györgyné nyugdíjas védőnő (Bana): Már hosszabb ideje gondoltam, hogy írok önöknek a magyar nyelvtan témájában. Erősen furcsállom az elterjedt „bevállalás” minden formáját. Az „elvállalom, felvállalom, átvállalom” helyett minden mondatban a „bevállalás” szerepel, mintha csak a többi nem is létezne. Miért? Valaki divatból (de helytelenül) kimondta, s azóta csak ezt a variációt használják? Munkám során találkoztam egy tízéves erdélyi kislánnyal. Könnyeztem, milyen ízesen, szépen beszélt, káromkodás, lezser szavak nélkül. Kérek mindenkit, használjuk helyesen, szabatosan ezt a sokrétű nyelvet. Legyünk divatosak, érdekesek, de a magyar nyelvben rejlő csodát védjük!

Vincze István (Budapest): Miközben a választások estéjén hallgattam és néztem az örömmámorban úszó kormánypárti szimpatizánsok „Belehúztunk!” „Magyarország! Magyarország!” rigmusait, a magyar származású Paul Lendvai szavai csengtek vissza a fülembe, amelyeket nemrég mondott a királyi magyar tévében: „Választást lehet nyerni, csak nem célszerű, mert kérem szépen az ország el van adósodva, és eddig egyetlen kormány sem tudott kezdeni semmit a hatalmas adóssággal. A befektetők nem sokáig fognak várni a pénzükre: az ország külföldi hitelekből él. A befektetők pedig csak a választásokig várnak, utána hamarosan lépni fognak.” Csodálkoztam, hogy ezek után vajon minek örülnek ennyire. Mert ami ezután fog következni, az nem sok örömre ad okot. Megszorítások következnek majd és csomagok a lakosság kárára, a költségvetési hiány csökkentésére, a befektetők pénzének, illetve a kamatoknak a rendezésére.

Dr. Szálka Irma (Budapest): Megütközéssel és felháborodással olvastam a Magyar Nemzet Magazinjában április 22-én Hanthy Kinga tollából megjelent, Utóélet című írást, amely a Természettudományi Múzeum kiállításáról számol be. Ki volt a kitaláló, és milyen céllal dobta oda az alig 300 évvel ezelőtt elhunytak maradványait a minden szenzációra éhes publikum elé? A dominikánus rend? A katolikus egyházmegyei hatóság? A kripta felett rendelkező főhatóság? Milyen jogon tárták illetéktelen szemek elé ezeket az elhunytakat, hogy aztán csodálatos fantáziával történeteket gyártsanak róluk? Perverz módon szép, új ruhákba öltöztessék őket, szenzációvá téve azt, amit a halál a természet rendje szerint elvégzett rajtuk. S még egy ilyen álszent nyilatkozat is elhangozzék: „Mi valóban szeretjük ezeket az embereket.” Nem hiszek a szememnek, hogy ezeket olvasva, a fényképeket látva a tudomány megnyilatkozásaiként kell értelmeznem. Ha jogilag nézzük, ezeket az elhunytakat nem azért temették hozzátartozóik a templom kriptájába, bizonyára megfelelő anyagi juttatás fejében, hogy majdan az emberi méltóság és emberi jogok korában, az ombudsmani intézmény fénykorában gyarló földi maradványaikat, életük legbensőbb egyéni és családi történéseit mint érdekes csemegét terítsék a nagy nyilvánosság elé. Hol az orvosi titoktartás határa? És egyáltalán, mi ebben a tudomány? Ezek nem ókori vagy honfoglalás kori sírok! Morálisan is kifogásolható ez a kiállítás, mert messzemenően kegyeletsértő.