Túl a falun, kívül az időn

Korondról Farkaslaka felé haladva a Kalondára tekeredik fel autóval az ember. Még a tetőn innen található a nevezetes, mondába is szőtt Likaskő. Érdemes venni a fáradságot, immár csakis gyalogosan, s még feljebb kapaszkodni az erdőben: a természeti után emberi jelenségre bukkan a vándor. Durván fél kilométernyi kemény emelkedő után, hétszáz méteres magasságban huszonhárom hektárnyi, szinte teljesen sík területre érünk. Ezen a tanyán él Varga Dénes feleségével, Annus nénivel az elemeknek kitéve, más megközelítésben teljes összhangban a természettel.

A völgyön túl előttünk a Kékest meghaladó magasságú Firtos-tető, mögöttünk a Havasalja, mellettünk pedig egy korosodó házaspár, akik úgy élnek itt, túl a falun, kívül az időn, ahogy már csak nagyon kevesen a Kárpát-medencében. A délnyugati fekvésű tanyán a csillogó tavaszi napsütésben idillien csodálatosnak látja a tájat az ember. Lelki szemei előtt virágzó gazdaság jelenik meg négy-öt családdal, az egyik szegletben csorda kérődzik mélán, a másikban gyerekzsivaj tölti meg élettel a teret – nem is érti, miért áll romokban az egyik épület, s miért csupán egy idős házaspár éli mindennapjait fogyatkozó életkedvvel a másikban.
A kívülállónak romantikus élet azonban olykor nagyon zord tud lenni. „Azt hittem, idén már sohasem tavaszodik ki. Decembertől egészen áprilisig méteres hóban botorkáltunk le a főútra, s onnan még három kilométer a falu. Isten segítségével jólelkű emberek ugyan többnyire felvesznek a kocsijukba, de így is fárasztó az út. De nincs mit tenni, ha másért nem is, kenyérért muszáj három-négy naponta bémenni a faluba – sopánkodik Annus néni, s mondandóját tovább színesíti. – Még a tanyára is béjár a vad. A múltkorjában az úton találkoztam egy medvével, az esernyővel üttem a fejét: „Tűnj el innen, kusti medve!” Bár Dénes bácsi kissé összeborzolja a szemöldökét, mintegy azt kifejezve: hagyd el, asszony, a panaszkodást, de felesége csak folytatja: „Korondi vagyok, igaz, nem a kereskedő fajtából, de csak megéltünk. Még akkor is más volt itt az élet, amikor férjhez mentem. Volt élet a tanyán. Cseperedtek a gyerekek, volt értelme szenvedni. Azóta nehéz, amióta kirepültek.” Annus néni akkor komorodik el igazán, amikor a gyerekekről, unokákról kérdezem: „Pityókát, zöldséget termesztünk, hogy segítsük őket. Örömmel tesszük. Minden lemondásért kárpótolna, ha sűrűbben jönnének. Szünidőben néhány hétre, év közben hétvégékre. De az unokák unatkoznak itten. Alig érkeznek meg, már a Minimaxot követelik.” Az pedig nincs, mint ahogy villany sincs.
Hagyomány és globalizáció itt sem fér meg egy tető alatt.
Annus néni nem is tagadja, csak a hit tartja meg a tanyán. S mintha kegyhelyre érkeztünk volna, a falakat feszületek és szentképek díszítik a mai világhoz szokott szemnek feltűnően sűrűn. Ha Istene engedné, Annus néni mégis visszaköltözne a faluba. Ám ez két okból sem lehetséges. Nincs elég pénzük, hogy lakást vegyenek – az ember szégyelli leírni, Dénes bácsi kétmillió lejes (tizenötezer forintos) nyugdíja az öszszes jövedelmük. Igaz, kenyéren kívül szinte semmire sem költenek, minden egyebet maguk termelnek meg. Egy ló és egy tehén, néhány tyúk segíti a megélhetést; az imént nem mondtam igazat, évenként egy-egy borjú ára is gyarapítja a bevételt.
A másik ok még az anyagiaknál is nyomósabb. „Jó itt” – jelenti ki Dénes bácsi. S ez a két szó lezár mindenféle vitát. Amit a gazda azzal is kifejez, hogy újra tölt felséges, saját főzésű pálinkájából. Derűs arca csak akkor komorodik el kissé, amikor kísérőmmel beletemetkeznek a telekkönyvi papírokba. Dénes bácsi ugyanis, akárcsak Annus néni, nem bírja a románt, egyszerűen nem volt rá szüksége, hogy elsajátítsa. A papírokat persze nem csak ezért nem érti. A házat, a tanyát ő örökölte, öt testvérével szóban mindenben megállapodtak: mi szükség van akkor még papírokra?
Másra se nagyon. Amikor búcsúzóul kicsit esetlenül azt kérdezgetjük, ha erre járunk, ugyan mit hozzunk, Annus néni útbaigazít: „Semmit, lelkem. Csak szép emberi szót. Annál nagyobb kincs nincs nekünk a világon.”