Végső búcsú Jugoszláviától

Montenegró kiharcolta függetlenségét, és Szerbiának nem maradt más hátra, mint elfogadni, hogy 88 esztendő után immár ő maga is önálló ország. Ha akarja, ha nem. Pedig nem akarta. Mindent megtett annak érdekében – s talán ehhez megvolt az EU csendes támogatása is –, hogy a montenegróiakat eltántorítsa ettől a lépéstől. Ezúttal nem a fegyverek fenyegetésével vagy a válság rémével igyekezett elbizonytalanítani Crna Gora lakosságát. A „testvéri” figyelmeztetések gazdaságiak voltak. S ha volt is bennük nagyon sok igazság, az éremnek csak az egyik oldalát láttatták. Természetesen indokolt a kérdés, hogy gazdaságilag valóban életképes-e a kicsiny piaccal rendelkező, nagy munkanélküliséggel küszködő, lezüllött gazdaságú törpeország. A választ a következő időszak mondja meg. És lehet igenlő is. Egy 620 ezres lélekszámú Crna Gora operettországgá, banánköztársasággá válhat, de turistaparadicsommá is, s az ehhez szükséges beruházásokat pedig nem a hazai befektetőktől várhatja. Lehetőségeit ez irányban is keresi. Nyilvánvaló, hogy az EU felelősséget vállalva most már nem hagyja magára Crna Gorát, s egyengetni fogja útját az unió felé.
Csak az utóbbi – a létfontosságú EU-közeledés – szempontjából Montenegró megszabadult egy nagy tehertől, Szerbiától, amelynek tehetetlensége miatt szakadtak meg a stabilizációs és társulási tárgyalások. Az államközösség részeként Crna Gora is arra várt, hogy Ratko Mladics hágai vádlott önként jelentkezzen a hatóságoknál, vagy Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnök megemberelje magát. Reménytelennek tűnő szituáció, amelyből mindenképpen menekülni kell. Persze nem csak ezért. Nézzünk szét a szerb politikai színtéren, ahol a radikálisok tábora a legnagyobb, éppen ez a nacionalista párt, amely szerbnek tartja a büszke montenegróit. Csak e referendumi döntés után álmodhatja Európába magát Montenegró, s tehet is már érte, hogy álma valóra váljon.
Szerbiának sem rossz Montenegró kiválása, még ha nemzeti érdekeivel ellentétesnek is tartja. Azóta, amióta Szerbia–Montenegróként a két köztársaságot Crna Gora vonakodása ellenére 2003-ban összeboronálták, az államközösségben semmi sem működött normálisan. Podgorica élt is az alapokmányban foglalt lehetőséggel, hogy három év leteltével referendumon döntse el, hogy akarja-e fenntartani a közös államot. Nem akarta. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha vasárnap csak fél százalékkal más az eredmény! Akkor lett volna csak baj. Következett volna egy nehezen kezelhető, lassan ölő válság, hiszen továbbra is a jelenlegi, béna helyzet maradt volna fenn azzal, hogy nem működnek a szerb pénzekből fenntartott államközösségi intézmények, a két köztársaság gyakorlatilag önállóan éli saját életét, még a gazdasági rendszer sem kompatibilis. Szóval egy átmeneti állapot, újabb három év a következő lehetőségig. S még ez a jobbik eset. Mert nem biztos, hogy azt Montenegró kivárta volna. Könnyen előfordulhatott volna, hogy nyílt válságba torkollik az államközösség agóniája. Nincs kizárva, hogy Belgrádot a montenegrói döntés – az, hogy „már senki sem akar Szerbiával élni” – rádöbbenti, hogy változnia kell, a lépéseket pedig már magának kell megtennie, mégpedig sürgősen, ha nem akar mindenkitől lemaradni.
A válás következményeit – a jórészt érzelmiektől és a politikailag kreáltaktól eltekintve – Szerbia gyakorlatilag meg sem érzi, hiszen intézményei olyanok, és az alkotmány már e lehetőséget figyelembe vette, hogy Szerbia önálló államként működhet. A szövetségi minisztériumok – a védelmi és a külügyi – tovább végzik munkájukat, természetesen már montenegrói káderek nélkül. Tehát valóban minden csak rajta múlik. Egy történelmi korszak ér véget Crna Gora függetlenülésével. Ha egy rövidebb időszakot veszünk figyelembe, akkor most fejeződik be nagy Jugoszláviának az 1991-ben kezdődött széthullása. Montenegró az utolsó tagköztársaság, amely másfél évtizedes késéssel lép ki a Szerbiával kötött államszövetségből, amelyet előtte – még a hattagú titói, de már a Tito nélküli föderáció korában – megtett Szlovénia, Horvátország. Majd Bosznia-Hercegovina és Macedónia. Csak ez az utóbbi úszta meg függetlenülését háború nélkül. És most Crna Gora, amelynek erre a lehetőségre rá kellett várnia. Ám a háborúkban ő is részt vett, s azt is el kell mondani, hogy a támadó oldalán. Dubrovnik környékén jól emlékeznek a montenegrói tartalékosok „vitézségére”. De ne legyünk ünneprontók. Podgorica azóta elismerte felelősségét, Szerbiának pedig még vannak ilyen tartozásai.
Az sem véletlen, hogy utoljára éppen Montenegró hagyta el „Jugoszláviát”, amely – mind a királyiban, mind a titóiban – két kulturálisan világosan elkülöníthető részből állt. Az egyik a Szerb Királyság és a vele együtt lépő Montenegró (Macedónia akkor Szerbia része volt), a másik az Osztrák–Magyar Monarchia részei, Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina. (És Vajdaság. De az külön történet lehetne.) Ezek a kulturális különbségek adtak kisebb vagy nagyobb motivációt az elszakadási törekvéseknek.
A délszláv államalakulat egyébként a 88 évvel ezelőtti létrejöttétől mostani megszűntéig hétszer változtatta meg nevét, az első a Szerb– Horvát–Szlovén Királyság volt, amely nevében meg sem említette a montenegróiakat, az utolsó pedig Szerbia és Montenegró Államközössége, amelynek megalakulását éppen a montenegrói részvétel tette lehetővé. A hét elnevezés azonban lényegében csak három nagyobb időszakot ölel fel. Az első, a királyi 23 évig tartott, amelyben Crna Gora még földrajzi fogalomként sem szerepelt. A montenegróiak akkor nem képviseltették magukat az államvezetésben. Amikor a Jugoszláv Királyságot bánságokra osztották, területe a Zetai bánság lett.
A második világháború után Montenegrónak sikerült felújítani államiságát. Ez volt a nagy fejlődés időszaka minden téren, főleg a hetvenes évek elejétől 1991-ig. A köztársaságok föderációja teremtette meg akkor a lehetőséget, hogy a széthullás e határok mentén történjen meg. Olyan államok is kiszakadtak Jugoszláviából, amelyek nem léptek be, mivel Jugoszlávia kötelékében alakultak.
A mostani montenegrói forrásokban azt olvashatjuk, hogy Crna Gorának akkor nem volt ereje kihirdetni szuverenitását, s arra kényszerült, hogy kéttagú szövetségi államot hozzon létre a milosevicsi Szerbiával. A JSZK gyakorlatilag nem volt más, mint Nagy-Szerbia, mondják most. Csak már kicsi kiadásban.
A népszavazás mérföldkő a félmilliós nemzet, de a többi montenegrói polgár életében is, az ország történelmében, amely 88 év után visszanyeri teljes szuverenitását, s hamarosan az ENSZ 192. tagja lesz, várhatólag még ez év szeptemberében. De mérföldkő a délszláv államok történelmében is, mert Szerbia – amely megteremtette a kezdetben szerb dominanciájú délszláv államalakulatokat, amelyhez nem mindig önként és dalolva csatlakoztak más nemzetek – most egyedül maradt. Illetve majdnem. Marad a Vajdaság. És elmegy Koszovó. Úgy látszik, ezzel ér véget a történet.
A vesztese Szerbia. A kérdésre, hogy ki a felelős, több válasz van. Ám ha azt mondjuk, hogy a dominanciára való szerb törekvés riasztotta el a többi tagköztársaságot, a háborúkat pedig az ezt követő szerb expanziós politika váltotta ki, egy igazságot biztosan megtaláltunk. Mert mint tudjuk, több van.