Vegyes vágott

Az utolsó parti

Szegeden találkoztunk, hol is találkozhattunk volna? Én még afféle csikófogú, ki-tudja-mi-lesz-belőle írónak számítottam a magam húsz évével a Tiszatájnál. Vörös Laci bátyám (nyugtassa Isten) másfél évig várt a közléssel. És akkor jöttek ők. Pestről, az ÉS-től, gondolom most. Jellemző, hogy csak Nagy Lászlóra és rá, a szintén alacsony, de sűrű férfiúra, Bella Pistára emlékszem.
A szegedi írók ott valának az újságíróklubban, majdnem teljes számban. Én rögtön félrehúztam Pistát, és kihívtam egy parti sakkra. Ha tudtam volna, hogy ő a legműveltebb sakkos az írók között! De nem tudtam. És mit ad isten: egyszer csak azt vettem észre, mintha nyerésre állnék. Gyorsan felajánlottam a döntetlent. Elfogadta.
De hisz már megnyerted!, dohogott, és meglépte a bástyával a döntő lépést. Utána szépen elkalapált.
A következő találkozásunk már a Nimród nevű, gyóntatószéknek nagy, igazmondáshoz kicsi korcsma könyöklős részében volt. Szinte naponta találkoztunk, a fene törődött azzal, hogy a vörösborokért és cigikért egyszer még (nem forintokkal, de) fizetni kell.
Válása után új felesége, Márta kemény rendet vágott a barátok sűrűjében. Ezt egy ideig nem értettem. Később mégis: Márta volt megtartó.
Amikor Pesten találkoztunk, épp a Magyar Papír című üzemi lapnál dolgozott. Több költő is volt ott egy rakáson: a sakk mindig ott állt az asztalon. Nekem akkor a „Szeretkezéseink” volt a kedvencem tőle.
Aztán meg azokat a könyveit szerettem, amelyek a nyelv fölényes ismerőjének, a szójátékok mesterének mutatják. „Szabadság szerelem e 2 kell nekem” – ez vendégszöveggé vált legutóbbi regényemben.
Pista hihetetlen türelemmel és érdeklődéssel fogadta a fiatal társakat. Én, a sakkszerelem miatt, külön polcon voltam nála. A csöndessége, a mosolyai, a morgásai! Egy faunnak lehetett ilyen szép feje.
Szigligeten először őmiatta voltam. Egy Balaton-felvidéki olvasótáborban szerettettem meg a verseit miskolci szakmunkástanulókkal. És kaptam egy fülest, hogy Pista a szigligeti alkotóházban van. (Akkor az a ház még az volt.) Az irodában megtudtam, hogy hányas szoba (később mi is laktunk benne). Ott volt. És a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy eljöjjön. Ehhez persze kellett az akkori gondnok, bizonyos Karcsi is. Pista elámult, amikor az ötödik versét mondták el a gyerekek, akik addig nem túlzottan kedvelték a poémákat.
Amitől én mindig kiakadtam, legtöbbször csöndes, de néha hangos borozgatásaink közben, hogy ő mindig mint hadiárváról beszélt magáról. Ugyan! Hisz az édesapám is az volt. De Pista ezt mint valami kitüntetést viselte. A díjak nem érdekelték túlságosan.
Az nagyon meglepett, amikor már felnőttként elkezdett zongoraleckéket venni. De hisz ő volt a hősi halott kántortanító apja helyettesítője a falu orgonáján gyerekként. Klasszikusokat, érzelmes sanzonokat, sőt kuplékat is játszott – megélhetett volna belőle.
Azok a születésnapok, azok a választmányi ülések! Hej, de jó volt együtt lenni. A sakk mindig jelen volt mint kísértet.
Aztán egyszer (amikor már a Csikágó szívében laktak) elvitt egy korcsmába. Ismertem én még azokból az időkből, amikor a hely még tényleg késdobáló volt: félévenként leszúrtak valakit. Fél évig zárva volt, aztán kezdődött minden elölről. De a vendéglőben, mely a helyén nyílt, asztal, sakk és hitel járt ki „Pista bácsinak”. Azért se mondom el, mi lett az utolsó partink eredménye.
Aztán egyszer jön, hogy el akar búcsúzni. Mondom, egy by-pass műtét, az nem elég hozzá. Ne szórakozz. De azért ő elbúcsúzott. Befoltozták a szívét, rendbe jött. Csak az orvosok nem láttak meg egy apróságot. A tüdőrákot. Aztán áttétek, nem részletezem. Két hét alatt elvitte a kór. Ervin és Ágh Pista (szellemi ikertestvére) is volt benn nála – azt mondták, hogy jobb lenne már, ha… Márta mindennap vele aludt. Így történt, hogy egy hajnalon felesége karjában sóhajtott utolszor. Az utolsó partit döntetlenre mentette.

Ilus néni
Amikor először jártam New Yorkban, bejelentkeztem Püski Sanyi bácsihoz a boltba. A környéken még a hajdani betűk helyei mutatták, errefelé magyarok laktak, és főleg ruhatisztítással (gőzmosoda) foglalkoztak vala. A kirakatban ott volt a Por – Sanyi bácsi figyelmes ember.
Szinte azonnal átkerültem Ilus néni fennhatósága alá.
Gyere, gyerekem, és egyél. Mert így rád nézni is rossz. Hiába volt pénzem, tizenöt kilót fogytam Amerikában. Biztos, hogy sokaknak életmentő volt Ilus néni főztje. Először is olyan borsólevest kaptam tőle, amilyet csak az édesanyám tudott készíteni. Na, de a második fogás is! Nem mondom el. A csoda az volt mindebben, hogy amerikai alapanyagokból főzött kitűnő magyar ételt. Itthon könnyű. Búcsúzás előtt megcsókoltuk egymást, és Baránszky Laci, a New York-i magyar költő készített néhány képet rólunk – ma is megvannak. Kilencvennégy évet nem kell magyarázni. Ilus néni mindig úgy élt, ahogy csak kevesen. Mindig egyenesen, a férje kezét fogva.

Lívia
Ő már az ántivilágban is könyvszerkesztő vala. Az az okos, figyelmes tekintet a szemüvegen át! Akire ránézett, azt gondolhatta, hogy ő a legfontosabb író, költő. Akkor az is volt. Utoljára a Pestet adtuk ki a Kortárs Könyvkiadónál. Mi nagyokat tudtunk nevetni is, bűbájos humora volt. Azt hittük, már legyőzte a betegséget. Aztán az újságban az a hír!
Nem akartam elhinni. Tulajdonképpen most se hiszem. Majd beugrok hozzá a kiadóba. Most éppen nem járok arrafelé.
Még egy halálhír
Nagy részvét mellett temették a magyarnak nevezett választásokon a szabadságot.

Szeged: Dél van
Török Lacival, a fotóművésszel mentünk haza, és egy napig ragyogó napsütésben dolgozhatott. Én elővettem a szegedi dumámat, ő meg egy megbízást, és a Kislenin (alias Tisza Lajos) sugárút végénél csak beengedtek a lezárt területre. A cigány srác, akivel közben beszélgettem, hogy hetvenben itt volt a legnehezebb rész, és hogy az egész város itt lapátolt, beosztásától, rangjától, címétől függetlenül, csak legyintett:
Itt én kértem az első lapátot. A többiek először megkérdezték, mennyi lesz a fizetség.
Az újszegedi oldalon sehogy sem akarták elhinni, hogy nem katasztrófaturisták vagyunk. Hát ott nem ment. A Marostorok csak az új hídról. Hetven centivel volt magasabb a Tisza, mint a múlt század hetvenedik évében. Kezditek megtanulni ti is, mi az a rézsű, a suvadás, a buzgár meg a nyúlgát, honjaim. Nem?
Hanem az újszegedi Tóth kocsma maradékában azt mondja a csaposnő:
Maga az, Feri?
Én, mondom meglepetten.
Tegnap fél éjszaka magáról beszélgettünk az Öcsivel.
Igen?
Mindjárt megvolt a fröccsöm, de rögtön egy telefon is. Beszélgettem Öcsivel, akiről nem tudtam, kicsoda. De ez nem derült ki, hál’ istennek. A tavaszt is sikerült elkapnunk, mire visszamegyünk, már nyár lesz. Felugrottam régi barátomhoz, Latyakhoz, aki megorrolt volt rám a szülinapi buliján. Vittem neki a regény mind a két kötetét. Jaj, Ilia Miska bátyám, viszem ám a másodikat!
Mire hazaértünk, Lajoska villámpostája várt Honoluluból. Azt írta, hogy láttak a régi Debreceni étterem teraszán üldögélni. Előbb tudta meg az óceánról túlról, mint bárki más. Aki látott, az Apolló volt. Csak azt nem értem, miért nem jött oda?

Ez is technika
Danim fölhívott internetes telefonon Walesből. Megmutatta fényképeken, merre is jártak a csajával, sőt még egy térképet is mellékelt. Vagy egy órát dumáltunk. Ezúttal szigorúan magyarul.
Ha belépsz egy céghez, írtam neki pár órával később drótpostán, olyan, mintha vonatra, hajóra vagy repülőre szállnál. Egy ideig vagy többig azzal a sebességgel haladhatsz, mint a cég. Ezért kell a gyorsabbat választanod. De ne hallgass rám. Csak az ösztönödre hallgass. És ne siessetek haza.
Ezt persze már angolul írtam.

A háziorvosom
Azt mondta, mikor a lábam miatt megint fölkerestem a fárasztás-választás után:
Na jó, a fiataloknak nem olyan sürgős. Nekik van idejük. De nekem?
Nekünk nincs, tettem hozzá.

Gyuri és Ferenc
Elmentek Tibetbe zarándokútra. Az egyetlen tibeti buddhistát (= engem) itthon hagytak. Ha könyörögtek volna, se mehetek velük: akinek négy hónapja baj van a bal lábával, ne tartsa vissza a többieket. De nem könyörögtek.

A téma becsönget
Bimm-bamm! Reggel van.
Ki az?, kérdem.
No reply.
Végül kinyitom az ajtót. Egy eszelős tekintetű néni a negyedikről.
Nem maga az a fiatalember, aki látta kijönni a Marikát a lakásomból?
Egy: nem vagyok már fiatalember. Talán lélekben. Kettő: a Marika nem megy senkinek a lakásába.
De hát eltűnt egy vázám!
Még háromszor visszajön. Eltűnt közben egy húsdaráló, végül már pénz is.
Cseréltessen zárat!, mondom neki.
És még rám mondják, hogy üldözési mániám van. Állj! Valaki mintha be akarna…

Kojak (2.)
A nevét természetesen borotvált fejéről kapta, ő, aki taxis.
Jelszava:
Dolgozz keveset, nem ér baleset!
Egyszer majdnem érte. Amikor kivágta a két roma srácot a kocsiból, a kesztyűtartóban megtalálta a rugós késeiket.

Újabb furfangok a hálón
Mostanában nem a nigériai aranybányák meg elűzött elnökök járják. Szigorúan magánemberek más és más néven (persze angolul) jutnak be a gépemre, és a China World Track Corporation meg egy bizonyos Cyberhand Technological International Inc. részvényeivel házalnak, amellyel tíz nap alatt megötszörözhetem a pénzemet. (Az övékét biztosan.) Hogy gyanúmat tovább altassák, néha (szintén magánemberek) arra hívják fel a figyelmemet, hogy a Metro Gold Mines Resources részvényeiből ne vegyek, mert tönkremegyek.
Hát ennyire hülyének látszunk nyugatról?