Börtönlakók a szabadságért

Előremutató tervet tettek le az asztalra Izrael egyik börtönében raboskodó palesztinok. Az új program megadja mindkét félnek azt, amit vár. Jasszer Arafat örökségét képviselve kijelentik, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet – amely a Fatah „anyacége” – lesz továbbra is minden nemzeti törekvés eszköze, és semmiféle árnyékállam létrehozását nem támogatják. A Hamász ezzel szemben megkapja a „jogos harc” intézményét, így a megszállók elleni fegyveres küzdelem továbbra is jogszerű lenne, ám csak Ciszjordániában és a Gázai övezetben, Izraelben nem. Mindkét félnek kedveznek azzal, hogy az 1948-as menekültek visszatérését követelik, valamint az 1967-es háború előtti határokról beszélnek. Némi gondot jelent, hogy ez a terv sem sokkal realisztikusabb, mint az összes többi, e témában íródott program. Izrael ugyanis nem fog visszatérni az 1967-es határok mögé, és nem engedi vissza a menekülteket sem.
A terv lényege azonban nem megvalósíthatósága, hanem az együttműködés kicsikarása. A palesztinok egy része talán már vágyakozva gondol vissza a második intifáda tökéletes egységére, mikor a nép egy emberként vette fel a harcot az izraeli megszállókkal. Pedig akkor is volt Hamász és Fatah (bár előbbi még sokkal kevésbé foglalkozott a politikával), ám a sokszereplős Palesztin Hatóságot összetartotta a karizmatikus vezető, Jasszer Arafat. Most ilyen személy nincs, a kinevezett utód, Mahmúd Abbász kényelmetlenül érzi magát székében. Bár lennének jogosítványai az intézkedésre, erkölcsi tekintélye a közelében sincs Arafaténak. Ezért nem is meglepő módon az elnök inkább előremenekül, és a nép elé viszi az ügyet. A nagy kérdés pedig az: ki irányítja jobban a Palesztin Hatóságot, a Fatah vagy a Hamász?
Reményei szerint a hónapok óta csak vegetáló, a nemzetközi közösség által büntetett palesztinoknak elegük van a radikális harcosok uralmából. Ha a mostani béketervet az utca embere támogatja, nyomást lehet gyakorolni a Hamász-kormányra – okoskodik Abbász. Nem lehet azonban biztos abban, hogy a lakosság kötődését nem erősítette-e meg még jobban ez az általános külföldi rosszindulat, valamint a korrupt Fatah-vezetők távozása. A kampány egyik előhangjaként is értelmezhető az a parádé, amelyet a hatnapos háborús vereség emléknapján tartottak a Mukatában. A Fatah rég nem látott egységet mutatott fel, miközben Abbász Javier Solanát, az EU kül- és biztonságpolitikai főtárgyalóját fogadta. A volt palesztin kormánypárt a radikális ellenlábas, a teljesen tárgyalóképtelen Hamász alkalmatlanságát tudta ezzel bemutatni, ám egyúttal a nemzeti függetlenség ügyének is kárt okozott. Ahhoz, hogy halvány remény legyen az izraeli–palesztin tárgyalások felújítására, egységre van szükség, de nem a többieket kizáró különcködésre, hanem az intifáda idején megismert együttműködésre. E nélkül nem lehet a labdát átgyötörni az izraeli térfélre.