Egy rekordméretű adósságelengedés

A 80-as években még hitelező országnak számító Irak a több mint százezer emberéletet követelő amerikai invázió nyomán kialakult polgárháború közeli helyzetben „az újjáépítésre és egy jobb jövő reményére” hivatkozva arányaiban nagyobb adósságleírást kapott, mint a természeti kincsekben nem bővelkedő, Iraknál jóval szegényebb országok összesen. Az Egyesült Államok kifejezett kérésére, és nem is titkolt nyomására a legnagyobb hitelező országokat tömörítő Párizsi Klub ötvenéves történetének legnagyobb volumenű döntését hozta meg, amikor három lépésben 80 százalékos adósságelengedést hagyott jóvá, amelyet a klubon kívüli országok – köztük hazánk is – kénytelen-kelletlen követtek. Eközben az iraki tartozás felét finanszírozó perzsa-öbölbeli országok – beleértve az 1991-es iraki agresszió áldozatát, Kuvaitot is – szintén óriási USA-nyomás alatt állnak, hogy hasonló ígéretet tegyenek.

2006. 06. 13. 23:00

Irakot önkényesen választotta ki adósságelengedésre a Bush-kormányzat, mivel – bár ma már Irak is rászorultnak számít – számos más ország sokkal rászorultabb lenne: Tanzániától Etiópián, Argentínán, Chilén keresztül egészen Kongóig – kommentálta Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászprofesszor a Reuters hírügynökségnek az iraki adósságelengedésről szóló bejelentést. Az egykori elnöki és világbanki tanácsadó arra a kettős mércére világított rá, amelynek lényege a világ legeladósodottabb és legszegényebb 40 országának (HIPC) és az USA-megszállás alatt álló közel-keleti állam gazdasági mutatóinak, s az ennek megfelelő adósságelengedést besoroló nemzetközi politikai hozzáállás különbsége.
Az erősen vitatott megalapozottságú adósságleírást kizárólag gazdasági szempontból nézve leszögezhető, hogy Irak soha nem tartozott az adósság-jóváírásra jogosult HIPC-államok körébe: míg az előbbi országok egy főre eső átlagos éves GDP-je 400 dollár körül mozog, addig ugyanez az adat Irakban tavaly 3400 dollár/fő volt. Elég, ha a főként olaj- és gázexportjából élő ország szempontjából kulcsfontosságú nyersolajárak meredeken emelkedő ívét nézzük: a háború pusztítása, a gazdasági káosz, a kriminális biztonsági helyzet ellenére az iraki nemzeti össztermék 2003-as, 39 milliárd dolláros szintről 2005-ben a 47 milliárd dolláros éves teljesítményre tornázta fel magát. A költségvetés bevételeit még az olajfúrótornyok elleni támadások, a 40 százalékos infláció és a több mint 30 százalékos munkanélküliségi ráta ellenére is sikerült a vártnál magasabbra növelni, pusztán azzal, hogy a tavalyi év végére az olajkitermelés visszaállt a háború előtti szintre – immár az egekbe szökő olajárak mellett.
Elgondolkodtató hazai vonatkozás, hogy Irak nyilvántartott külső adósságát a tavalyi évben – tehát még jóval az adósságleírás folyamatának befejezése előtt – 82 milliárd dollárra taksálta a Világbank, amely az arányokat érzékeltetve nem is áll távol a 40 milliárd forintnyi iraki tartozást gálánsan elengedő Magyarország 76 milliárd dollárra rúgó tartozásától.
A kettős mérce alkalmazása jól érzékelhető, ha a rekordméretű iraki jóváírást olyan fejlődő országok adósságelengedésével vetjük össze, amelyek a legfontosabb hitelező országokat tömörítő Párizsi Klub alapszabályában hivatalosan is a rászoruló kategóriába, azaz a legszegényebb HIPC- besorolásba tartoznak. A 19 ország alkotta grémium által támogatott adósság-jóváírás lépéseit a Valutaalap (IMF) és a Világbank kezdeményezésére 1996-ban induló adósságkönnyítő program három szakaszban rögzíti, mindegyik szigorú gazdasági intézkedésekhez köti a HIPC-államok fokozatos és részleges tartozáselengedéseit.
A jóváírás fejében az IMF által jól körülhatárolt alkalmazkodási és strukturális reformokat kell teljesíteni, amelynek alapján a HIPC 40 országa három kategóriába került: elvileg tehát a legrosszabb helyzetben lévő, vagyis a legkevesebb feltételt teljesíteni képes államok vannak a legtávolabb a teljes körű tartozáselengedés „befejezési pontjától”. Ebbe a körbe tartozik például a polgárháborús helyzet miatt korlátozott központi hatalommal rendelkező Szudán, Szomália, a Közép-afrikai Köztársaság, Eritreia, Libéria, Nepál stb.
Irakkal összehasonlítva a hitelek „elfelejtésének” kérdése ezeknek az országoknak az esetében szinte költői: adósságállományuk egyrészt nem olyan nagy, hogy kellő politikai akarat megléte esetén ne lehessen őket egyszerűen eltörölni, másrészt a realitásokat figyelembe véve a kilátástalan gazdasági helyzetük miatt valójában soha nem lesznek képesek törleszteni, így esetükben a leírás gyakorlatilag nem más, mint egyszerű PR-fogás, az IMF-ről és a Világbankról kialakult negatív kép javítása.
Ezen a ponton kapcsolódik össze a HIPC-államok és Irak adósságelengedésének sorsa: a kettős mérce ellenére mindkét esetben ugyanaz a cél: bizonyítani a világ közvéleménye előtt a jobbító szándékot, amely hivatalosan „a lakosság terheinek csökkentésére”, Irak esetében pedig „az újjáépítés forrásainak előteremtésére és egy szabad és virágzó állam felépítésére” irányul. „A valódi cél igazából meggyőzni az iraki emberek szívét és eszét, és megmutatni az arab világnak, hogy nem a Nyugat olajérdekeit védjük” – körvonalazza az adósságleírás tálalásának céljait az amerikai Brookings intézet külügyi elemzője, Michael O’Hanlon.
Az „adósságmegbocsátás” politikai játszmájának első, tökéletes dramaturgiával koreografált első felvonása az USA hangzatos bejelentése volt: a maga részéről elsőként, rögtön az invázió után egy lépésben, 100 százalékban elengedte Irak felé irányuló tartozását. A nagyszabású gesztus szépséghibája az ENSZ-felhatalmazás nélküli, valós okokat nélkülöző katonai beavatkozás és a demokráciaexport meghiúsulásának prológusától eltekintve mindössze annyi, hogy Irak összadóssága ekkor már jóval meghaladta a 120 milliárd dollárt, amelyből az Amerikára eső töredrész csupán négymilliárd dollárt tett ki, annak is a fele kamattartozás volt.
Irak kiegyenlítetlen számláit tehát korántsem az amerikai költségvetés bánta: 40 milliárdnyit a Párizsi Klub országai hiteleztek, 10 milliárdot a klubon kívüli országoknak ki nem fizetett, áruszállításokból származó tartozás (ide tartozik hazánk is), az adósságtömeg durván felét pedig a Perzsa-öböl négy országa állta: Szaúd-Arábia, Kuvait – feléjük Irakot tetemes jóvátételre is kötelezték az 1991-es első öbölháború által okozott károkért –, valamint az Egyesült Arab Emírségek és Katar.
A „humanitárius gesztus” további furcsa színárnyalatot kap, ha azt a tényt veszszük figyelembe, hogy a Szaddám-hitelek igen jelentős részét olyan fegyverszállítmányok tették ki, amelyek az egy évtizedig elhúzódó iraki–iráni háborúban hasznosultak, mivel az eladók (részben tehát hitelezők) listáján az USA-n kívül több nyugat-európai ország is szerepel.
Az iraki adósságállomány szerkezetének további tisztázatlan pontja, hogy mivel Kuvait lerohanása óta 2003-ig Irak ENSZ- embargó alatt állt, gyakorlatilag lehetetlenné téve az adósság törlesztését, mivel minden üzleti tranzakció nemzetközi tilalom alatt állt. Az embargó évei alatt pedig az egyébként sem alacsony kamatok nyomán majdnem duplájára duzzadt az ország külföldi adósságtartománya.
Az adósságeltörlés kérdését az időközben bekövetkezett események is napirenden tartották: 2003-ban, a megszálló erők bevonulása és a Szaddám-rendszer megdöntése után az ENSZ döntött az embargó megszüntetéséről, amely jogilag megnyitotta volna az egy évtizede elfekvő adósságok rendezésének kapuját. Az amerikai külpolitika azonban résen volt, és gyors ENSZ-határozatot (1483-as számmal) préselt át a Biztonsági Tanácson, amely a hivatalos indoklás szerint „védőernyőt biztosított Iraknak a hitelezők rohamával szemben”, akik ekkor már elvileg akadálytalanul kérhették vissza rég lejárt követeléseiket. Vélhetőleg amerikai nyomásra azonban az új határozat minden olaj- vagy gázszállítás fejében történő adósságtörlesztést megtiltott egészen 2008-ig.
Az USA-ban megírt forgatókönyv következő fejezetében, 2003 legvégén George Bush egyik hűséges követőjét, az egykori külügyminiszter James Bakert azzal a különleges megbízotti státussal ruházta fel, amelynek célja az iraki külföldi adósság lefaragása volt. Nem véletlenül esett a választás a közel-keleti ügyekben ugyancsak rutinos Bakerre, aki annak idején az ENSZ-felhatalmazással történő afganisztáni amerikai csapáshoz is erős koalíciót hozott tető alá, és sok régi ismerőse akadt a térségben.
Feladata nem is titkoltan az iraki adósságállomány 90 százalékának eltöröltetése volt: „meggyőző” útjai során Japántól Európán keresztül a Perzsa-öböl országaiig minden hitelező államot felkeresett, hogy „az amerikai példát követve”, ők is engedjék el a tartozások oroszlánrészét „a lakosság terheinek csökkentése és az újjáépítés forrásainak megteremtése érdekében”.
Mivel Bush elnök maga is úgy nyilatkozott, hogy szeretné, ha a Párizsi Klubhoz nem tartozó államok is hasonló volumenű leírási javaslattal állnának elő, a különmegbízott viszonylag csekély ellenállásba ütközött. Egyedül az inváziót eredetileg sem helyeslő Franciaország és Németország ódzkodott 50 százaléknál magasabb mértékű elengedéstől, míg az oroszok a tárgyalások elején 65 százalékot ajánlottak, az Öböl-országok pedig feltételül szabták a szuverén iraki kormány létrejöttét. Különösen érzékeny maradt azonban az iraki agresszió egykori áldozata, Kuvait szerepe, akit nem csak az eredeti adósság, hanem az iraki támadás miatt neki ítélt jóvátétel elengedéséről is győzködnek az amerikaiak.
Az amerikai képviselőház Baker megbízatásával párhuzamosan törvényt fogadott el „az iraki szabadság az adósság alól” címmel, amely azonban több afrikai lobbi azonnali heves tiltakozását váltotta ki.
„Gyalázatos kettős mérce, Irak csak politikai okoknál fogva részesülhetett különleges bánásmódban” – fakadt ki az adósság-jóváírás hírére Salih Booker, a washingtoni Africa Action lobbi vezetője, aki szerint a Szaharától délre fekvő országok nyomorúságos helyzetüknél fogva sokkal inkább kiérdemelnének egy hasonló lépést. Afrikai ügyvédek a The Miami Herald hasábjain nyílt levélben kérték a Bush-adminisztrációt, hogy az afrikai országok adósságát is az irakihoz hasonló mértékben csökkentsék. Ellenérvként kisvártatva előkerült a kalapból az ún. gyűlöletes adósság doktrínája, amely lényegében azt hangoztatja, hogy a Szaddám-rezsim által felvett hitelek inkább minősülhetnek magánhitelnek, mint államhitelnek, mivel a diktatúra fenntartását finanszírozták, éppen ezért erkölcsileg nem terhelhető át az egész iraki népre annak visszafizetése.
„Ha azon a logika mentén engedjük el az adósságot, hogy a Szaddám-éra kormányai halmozták fel, akkor ugyanezen az alapon Nigéria, Kenya vagy éppen Örményország tartozásait is le lehetne írni” – hangzott az afrikai ügyvédek viszonválasza, akik feltették a kérdést: „Mivel az afrikai eladósodott szegény államok nem töltenek be olyan kiemelkedő szerepet, mint Irak, és mivel itt nem avatkozott be egy szuperhatalom, akkor miért nem érvényesek ebben a régióban is ugyanazok az elvek?”
(Jelenleg többek között Nigéria és Indonézia is ilyen „gyűlöletes adósságot”, azaz diktátoraik „személyes adósságának” minősíthető hiteleket kénytelenek törleszteni.)
Az elengedés jogosságának kérdőjelei mellett felvetődik, hogy a tömegpusztító fegyverek hiányát, a demokráciaexport helyett kialakult polgárháborús helyzetet, a közbiztonság aggasztó állapotát, az iraki gazdasági átalakulás válságát és az újjáépítés egy helyben toporgását el lehet-e takarni az adósságelengedés fügefalevelével. A lovagias gesztus cechjét ugyanis nem is az agresszor USA állta, hanem olyan országok csoportja, amelybe sajnos hazánk is belesodródott, holott a 40 milliárd forintnyi iraki jóváírásunknak most igencsak jó helye lenne az újabban már hivatalosan is szűkös magyar büdzsében.