Hazatérők

Sohasem felejtem el azt a régi drámai pillanatot. Egy Szabadka közelében lévő vendéglő teraszán ültem le egy feketére Zilahy Lajos emigráns íróval. A vendég elnézésemet kérve úgy fordította a székét, hogy észak felé tekinthessen. A felhőket nézte, lomha esőt hozó felhők voltak. Megöntözték már a magyar rónákat, és szálltak dél felé. Az esőszagot is érezni lehetett. A magyar föld üde leheletét. Zilahy mélyet lélegzett, aztán megszólalt:
„Azért utaztam ide, Szabadkára, hogy közelebb legyek hazámhoz. Ahová nem adtak beutazási vízumot…”
A felhők közben elszálltak, sütött a nap. De a szavai megmaradtak bennem. Olykor égettek. Azóta meghalt Zilahy külföldön. Mint Márai Sándor is.
Azért jutott ez most eszembe, mert a közelmúltban a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének zuglói szervezete a Kassai téren a Szentlélek-plébánia közösségi házának kertjében Wass Albert-emlékkövet avatott.
Adományokból, felajánlásokból. Egy lelkes fiatal tanárember, Monostori Attila szervezte meg az ünnepséget, amelyen az ismert erdélyi író verseiből kiváló művészek adtak ízelítőt. Erdélyről, Erdély elvett hegyeiről, a magyar hazaszeretetről. Arról a láthatatlan lobogóról, amely fölöttünk leng örökké, és a szívünkben él. Mint annak a felhőnek az emléke, amelyet Szabadkán látott Zilahy Lajos. Ez adta az erőt a szervezők kitartó munkájához is.
Betegségem miatt nem vehettem részt az ünnepségen, az emlékkő felavatásán, amelyen el kellett volna mondanom egy üzenetet. Amelyet ugyan mindenki érzett, de csak nekem mondta el Wass Albert, amikor nála jártam Floridában. Orlando városában hozott össze bennünket a sors. Magyar újságíróként jártam Amerikában, és Orlandóban részt vettem vele egy kulturális magyar ünnepségen. Utána meghívott vacsorára, amelyet családi körben fogyasztottunk el. A társalgás angolul folyt, de ő kis idő után félrevonult velem egy csendes zugba. Hogy mit mondott? Ezt szeretném most elmondani, mert szorosan hozzátartozik az emlékkő ünnepélyes leleplezéséhez a zuglói Kassai téren.
Könnybe lábadt szemmel emlékezett múltjára, hazája hegyeire, erdőbirtokaira, parasztjaira. Kis falvakra, merész nagy álmokra.
„Koholt vádak alapján ítélt el a román bíróság, háborús bűnös sose voltam, mégis a háborús bűnösök listájára kerültem, mint annyi más ártatlan magyar. Emigrációban élek, nem engednek be a hazámba, pedig de sokszor kérvényeztem már. Néha úgy érzem egy-egy elkeseredett pillanatban, hogy nem is megyek többé haza a népemhez. Eszem tovább a számkivetettség keserű kenyerét. Belekapaszkodom ebbe az idegen földbe, amely otthont adott az üldözöttnek. Megkérgesedtem, dacossá váltam… De magyar maradtam!
Másnap elutaztam Lacland városába, egy emigrációban élő magyar családhoz. Harmadnap utánam jött. Ebéd után kiültünk a kertbe. Volt ott egy akácfa is, Magyarországról hozták apró csemeteként a gyerekek. Akkor virágzott. A környék magyarjai csodájára jártak, mint a búcsúsok.
„Azért jöttem, hogy bevalljam: tegnap hazudtam… Minden vágyam az, hogy még egyszer Budapestet lássam, a Margitszigeten sétáljak az ősi platánok alatt. Álmomban mindig otthon járok. Érzem az ősi föld szagát. Azt a régi életet, amelynek minden porcikája magyar. És hallom azt a régi-régi harangszót is… Haza szeretnék menni!”
Üzenet volt. Gondoltam, ha elmondom illetékeseknek, valamit talán segíthetek. Nem úgy történt. Nem kapott beutazási vízumot. Amikor halálhíréről értesültem, vettem egy szál rózsát, és kisétáltam vele a Margitszigetre. Helyette. Leültem egy padra, és arra gondoltam, egyszer talán Wass Albert is ült ezen a padon. Ábrándozott. Magyarságról, hazaszeretetről. A hegyeiről.
Aztán hazafelé menet megálltam a híd közepén, hosszan néztem a kavargó hullámokat, majd a folyóba dobtam a magammal hozott rózsaszálat.
Felhők szálltak alacsonyan. És valahol harangoztak.
Talán ezzel a harangszóval üzent a zuglói Kassai térre.