Ketten

Csókos Varga Györgyi és Csákvári Nagy Lajos nyolcgyermekes művész házaspár harminc évvel ezelőtt családi kezdeményezésként alakította meg az Etyeki Műhelyt. Sokan csatlakoztak hozzájuk, eleinte a faluból, majd távolabbról is. A magot azonban mindvégig a népes család tagjai alkották. A művész házaspárnak jelenleg életmű-kiállítása látható a révkomáromi Katona templomban.

Csákvári Nagy Lajos:
Tizennyolc voltam, amikor egy könyvesboltban a kezembe akadt Brunton A felsőbbrendű én című kötete. Elolvasása után kezdtem érezni, hogy mit jelent megismerni önmagamat. Életem ennek jegyében telt. Akkoriban már tagja voltam egy képzőművészműhelynek, kijártunk Szentendrére, vittük a táblát, a festéket, akvarelleztünk. Ott a vízparton értettem meg, hogy a megismerés úgy lehetséges, ha az ember megfékezi a gondolatait, elcsendesedik. Ha nyugalom van, előjöhetnek azok a képek, amelyeket néha nehéz elfogadni, de a sajátjaink. Nem olyanok, mint a filmvászon képei, nem szaladnak, hanem megmaradnak, visszajönnek. Amikor el voltam keseredve, nálam sokáig egy fehér ló jelent meg rendszeresen. Rám akart taposni.
Anyám egyszerű asszony volt, Rupából származott, Fiumébe ment férjhez egy magyar férfihoz, majd amikor férje az első világháború elől Amerikába szökött, Budapestre jött a három gyermekével. Nem tudta őket eltartani, a gyerekek vidékre kerültek nevelőszülőkhöz. A legkisebb nem bírta ki, meghalt. Anyám minden munkát elvállalt, hogy legalább a két kislányt viszszaszerezze. Kávéházban szolgált föl, s megismerkedett apámmal, aki főmolnár volt. Hamarosan Mátészalkán kapott állást, mentünk vele mi is. Jankival, a nagyobbik nővéremmel sokat csavarogtunk, azóta szeretem a tájat, a zöld füvet, a hideg patak vizét, a frissen őrölt búza illatát. Kétéves koromban újra Pestre jöttünk, mert apám inni kezdett, és anyám nem bírta. Elváltak.
Anyám hamarosan talált munkát, férfit azonban nem, de már nem is akart, elege lett belőlük. Apám ritkán látogatott meg. Egyszer véletlenül találkoztunk. Anyám leküldött egy kancsóval, hogy hozzak sört. Az Izabella utcában laktunk Pesten, s a Rózsa utca sarkán volt a kocsma. Ott futottam össze apámmal. A találkozás annyira megrendített, hogy nem figyeltem a sörre, a lépcsőfordulóban az edény a falhoz csapódott, csak a füle maradt a kezemben.
Anyám sokoldalú asszony volt, a fa iránti szeretetemet is ő alapozta meg, ő faragta az első kardomat. Szerettem vele lenni, háromévesen mégis elmentem világgá. Sütött a nap, és egyszer csak a Nagykörúton találtam magamat. Máig megmaradt a kép, ahogy állok egy kirakat előtt, és nézem a piros tűzoltóautót a szép sárgaréz lámpákkal, míg egy férfinak fel nem tűnt a bámészkodó kisfiú. Megkérdezte, kisfiam, kivel vagy te itt? Senkivel. Jött egy rendőr, rábízott, sétáltunk haza, amikor szembetalálkoztunk a kétségbeesett anyámmal.
Már nagyobbacska voltam, amikor Janki egy gyógyászati segédeszközöket árusító üzletben talált munkát. Ilonka, a kisebb nővérem pedig mosodába került vasalónőnek. Nekem egy ideig vele kellett lennem, ott vártam meg a mamát. Akkor utáltam meg a mosást, a szagát.
Később beírattak gróf Széchenyi Istvánné óvodájába, az Izabella utca 67.-be, ami nekem azért volt jó, mert anyám akkor már ott volt dada. Ezzel kezdődött az én nyugodtabb életem. Az óvodában egy öreg asztalos foglalkozott velünk, vele faragtam egy kis kést. Az iskolából Burger Emil földrajztanár emléke maradt meg, aki az órákon útleírásokat olvasott, a sarkkutatók útleírásait. Ekkor jöttem rá, hogy olvasni kell, mert a könyvek csodák! Az olvasás mellett a faragás maradt a hobbim, hetedikes koromban már pisztolyokat faragtam dugattyúval. Hátul ki lehetett akasztani, és ha babot tettem bele, kilőtte. Akkor a Szív utcában éltünk, és mi, Szív utcai gyerekek szövetséget kötöttünk, megfogadtuk, hogy legyőzzük a Rózsa utcaiakat. A csata a Ferdinánd hídon zajlott, lövöldöztünk egymásra, engem is eltaláltak egyszer a mellkasomon csúzlival.
Gimnáziumba nem jártam, nyolc elemivel kerültem a főiskolára. Nyolcadik után már szobrász akartam lenni, kerestem egy mestert, de ő megbetegedett. A mamám kérte, hogy valami szakmát tanuljak, elmentem hát Janki mellé, és kitanultam az orvosiműszerész-szakmát, még a röntgentechnikusi képesítést is megszereztem. Negyvenben szabadultam, felvettek a Danubia fegyvergyárba revizornak. Hadiüzem volt, jól fizettek, és még mentesítést is kaptam. Szabad időmben továbbra is rajzolni tanultam Gallé Tibor iskolájában. Negyvennégyben közel voltak az oroszok, bevonultam. Komáromba kerültem munkásszázadba, árkokat ástunk. Negyvenötben Győr felé meneteltünk, úgy volt, hogy megyünk Németországba, de Aranyosnál a tisztek megállítottak: gyerekek, vége a háborúnak, menjetek haza!
Negyvenhatban iratkoztam be a főiskolára, festő szakra kerültem Rudnay Gyulához, de ő hamarosan nyugdíjba ment, Bernáth Aurél vette át az osztályt. Megismerkedtem Ferenczy Bénivel, jóba lettünk. Negyvennyolcig taníthatott a főiskolán, utána eltávolították a nem kommunista érzelmű tanárokat. Sokat beszélgettünk az Epreskertben. Nem is lehetett nekem másfelé menni, csak a képzőművészet felé. Minden utam odavitt.
Györgyit még a Gallé-iskolából ismertem, sokáig barátság volt köztünk, a szerelem csak később jött. Egy szilveszteren jöttünk össze, akkor mondtam meg neki, hogy szeretem. Másnap mentünk ki a kapun, és egyszer csak Györgyi eltűnt mellőlem. Hó volt, elcsúszott. Hazakísértem, Zuglóban lakott. Negyvenhétben házasodtunk, egy év múlva született az első gyerekünk, Kolos.
Akkor még Zuglóban laktunk. Egy férfi felajánlotta, hogy nekünk adja a lakását, ha a papájának építünk az udvarban egy szoba-konyhásat. Megcsináltuk. Miénk lett a lakás, de nem sokáig élveztük, ugyanis egy barátunk járt ki Csákvárra, áradozott a tájról, és hogy arrafelé még dolgoznak valódi fazekasok. Györgyi oda is utazott egyszer egyedül, jelentkezett tanárnak. Fölvették. A pesti lakást sikerült eladnunk, az összegből új életet kezdtünk Csákváron. Huszonhat voltam, amikor a második gyermekünk, Kinga született, majd jött a harmadik is, Kristóf. Györgyi tanított, én meg képeket festettem, könyveket illusztráltam. Párttagok soha nem voltunk, mégis békén hagytak, pedig piszkálhattak volna, mert Györgyi templomba járt. Én nem, mert felismertem, hogy a mű is imádság. Az is csak akkor jön létre, ha ez ember el tud szakadni a mindennapoktól. Csákváron, a Zöld-hegyen kaptam egy pincét, annak a tetejére kis ház épült, az én remeteségem színhelye. Ott készítettem az első kőportrét. Györgyitől nagyon szép volt, hogy soha nem korlátozott a szabadságomban. A Balatont is egyedül bicikliztem körbe.
Csákváron megszületett a negyedik gyerekünk, Péter, aztán az ötödik, Daniella. Györgyinek egyre nehezebb volt tanítani meg a gyerekeinkkel is lenni. Éppen megvettek tőlem néhány képet, Györgyi akkor fejezett be egy könyvillusztrálást, úgy láttuk, menni fog az életünk tanítás nélkül is. Megtudtuk, hogy Etyeken elhagyatott házak vannak, elkezdtem keresgélni. A megyén felajánlották, ha találok egy olyan házat, amelyet kis hozzásegítéssel rendbe tudok tenni, segítenek. Meg is találtam a falu végén a magtárat, megkaptam bérleményként. Ablakok, ajtók nem voltak rajta. Ötvenhat már ott ért bennünket. Nyugatról megérkeztek az első segélycsomagok ruhákkal, cipőkkel. Akkor kaptam az első gumicsizmámat, negyvenhetes volt, Svédországból származott. Sokáig viseltem.
Etyeken született még három gyerekünk, Fülöp, Berci és Niké. Ő kint él Franciaországban. Györgyi újra elment tanítani, én pedig rajzszakkört vezettem. Később létrehoztuk az Etyeki Műhelyt. Györgyi a népi kultúrát próbálta továbbadni, főképp azt, amit a székely asszonyoktól kapott, és szőtt is. Vidékre jártunk szövőszékért, köcsögökért, székekért. A gyerekek közben gimnazisták lettek, hét végén jöttek haza a barátaikkal. Az egyik srác, a székely származású Vas Csaba meg is jegyezte egyszer, hogy a Györgyi néni Krisztus után a második, mert kis levesből tud sok levest csinálni. Ha újabb vendégek jöttek, feltöltöttük a bablevest egy köcsög vízzel, és sóval, borssal utánaízesítettük. Nagy élet volt, szerettem. De az ember egyedül van, még akkor is, ha ilyen nagy család él körülötte. Mindig egyedül vagyunk a bensőnkkel. A szerelem is csak jön-megy. A szeretet az, ami megmarad. Meg is maradt, attól függetlenül, hogy ma már nem élünk együtt Györgyivel.
A második feleségemet, Évát regényes körülmények között ismertem meg. Tizennyolc évig voltunk együtt, ő is tudott egyedül hagyni. Értett és engedett.
A boldogság itt van, valahol bent. A gyerek is, amikor megszületik, magában van, önmagában teljes. Aki görcsösen kapaszkodik valakibe, azért teszi, mert éhes maradt, nem kapta meg az anyai meleget. Emlékszem, még öt-hat éves koromban is, amikor az anyámhoz odabújtam aludni, és ő megmozdult, rosszulesett, hogy változtatott a helyzetén, és hogy nekem is változtatnom kell.
Édesanyám nyolcvanháromban halt meg. Olyan nő volt, akit tényleg lehetett szeretni. Mindent odaadott a családért, még a férfikapcsolatait is, pedig gyönyörű, telivér nő volt, aki biztosan sokat szenvedett emiatt. Harmadikos koromban erős hastífuszt kaptam. Három hónapig tartott. Akkor tett fogadalmat az anyám, ha meggyógyulok, nem néz többet férfira.
Én is tettem fogadalmat 1946-ban, amikor hazajöttem a hadseregből. Megfogadtam, hogy attól kezdve csak a művészetnek élek, nem leszek senkinek a rabszolgája. Soha nem vállaltam utána állást. Nem mozgatott más, mint a belső életem.
A pénz másodlagos volt, pedig átéltem olyan időket, hogy nem volt mit enni. Volt egy disznónk, annak volt krumplija, de nekünk nem volt kenyerünk. Aztán fölragyogott a nap, három képet vettek egyszerre, kaptam értük kacsát, libát, babot.
Boldog vagyok, mert tudom, hogy minden, ami elém került, értem volt. Még a rossz is, az, ami nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem értem lett volna. El tudom engedi a dolgokat, igaz, nem régóta, körülbelül tíz éve. Sok-sok ideig minden reggel meditáltam. Amikor az ember először érzi meg a csend ízét, minden meditáció nélkül, akkor boldog. Nemrég volt egy komoly operációm. Megkérdezte előtte az orvos, csinálja-e, nem félek-e a haláltól. Nem, nem, csak csináljátok! Ez az élet csak egy állomás.
Csókos Varga Györgyi:
Az én mestereim Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Boldizsár István és Fónyi Géza voltak. A főiskola után nyolc hónapig katona voltam, térképeket rajzoltam. Ekkoriban járta az a szép jelszó, hogy arccal a falunak. Azt hallottam, hogy Csákváron sok jó fazekas él, és úgy gondoltam, hogy a mozaikjaimhoz majd ott találok anyagot. A csákvári évek alatt Lajos festéssel foglalkozott, én pedig könyveket illusztráltam. Aztán Etyeken kezdtem el foglalkozni a szőttesekkel és a szövés művészetével. Először csak egy szövőállványom volt, amelyet perzsaszőnyegek csomózásához szerkesztettek. A háború után Ditróból és Gyergyóremetéről sok család költözött Etyekre a kitelepített svábok helyére. Ők ismertettek meg a székely hagyományvilággal, tőlük tanultam meg az erdélyi motívumokat, a szövéstechnikákat és az eszközök ottani elnevezését, de Erdélybe is többször mentem gyűjteni. Párhuzamosan tanulmányoztam az itteni sváb szövési szokásokat is. Dobai nénitől vettem 1970-ben az első osztovátát. Ez a szövőszék székely neve. Romos volt, de a faragó fiaim helyreállították, s dolgozni kezdtem rajta. A szekszárdi népi szövőpályázaton állítottam ki először textilt, a gubáimat, kendőimet, mindazt, amit szépnek találtam. Akkoriban kezdtem el gyerekekkel foglalkozni, tanítani, játszani. Meghívást kaptunk Fehérvárra, ahol a tanítást tanultuk. Péterfia László volt a faragók vezetője, Fehér Mária és Borbély Jolán a hímzéssel, én pedig a szövéssel foglalkoztam.
Párizsba is kijutottunk egy kiállításra 1974-ben. Velem jött Lajos is, ekkor használtuk először az Etyeki Műhely nevet, mert ezt a családi alkotókört valahogy el kellett keresztelni. Nem mondhattuk azt, hogy papa-mama-gyerekek műhely. Attól kezdve Etyeki Műhely néven szerepeltünk. Nehéz megmondani, hogy pontosan mikor alakult, mert soha nem voltunk hivatalosan bejegyezve, mindenesetre a harmincéves jubileumi kiállításunk a múlt hónapban volt az etyeki művészeti iskolában.
A Népművelési Intézetnél pályázott pénzből tíz szövőszéket vettünk. Nem osztovátát, hanem náred nevű Dráva menti szövőszékeket. Ebből öt került ide, ötöt pedig a tatai szőnyeggyárba vittünk. Az Országos Közművelődési Tanács által szervezett kísérlet keretében a szövőgyári munkásoknak tanítottunk kézi szövést. Máig vannak onnan kitűnő barátaim, akik továbbvitték, amit ott tanultak. A másik öt szövőszéken itthon kezdtük el a tanítást. Első bemutatkozásunk Nyíregyházán volt, ahol az etyeki és a tatai tanítványaim is szerepeltek. Aranypáva díjat nyertünk.
Aztán 1978-ban megszerveztük az első tábort, amelyre az itteni iskolából hívtam gyerekeket, később Erdélyből és a Felvidékről jelentkeztek sokan, talán mert nekik még volt némi fogalmuk a szövésről, vagy csak meg akarták őrizni emlékeiket. Táborról táborra nőtt a létszám. Nemcsak szövést, hanem fafaragást és mindenféle természetes anyagból készült tárgy, játék készítését is tanítottuk. Ezekben az években több kezdeményezés indult a népi kultúra, a kézművesművészet felújítására, újraélesztésére. Budapesten a táncházmozgalom ifjú zenészekkel a Makovecz házaspár, Nagy László, az idősebb Csoóri bábáskodása mellett, a Népművelési Intézet részéről pedig Zelnik József szervezésében. A hetvenes években alakult a Fiatal Művészek Stúdiója, amelyet szintén a Népművelési Intézet indított Bánszky Pál vezetésével. Pályázati lehetőségek nyíltak, kézművestáborok indultak szerte az országban. Serdülő gyermekeim ezekben a körökben jöttek-mentek, barátkoztak, ekkor kezdtek a szakmában szerepelni. Az elsők közt lettek ifjú mesterek. Kristóf fiam élre tört, bicskájával, szekercéjével vájt, faragott, hangadó személyiség lett. Daniella lányom az utolsó csákvári fazekastól tanult, Kresz Mária egyengette az útját. Sok barátjukat hozták el a táborainkba, így szoros öszszefonódások alakultak ki a népi kultúrához kötődő csoportok között.
A Móra Kiadónál 1978-ban indult egy kézművessorozat, az enyém lett az első kötet, a Szövés. Az OKT-kísérlet eredményei kerültek bele. Könnyű dolgom volt, az addig készült naplóimat kellett csak összeszerkesztenem, és már kész is volt a szöveg. Fülöp fiam képei kerültek a könyvbe. Ezután még hat könyvem jelent meg és az Etyeki képes krónika három kötete. Az első krónika megjelenése után a második kettőt a helyi lakosok provokálták ki. Sorba hozták emlékeiket, értékeiket, történeteiket. A tizenegyedik könyvem most készül. Ez összefoglalása lesz az utóbbi harminc évemnek. Szakembereknek való, de benne van minden, amit ez alatt az idő alatt végigjátszottunk.
Az Etyeki Műhely kiállításait is a tanítás jegyében rendeztük. Egyébként volt már kiállításunk a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Néprajzi Múzeumban, Stockholmban, és számtalan fesztiválon is részt vettünk. Közben nőttek a gyerekek, és együtt tanítottunk velük, sőt most már az unokáim is bekapcsolódtak. Nyolc gyermekemtől harmincöt unokám és huszonegy dédunokám született. Felük művészeti tevékenységet folytat. Én eredetileg festőként végeztem, de aztán a textil és a tanítás lett az életem. Pénzért nem szeretek tanítani, de azért cserébe mindig kérek valamilyen segítséget.
A főiskolán Barcsay Jenő mutatott egyszer egy kis grafikát, az Asszonyok címűt. A kép nekem nagyon tetszett, mondtam neki, hogy érdemes volna nagyban is megcsinálni. Úgy öt évvel később felhívott, hogy nyert egy pályázatot a képpel, elkészítette a kartonjait, nincs-e kedvünk megcsinálni mozaikból. Ebben a házban raktuk ki nagy részét fekete-fehér márványból. Ez teljesen új világ volt számomra. Lajos gépet szerkesztett hozzá, azzal vágta ki a kezeket, a lábakat és a fejeket, én pedig a ruhákat, drapériákat „szőttem” márványkockákból. A mozaik a miskolci egyetemre került.
Évtizedekkel később a girincsi plébános keresett meg, hogy pótolni kellene a kálváriájuk elpusztult stációképeit. Megcsináltam mozaikból. Aztán az etyeki kálvária következett, a millennium évében szentelték fel. Most pedig az etyek-botpusztai Kolumbusz-iskola szabadtéri színházának mozaikját készítem. Manapság már az unokáim segítenek. Keverik a cementet, törik a köveket, a kezem alá dolgoznak. Lassanként ők veszik át tőlem a tanítást is. Régen a nagycsaládok tagjai szervesen együtt éltek, mindenki tudta, mi a feladata, mi a dolga, ezért tudtak élni. Ugyanezt a csodát élem meg. Jól érzem magam öregen.