Meleghengerlés

Két harcias jelölt közül kell választania az Arcelornak, az európai acélipar hatalmas cégének. Az első kérő szerepében az acélipari világelső indiai Mittal család lép fel, a frigytől megmentő lovagot pedig az orosz Szeversztal-csoport játssza. Sokan fellélegeznek a felmentő orosz sereg láttán, mások ugyancsak kételkednek jó szándékában.

Hollywood, az indiai filmipar központja forgatókönyvíróinak tollára kívánkozik a véget nem érő „leánykérés”, amelyet természetesen számtalan cselszövés, buktató és csapda kísér. Az érzelmektől sem mentes történetben a dúsgazdag maharadzsa érdekeltsége, a Mittal-csoport január végén vevőként jelentkezett az európai acélipari óriásnál, az Arcelornál. A választott igencsak húzódozott, a durva sértésektől sem tartózkodott – mindhiába. Gyorsan igent mondott hát az orosz Szeversztalnak. Az üzlet július végén várható nyélbe ütését sokan bírálják, szerintük egyik lehetőség sem jobb a másiknál, hát még, ha ismernénk a hosszú távú szándékokat. A jelenlegi helyet szerint az sem kizárt, hogy hárman vesznek részt az ügyletben. A történetnek ezzel nincs vége.
Laksmi Mittal, a Mittal Steelnek, a világ legnagyobb acélipari vállalatának a megalapítója ez év elején bejelentette nyilvános vételi szándékát az európai acélipari konszernre, a luxemburgi bejegyzésű Arcelorra, amely a képzeletbeli világranglistán a második hellyel büszkélkedhet. Ha a Mittal be tudja kebelezni az Arcelort, több mint 110 millió tonnás évi termeléssel hatalmas cégbirodalom jönne létre; az utána következő vállalat, a Nippon Steel kevesebb mint harmadannyi acélt tud előállítani. Az indiai cég első – a tőzsdei szóhasználatban „ellenséges” – vételi ajánlata értékben 17 milliárd euróról szólt, nagyobbrészt részvényekben és kisebb részben készpénzben.
Kevés – jött a válasz szinte egyöntetűen az Arcelor részvényeseitől és vezetőitől. Az európai acélipari tömörülés 2001-ben jött létre, mégpedig a francia Usinor, a belga Arbed és a spanyol Aceralia egyesüléséből. A luxemburgi és a belgiumi vallon kormány együttesen nyolcszázalékos részesedéssel bír az Arcelorban. A csoport a későbbiekben százszázalékos tulajdont szerzett a brazil CST acélműben. Az acélóriás évente több mint 50 millió tonna acélt gyárt. Guy Dollé, a cég 63 éves vezérigazgatója nem rejti véka alá európai patrióta gazdaságfilozófiáját, és mindenáron a Mittal-ajánlat megtorpedózásának módját keresi.
De ki is ez a nem kívánt vevőjelölt? Laksmi Mittal, az indiai multimilliárdos, akit a Fortune amerikai gazdasági magazin két éve az év üzletemberévé választott, 1950-ben született Kalkuttában. Elvégezte a műszaki egyetemet, és fiatalkora óta apja mellett dolgozhatott, aki megalapította az Ispat Steelt. Ám a cég nem Indiában, hanem Indonéziában állt fejlődő pályára, ahol az ifjú Mittal már 1976-ban létrehozta az Ispat Indo vállalatot, miután finoman „megkérték” hazájában, ne csináljon konkurenciát a már működő versenytársaknak. A cég az 1980–90-es években látványos terjeszkedésbe kezdett: 1989-ben Trinidad és Tobago, 1992-ben Mexikó, 1995-ben Németország, majd Kazahsztán jelentették ennek állomásait. Mittal 2004-ben fúzióval megszerezte az amerikai ISG acélműveket, amelynek vezetői azzal a céllal jöttek hozzá, hogy ők lesznek az Ispat felvásárlói. Ettől a pillanattól kezdve az egész konglomerátumot Mittal Steelnek nevezik.
Laksmi Mittal vagyonát több mint 23 milliárd dollárra becsülik, a Fortune magazin szerint ő a világ ötödik leggazdagabb embere. A Mittal Steel családi vállalkozás, ugyanis a família 88 százalékot birtokol a cégben, amelyhez a szavazati jogok 98 százaléka tartozik. A cégcsoportnak az acélöntödéken túl a világ négy égtáján vannak vasérc- és szénbányái.
Mittal nem az a kuporgatós fajta: Londonban a legdrágább negyedben van a palotája. A lánya esküvőjére csekély 50 millió eurót áldozott. Másik gyermeke, a harmincesztendős fiú, Aditya a cég pénzügyeit irányítja. Ő a kijelölt utód, minden jelentős tárgyaláson apja mellett ül.
„A világ egyik legnagyobb vállalkozója – mondta Mittalról az ISG amerikai acélmű volt vezérigazgatója, Willbur Ross. – Úgy tud ipari birodalmat építeni, hogy az acél ára olcsó marad.” Nyilván hozzájárul ehhez a napi jógázás, amely kiegyensúlyozottságát adja, a bridzselésből szellemi frissességet merít, fizikai erejét pedig a hajózás szeretetéből nyeri. A sok pénz sok gonddal jár, Mittal az évezred elején kellemetlen politikai-pénzügyi botrányba keveredett: egy romániai acélmű felvásárlása miatt érzett hálából Tony Blair Munkáspártjának a szokott összegnél nagyobb, 125 ezer fontos „adományt” juttatott.
Guy Dollé, az Arcelor vezérigazgatója másféle vezető. A másfél év múlva, 65 évesen nyugdíjba vonuló Dollé szinte egész életét ugyanannál a cégnél töltötte. Már technikusként a meleghengerléssel foglalkozott. 1980-ban lett az Usinor alkalmazottja, ahol az északi részlegen volt termelési vezető. „Imádja a tiszta nyersacélt. Mindig ezt csinálta, és nem ismer mást” – mondták róla ismerősei. Az Arcelor megalakulása után egy évvel vette át a vállalat vezetését. Meggyőzően képviseli azt az elvet, hogy csak a részvényeseknek van joguk dönteni a vállalat sorsáról. A Mittal ajánlatáról azt tartja, ha elfogadják, az húsz évvel veti vissza a céget, miközben ő mindig is a termékhez adott értéket tartotta fontosnak a mennyiség helyett.
Mindennap pontban hétkor megjelenik az irodájában, igaz, az első fél órát nem munkával, hanem az Équipe francia sportnapilap áttanulmányozásával kezdi meg. A hét végi labdarúgó-mérkőzést többre tartja, mint egy estét az operában, miközben otthon nagy komolyzene-hallgató. Az előkelőség, a kivagyiság elvetéséből csak kicsit enged, ugyanis egyik kedvenc sportja a golf.
Dollé két gyermekéről az egész francia sajtó nem tudott kideríteni semmit. Az apa fizetése sem eget rengető – különösen, ha összevetjük a nyugati nagyvállalatok vezetőinek vagy épp Laksmi Mittalnak a bevételeivel –, évente nagyjából 1,2 millió eurót visz haza. Van egy kis üdülője Dunkerque-ben. „Vidéki iparos” – mondják róla beosztottjai a háta mögött. A pályáján megszokta, hogy üzemvezetőkkel, szakszervezetisekkel tárgyaljon, mint amilyen Lula is, akiből később Brazília elnöke lett. Itt nem kell cicomázni a mondandót, ami a szívén, az a száján. Többször volt baja az egyenes megfogalmazásból, a Mittal-ajánlat kapcsán például megjegyezte, hogy nem kérnek a „majompénzből”, amivel az indiai részvények értéktelenségére utalt. Rögtön le is rasszistázták a La Manche csatorna túloldalán, amire csak ez volt a válasza: „Ennyire humánus még sohasem voltam.”
Az Arcelor tavasszal létrehozott egy alapítványt, amelynek felügyeletére bízták az új szerzeményt, a kanadai Dofasco acélipari vállalatot. Így ha esetleg sikerülne Mittalnak megvennie az Arcelort, akkor sem tudná eladni a kanadai acélművet a német Thyssen–Krupp cégnek, amely a Dofasco megvásárlásakor a legnagyobb ellenfele volt a luxemburgi vállalatnak. Az európai acélmű vezérkara felszólította részvényeseit, hogy álljanak ellen a Mittal szirénhangjainak. Hogy valami kézzelfoghatóbbat is kapjanak, ötmilliárd euróért a piaci ár felett megkezdte saját részvényeinek a visszavásárlását.
Válaszul a Mittal május 18-án megemelte a tétet: a kezdeti ajánlatnál 34 százalékkal többet fizetne az Arcelor részvényeiért. A július 29-ig érvényes ajánlat 25,8 milliárd euróra rúg. Emellett jelentős engedményeket tett az indiai cég: immár nem akar többségbe kerülni, elfogadja az egy részvény – egy voks elvet, a 14 fős végrehajtó tanácsba csak hat főt delegálna. Zavart keltett az Arcelor-részvényesek között, hogy a Mittal 57 százalékkal több készpénzt ajánlott, azaz 7,6 milliárd eurót. „Majd ha száz százalékig készpénzzel fizet, akkor tárgyalhatunk” – vetette el ismét a rivális ajánlatát Guy Dollé, jól tudván, hogy erre még az indiai acélmilliárdos is képtelen, aki meglehetősen el van adósodva.
Május 26-án kiderült, hogy min törte a fejét az Arcelor: ekkor bejelentették, hogy a 40 esztendős Alekszej Mordasov, az orosz Szeversztal multimilliárdos tulajdonosa 33 százalékos tulajdonrészt vásárol a luxemburgi székhelyű cégben. Mordasovnak az üzlet mintegy 13 milliárd eurójába kerülhet, ebből készpénz 1,25 milliárd euró, 11–12 milliárd pedig részvénycsere, amely az orosz vállalkozó hazai üzemeit, bányáit és az olasz Lucchini acélművet érinti, amely az ő tulajdona. A luxemburgi tőzsdeszabályok szerint Mordasov saját maga vette meg az Arcelor részvényeit, így mivel számuk nem haladta meg azt a százalékot, amellyel döntéseket vétózhatna meg, nem kellett nyilvános vételi ajánlatot tennie.
Ki ez a fiatal acélmágnás, aki ilyen hamar gyakorlatba ültette Putyin elnök dédelgetett vágyát, hogy az orosz nagyvállalatok kezdjék meg a terjeszkedést nyugaton? Mordasovról is el lehet mondani azt, amit az előzőekben tárgyalt két vállalatvezetőről, hogy korán megcsapta az acél füstje. Szülei a Moszkva és Szentpétervár között valahol félúton fekvő Cserepovec városában működő acélkombinátban, a Szeversztalban dolgoztak. A fiatal diplomás mérnök is itt talált munkát a katonai-ipari komplexumban. Hamar a vállalat pénzügyi igazgatója lett. Majd, amikor elérkezett az úgynevezett spontán privatizáció kora, 1996-ban egy falat kenyérért megvásárolta a munkások részvényeit, amiért máig sincs lelkiismeret-furdalása. Azóta részesedést szerzett a bankszektorban, a biztosítási ágazatban, a médiában, az autógyártásban, de e vállalkozásai kizárólag Oroszországban működnek.
Korántsem valami faragatlan orosz vállalkozót tisztelhetünk személyében, az egyik legnyugatiasabb milliárdos ő: beszél angolul, németül, ezenfelül a nagy tekintélyű Deutsche Bank felügyelőbizottságának tagja. Mindez korántsem szerelem első látásra – állítják Luxembourgban az Arcelor és a Szeversztal kapcsolatáról, hiszen már jó pár éve kokettálnak egymással. „Most az európai acélipar nemcsak hogy beléphet Oroszország hatalmas piacára, de hozzájuthat az ottani vas- és szénbányákból származó, az acélgyártáshoz szükséges alapanyagokhoz” – fejtette ki Guy Dollé, az Arcelor vezérigazgatója, megnyugtatva az aggódó részvényeseket, hogy nem csak a pillanat szülte ezt az egyezséget. Arról nem is beszélve – fűzte hozzá a vezérigazgató –, hogy az Arcelor dél-amerikai érdekeltségei szintén olyan helyen vannak, amely a közeljövőben ugrásszerűen fog fejlődni.
Az indiai tigris helyett most majd a szalonképesebb orosz medvét kell megszelídítenie az európai acélóriásnak. Az orosz milliárdostól tart az Arcelor részvényeseinek jelentős része. Most minden rendben van vele: négy évig nem akar többségi tulajdonba kerülni, megelégszik az európai nagyvállalatban egy nem döntéshozó igazgatói poszttal, csak a felénél kisebb létszámban delegálja embereit az ellenőrző bizottságba. Ám abban az esetben, ha Dollé 2007 végén nyugdíjba megy, a rossz nyelvek szerint megígérték neki a vezérigazgatói megbízást.
Egyébként az orosz iparmágnások egyre inkább érdeklődnek az acélipar iránt. A leggazdagabb orosz, Roman Abramovics, aki tavaly adta el olajvállalatát, a Szibnyeftet, az Evraz-csoportba kíván bekapcsolódni. Az évi egymilliárd tonna termelésű világpiacon viszont elgondolkodtató hír, hogy Kína évi több mint 300 millió tonnás acéligényét várhatóan ez évtől maga tudja kielégíteni. Ha pedig az ázsiai nagyhatalom képes az önellátásra, akkor hamarosan beindulhat az acél kivitele. Ez a mostani 800 dolláros tonnánkénti árat elméletileg veszélyeztetné, persze nem annyira, mint a nyolcvanas évek végén történt válságban. A cégek még termeléscsökkentéssel is hajlandók megőrizni ezt az árát, amely három éve stabilnak mondható.
Az indiaikat sem lehet ilyen könnyen partvonalon túlra küldeni. A hét elején az Arcelor részvényesei elvetették a Mittal új ajánlatát. Új fejlemény, hogy ennek ellenére folytatódnak az egyeztetések a két nagy vállalat között. Ha a tárgyalások nem sikerülnének, akkor is több mint egy hónapig él még ajánlatuk az Arcelorra. Esetleg majd ezt módosítják, de aligha nyugszanak bele, hogy elvegyék tőlük a világ legnagyobb acélipari egyesülése címet.