Orosz kártya

Csakis a kontinens valódi egységének, az értékek egyenjogúságának megteremtése hozhatja el Európa felemelkedését és önállóságát. A jövő tehát Európa szerves etnikai, vallási és kulturális alkotóelemeinek, a germán, a latin, a szláv vagy másként a katolikus, a protestáns és a pravoszláv Európa történelmi hagyományainak konstruktív és nem diktátumok alapján történő egyesítése. Éppen ezért az „orosz kihívás” valójában nem kihívás, hanem felhívás az együttműködésre.

Oroszország jövője Európa jövője is, hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva Natalja Narocsnyickaja történész, az Orosz Tudományos Akadémia Nemzetközi Gazdasági és Politikai Kapcsolatok Intézetének vezető kutatója, ismert külpolitikai szakértő, a duma külügyi bizottságának alelnöke.
– Vlagyimir Putyin májusi, a nemzethez intézett üzenetétől az elemzők azt várták, hogy elsősorban a külpolitikai kérdésekre helyeződik a hangsúly, és az elnök meghatározza Oroszország helyét az új világrendben. Ha a beszéd súlypontja alapvetően nem ez volt is, az utóbbi időben a vezető orosz politikusok, élükön Putyinnal, gyakran foglalkoztak ezzel a témával. Ön miként határozná meg országa feladatait, mai helyét a világban?
– A beszédet hallgatva nekem II. Sándor cár külügyminiszterének, Alekszandr Gorcsakov hercegnek a legendás szavai jutottak eszembe. Oroszország most is abban az állapotban van, hogy összeszedi magát. Ennek logikus következménye, mondhatnám része, hogy Putyin elnök tudatosan nem válaszolt közvetlenül sem Dick Cheney amerikai alelnök kirohanására, sem egyéb kritikákra, ugyanakkor jelezte, hogy Moszkva nagyon is érti, mit csinál a Nyugat és az Egyesült Államok, s gyűjti az erejét. Természetesen egyszerűbb és egyértelműbb lett volna, ha Oroszország hisztérikusan reagál, visszavág, azonban az, hogy Putyin a belső problémákra helyezte a súlyt, sokkal érettebb, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó magatartásról árulkodik. Ez az állam már olyan belső stratégiai kérdésekre összpontosít, amelyek megfelelő mozgásteret teremthetnek a külpolitika számára is.
– Mire gondol?
– Elsősorban a demográfiai katasztrófát kell elkerülnünk. Ez az első számú kihívás Oroszország számára, hiszen az 1992 óta romló születési és halálozási mutatók az utóbbi öt évben már tragikus szintet értek el. A fiatalok számára a család sajnos már nem jelent semmilyen értéket, számukra a mobiltelefon, a kávézók, az éttermek vagy akár a testépítő klubok a vonzók. Egy fiatal lány leghőbb vágya, hogy egy maffiózó barátnője legyen. Egy szó, mint száz, az általános értékek erősen devalválódtak. Ehhez járul az egészségtelen életmód és az orvosi ellátás színvonalának drasztikus csökkenése is. Mindez már évtizedek óta tart. Az első feladat tehát a nemzet kihalásának megakadályozása. Ha megállítjuk a jelenlegi trendet, ha csak egyetlen százaléknyit javulnak a születési mutatók, akkor gondolkozhatunk a további stratégiákon. Éppen ezért nagyon örülök, hogy – sokak számára meglepően – az elnök is ezt a kérdést állította a középpontba.
– Ám amikor a Kreml stabilizálásról vagy a hadsereg modernizálásáról, a nemzeti érdekek védelmének szükségességéről beszél, a világ összerezzen, mondván, felébredt az orosz medve. Vannak-e birodalmi ambíciói a mai Oroszországnak?
– Ha valamelyik országnak ilyen ambíciói vannak, az ma az Egyesült Államok, amely a világ minden pontján deklarálja nemzeti érdekeit. Oroszország ezzel szemben szinte mindenhol visszavonulóban van, ami nem éppen célszerű, de tény. A hagyományos orosz érdekek minden eddiginél nagyobb mérvű feladásáról van szó, s ennek ellenére csak szemrehányásokat kapunk. A peresztrojka idején, majd a kilencvenes években megrészegedtünk a nyugati eszméktől, azt hittük, a Nyugat szeret minket, és segít nekünk. Ezt követte egyfajta kijózanodás, társadalmi csalódottság, s néhol még az izolacionista tendenciák is felütötték a fejüket. Mára elszakadtunk a kilencvenes éveket jellemző ultrabaloldali-liberális gondolkodástól, és visszataláltunk az orosz történelmi útra. Eközben megnövekedett a külső nyomás is Oroszországra. Erősen emlékeztet mindez a „Drang nach Osten” hagyományára, a szlávok XVIII–XIX. században felerősödött kiszorítására a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő térségből. A lengyelek például mindig is a saját befolyási övezetüknek tekintették ezt a régiót, s manapság történészek nyilatkozzák a legnagyobb példányszámú lapok hasábjain, hogy meg kellett volna egyezniük Hitlerrel, s akkor győzelmi ünnepet ülhettek volna a Vörös téren. Ha húsz éve valaki ilyet mond, az nagyobb sokkot váltott volna ki a világban, mint ma az iráni elnök kijelentései, ma viszont a szeme sem rebben senkinek. Felteszem hát a kérdést, kinek vannak akkor birodalmi ambíciói? Oroszország ma nem tesz mást, mint megpróbálja megvédeni az érdekeit azokon a területeken, amelyek ezer évig az állam szerves részei voltak, s csak a XX. század végén veszítette el őket. Erre jogalapot ad az elszakított orosz lakosság millióinak védelme, de az is, hogy Oroszország máig az atomszerződések garantálójának számít. Mára ugyan mindenki elfelejtette, de ezek – köztük az 1975-ös helsinki szerződés – leszögezik, hogy a posztszovjet térség katonai szempontból orosz érdekszférának számít. Ebben a zónában a nemzetközi jog szerint máig Oroszország felel az atombiztonságért. Amikor tehát felmerül a kérdés Ukrajna NATO-tagságáról, csak annyit kell kérdezni Brüsszelben, vajon az észak-atlanti szövetség megengedné-e, hogy a stratégiai érdekszférájába tartozó országok bármelyike ellenséges katonai szervezet tagja legyen. A válasz mindig mély csönd.
– Ennek ellenére Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter nemrég kijelentette, hogy Oroszországnak semmilyen joga, keresnivalója sincs a posztszovjet térségben.
– Mondja ezt annak az országnak a vezető diplomatája, amely a Monroe-elv alapján máig stratégiai érdekszférának tekinti az egész amerikai kontinenst. Vajon mit szólna ahhoz, ha Oroszország kijelentené, hogy stratégiai érdekei vannak mondjuk Mexikóban?
– Volt ilyenre példa! Emlékezzünk csak a kubai rakétaválságra!
– Így van, de még az az állam is elismerte akkor, hogy túl messze ment!
– Visszatérve a posztszovjet térségre: Zbigniew Brzezinski szavaival ez ma a nagy stratégiai játszma terepe. E hasonlatnál maradva, az utóbbi években Moszkva mintha nemegyszer sakkot kapott volna. Miként értékeli a Kreml lépéseit?
– Oroszországnak valójában nem volt stratégiája e térség jövőjét illetően. Magától értetődő tényként fogadta el például a Szovjetunió felbomlását. Számomra érthetetlen módon a totalitárius rendszerrel való szakítás zászlaja alatt háromszáz éves orosz birodalmat adunk fel, amelyet, már megbocsásson, nem a bolsevikok teremtettek, hanem Nagy Péter és Nagy Katalin. A bolsevikok mindezt elvitathatóvá tették. Nem volt biztonságpolitikai stratégiájuk erre a térségre. Amit tettek, az ellentmond a geopolitikai gondolkodás alapelveinek. Abból indultak ki, hogy a kommunizmus győzelmével megszűnik a nemzet mint olyan. Valójában csak ma, az eufória és a romantika elillanásával kezdődik annak a megértése, mit jelent a környező világ Oroszország számára. Moszkvának fel kell ismernie, hogy csakis úgy őrizheti meg befolyását a térségben, ha vonzó modernizációs, civilizációs központtá válik a környező országok számára. Oroszország lassan ismeri fel ezt, de konfrontálódni egyáltalán nem akar ezzel a világgal.
– Az utóbbi időben mégis mintha folyamatosan erre kényszerülne. Mivel magyarázható ez?
– Elsősorban azzal, hogy az Egyesült Államok s részben az Európai Unió folyamatosan provokálja Oroszországot. Arra kényszerítik, hogy egyszerre több frontot nyisson. A Dnyeszteren túli terület ügyétől Dél-Oszétián át egészen az iráni kérdésig Moszkva azzal szembesül, hogy vagy feladja pozícióit, vagy újabb frontot nyit. Oroszország érdeke ezért inkább az, hogy ha már nem tudja érdekeinek megfelelően megoldani, akkor jegelje, félretegye ezeket a konfliktusokat. Egyébként ha szabadulni akarunk a Nyugat vaskarjainak egyre szorítóbb öleléséből, rögtön azzal vádolnak bennünket, hogy konfrontálódunk.
– Igen, ahogy az amerikai alelnök fogalmazott, Oroszország már nem barát, de még nem ellenség…
– Tipikus példája ez a hidegháborús gondolkodás továbbélésének. De hallgassa meg Rice kisasszonyt, amikor a demokrácia exportjának dicsőséges folyamatáról beszél! Olyan, mint Hruscsov egykori felszólalásai a pártkongresszuson, csak a kommunizmus szót kell kicserélni demokráciára.
– Az Egyesült Államok valóban sok tekintetben egyre inkább a Szovjetuniót idézi, míg a putyini Oroszország mintha egyre inkább II. Sándor cár korában igyekezne megtalálni az előképét.
– Így van. Nem véletlenül említettem beszélgetésünk elején Putyin üzenetének hangvétele, szellemisége kapcsán Gorcsakov herceget, aki már akkor megfogalmazta, hogy Oroszország elsősorban önmagára koncentrál, s csakis akkor fog a nemzetközi ügyekbe avatkozni, ha érdekei sérülnek. De nem ez a fontos, hiszen a már szintén idézett Brzezinski a hatvanas évek közepén kifejtette egyik könyvében, hogy a nagy geopolitikai erőközpontok ütközése elkerülhetetlen szükségszerűség a politikai rendszerük felépítésétől függetlenül. Mint írta, a kommunista Kína az ideológiai hasonlóságok ellenére természetes módon vetélytársa a Szovjetuniónak, amely egy – akkor még hipotetikus – demokratikus fordulat esetén szorosabb versenyre készteti Amerikát, mint bürokratikus, tespedt állapotában. Az érdekek különbözőségét és a konfrontációt tehát nem szabad összekeverni, s a mai Oroszország nem akar senkivel sem ütközni, ugyanakkor természetes módon kiáll érdekeiért. Az Egyesült Államokkal is együttműködünk azokon a területeken, ahol egybeesnek az érdekeink. Ezek közül talán a leglátványosabb a terrorizmus elleni harc. Számunkra ma a legfontosabb, hogy egyenjogú partnerként működjünk együtt mindenkivel. Elégünk van ugyanis a nyugati ultimátumokból.
– Az év eleji orosz–ukrán gázvita idején éppen Moszkvát vádolták meg azzal, hogy az ultimátumok nyelvén beszél szomszédjával. Milyen szerepet játszik a mai világpolitikában az energetikai kártya?
– A nagyhatalmi játszmák egyik eszközéről van szó. A közelmúltban alkalmam volt megismerkedni egy amerikai belső elemzéssel, amely kertelés nélkül állítja, hogy az energetikai kártya ma nagyhatalommá teheti Oroszországot. Mellesleg ott is megjegyezték, a jelenlegi demográfiai trendek folytatódása esetén Oroszország nem lesz abban a helyzetben, hogy kihasználja ezt az adottságot. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Oroszország évtizedek óta kifogástalanul teljesíti energiaszállítási kötelezettségeit. Való igaz az is, hogy Európa értett az orosz–ukrán gázvitából, arról azonban keveset írtak a nyugati lapok, hogy Moszkva semmi mást nem tett, mint áttért az oly sokat emlegetett piaci viszonyokra, s furcsa lenne számon kérni rajta, miért nem támogatja tovább kedvezményes árú szállításokkal Ukrajna NATO-val kapcsolatos ambícióit. Arról is keveset hallottunk, hogy éppen Kijev az, amely a vezetékek megcsapolásával veszélyeztette Európa energiabiztonságát. Ezt próbáljuk kiküszöbölni alternatív szállítási útvonalak kiépítésével. Ez Európa érdeke is.
– Európát nem nyugtatták meg a Gazprom vezetőjének vagy Putyinnak azok a nyilatkozatai, amelyek az export diverzifikálását vetítették előre.
– Az európai országok pedig az importjukat szeretnék diverzifikálni. Oroszország sem mondhat le az Ázsiában rejlő potenciál kihasználásáról, amely nem utolsósorban a kelet-szibériai térség gazdaságát is élénkítené. Mindez azonban nem érinti szerződésben vállalt kötelezettségeinket.
– Az Európai Unió és Moszkva kapcsolatait erősen megterheli az is, hogy az EU legtöbb országa mintha mindenáron rá akarná erőszakolni saját standardjait Oroszországra, amely sehogy sem akar e normák szerint élni, és a demokrácia angolszász modelljét sem tartja mindenhatónak. Összebékíthető-e ez az ellentét? Sőt ellentét-e ez egyáltalán?
– Először is hogyan képzelhető el, hogy egy olyan hatalmas ország, mint Oroszország, integrálódjon az Európai Unióba? Hogy lehet egy elefántot betuszkolni egy filigrán kis dobozba? Mindez persze nem azt jelenti, hogy Oroszország elfordul a világtól, de felejtsük el azt a majdhogynem kommunisztikus elképzelést, miszerint az egész világnak egy mintára kell felépülnie, s aki nem akar beállni a sorba, azt erőszakkal kell rávenni. A III. Internacionálé osztott ilyen „érettségi bizonyítványokat”! Ezen az úton kíván járni az Európai Unió is?! Elolvasta valaki az ENSZ alapokmányát, amely a nemzetközi kapcsolatok szuverén jogalanyairól beszél? Egyszer sem szerepel benne a demokrácia szó! Minket, európaiakat a közös kultúra és a kereszténység köt össze, és szégyen, hogy ez utóbbiról az unió alkotmányában egy szó sem esik. Európa és Oroszország egymásra van utalva, összetartozik. Meg kell végre érteni nyugaton is, hogy Európát nem az orosz nagyhatalmiság vagy – ha úgy tetszik – birodalmiság veszélyezteti, hanem annak hiánya! Fel kellene már hagyni a régi sérelmek felemlegetésével, a revánshangulattal, hiszen mindez az atlantisták malmára hajtja a vizet, s Európa így Amerika alapvetően energetikai indíttatású eurázsiai politikájának hátországává, egyszerű kiszolgálójává degradálódik.