Hind Muhammad lesz az első szaúdi szupersztár – vélte a film női főszereplőjéről a gyártó cég igazgatója, Ajman Halavani. A Rotana nevű társaság egyébként Valid bin Talal bin Abdul-Azíz herceg, a királyi ház egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb tagjának tulajdona, így van keret a hosszú távú tervekre. A cél nem is az azonnali siker, hanem a szaúdi filmművészet fejlesztése, majd az abban rejtező gazdasági lehetőségek kihasználása. „Az öböltérségben nagyjából a Közel-Kelet lakosságának egytizede él, ám itt költik el az összes reklámra fordított pénz négyötödét” – mutatott rá a BBC-nek adott interjújában Halavani. Szaúd-Arábiában lenne pénz, ám a kulturális hagyományok miatt nem feltétlenül vevők a filmekre. Mivel nem fejlesztették a vizuális művészet ezen ágát, nincsenek jelentős filmstúdiók, tapasztalt technikusok, a nagyon kevés filmes pedig elsősorban dokumentumanyagokat készít a televíziónak. Ezért is kellett a szaúdi filmet Dubaiba vinni, ahol minden infrastruktúra rendelkezésre áll.
A Hogy vagy? története egyébként elfogadható az öböl mentén ugyanúgy, mint Európában. A főszereplő fiatal lány ellentétbe kerül konzervatív családjával, így érdekes és sokszor mulatságos kalandokat él át.
A Rotana szerint a szaúdi lakosság éppoly érdeklődő, mint a világ összes embere, így szívesen megnéznék az új szociokomédiát, ahogy Ajman Halavani a filmet nevezte. Nagy segítséget jelenthet számára a Dunya szerepét játszó Hind Muhammad személye. A 25 éves színésznő – aki Szaúd-Arábiában rádióműsort vezet – a filmben nagyon csinos, ám emellett méltóságteljes, így megfelel a legszigorúbb cenzorok ízlésének is. A mozik engedélyezéséig még hosszú utat kell megtenni, mint ahogy a szaúdi lakosság sem fog egyik pillanatról a másikra filmnézővé válni, ám a Rotanánál hosszú távra terveznek, s a Hogy vagy? után újabb filmeket szeretnének forgatni. Nemrég egyébként megnyitottak egy mozit rövid időre, ahol kizárólag rajzfilmeket vetítettek, a nézőközönség soraiba pedig nem engedték be a férfiakat, csak a nőket és a gyerekeket. Az 1970-es években hozott törvény a mozik bezárásáról egyes jogalkotók szerint idejétmúlt, hiszen a televízió is sok filmet vetít, és persze Szaúd-Arábiában is lehet DVD-lejátszókat és videomagnókat vásárolni, így a mozik megnyitása sem lenne istenkísértés.
A sok pénzből készített kulturális alkotások mellett persze Szaúd-Arábiában is léteznek a mifelénk megszokott jelenségek, az ottani fiatalok is megszerzik első gitárjukat, rászerelik a torzítót, és fekete pólóban borzolják a felnőttek idegeit. A fiatalos hév egy idő után általában lelohad, a pólót felváltja a fehér ruha, a fejre pedig kendő kerül. A legtöbb esetben így történik, de nem mindig. Rijádban, Dzsiddában és Dammamban számos fiatal választja a nem túl nagy elismertséggel járó titkos zenélést, viszont megélhetési gondjaik természetesen nincsenek. Nagy cégek munkatársai, egyetemi hallgatók, alkalmanként orvosok választják a heavy metalt, miközben az ókonzervatív szaúdi társadalom nem fogadja jó szívvel a próbálkozásaikat. Koncerteket csak nagyon ritkán, néhány havonta tarthatnak (ahol 150–200 ember teszi tiszteletét), ezért inkább lakásokon gyűlnek össze, s a bandák legtöbbször csak néhány tucat rajongó előtt játszanak.
Ám itt is van sikertörténet. A Pandzsija nevű dzsiddai zenekar hosszú utat követően megtalálta a közönségét, mégpedig szaúdi stílusú death metalt játszva, a kőkemény gitárzenét arab népzenével ötvözve. A név a pangeára, az ősföldre utal, amikor még nem voltak határok a földrészek között. Az együttes tervei szerint zenéjével összehozza a különböző kultúrák fiait, közös nyelvet alkotva a népek között. „Manapság mindenki a szexszel akarja eladni az albumait. Valójában mit kínálnak? Prostitúciót vagy zenét?” – teszi fel a költői kérdést Jazid Nader, a csapat szülőatyja és dobosa. Ő egyébként az Egyesült Államokban végezte egyetemi tanulmányait, s hét szaúdi együttes születése mellett bábáskodott. A Pandzsija tagjai egytől egyig diplomás fiatalok, dolgoznak vagy épp most járnak egyetemre, és viszonylag tehetősek. Profi stúdiót tudtak berendezni, ott keverik a dalokat, így a „Kőbánya-blues” nem teljesen fedi a kinti valóságot. A Pandzsija ez alapján nem sokban hasonlít a rossz hangszerekkel és zárlatos erősítőkkel induló garázsegyüttesekhez, ám ideológiáját tekintve sokkal közelebb áll hozzájuk, mint a kiadók által kitalált és felépített ilyen-olyan csapatokhoz, fiúzenekarokhoz. Az ő problémájuk nem abban áll, hogy a mindennapi küzdelem a betevőért leszűkíti lehetőségeiket. A társadalmi konvenciók miatt képtelenek felhívni magukra a figyelmet. De nem csüggednek, tovább próbálkoznak, mert ők a legismertebb és legsikeresebb szaúdi metálegyüttes. „Megváltoztathatjuk a világot, jobbá tehetjük, ezért óriási a felelősségünk. Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy tetteiknek következményeik vannak, és ezen el kell gondolkodniuk. Rá kell ébredniük, hogy nem kell versengeniük ahhoz, hogy jók legyenek. Az emberek segítenek, ha te is segítesz rajtuk” – meséli el a banda filozófiáját Nader, alapvetően nevetségessé téve a halálimádó metálzenész sztereotípiáját.
Szaúd-Arábia legnagyobb angol nyelvű napilapjának, az Arab Newsnak a tudósítója – aki előzőleg úgy gondolta, hogy a heavy metal gonosz és idegen az arab kultúrától – a Pandzsiját hallva teljesen megdöbbent, átérezvén a zene üzenetét. Úgy vélte, ez a metál teljesen szaúdi, egyedi, senkit nem utánoz, ráadásul bevallása szerint hallgatása közben ugyanazt a büszkeséget érezte arab mivolta miatt, mint mikor először meghallotta Sting és Cheb Mami előadásában a Desert Rose című dalt. A filozofikus, elgondolkodós Pandzsijánál kissé haragosabb a Deathless Anguish, a dammami metálbanda. Számukra ugyanis egyetlen téma létezik, és ez a politika. Az énekes-mindenes Kamal szerint az élet Szaúd-Arábiában olyan, mintha élőhalottak lennének az emberek, és ennek az állapotnak soha nem lesz vége. A metálzene szerinte soha nem kerül be a köztudatba, mindig underground stílus lesz, de ebbe akkor sem lehet belenyugodni. Ezért is foglalkozik az együttes politikai témákkal, elsősorban a szaúdi és a közel-keleti sanyarú helyzettel.
Náluk engedékenyebb a Creative Waste nevű együttes vezetője, pedig a dobos korábban épp a Deathless Anguishben játszott. Esszal al-Gamdi ugyanis összességében elégedett a földalatti kultúra státusával, s leszögezi, soha nem bántották őket hivatalos vagy vallási szervek a tevékenységük miatt. Igaz, Szaúd-Arábiában nem is illegális metálzenét játszani, ellentétben például a szomszédos Bahreinnel, ahol ezt az irányzatot sátánistának nevezték és nemrég betiltották.
Esszal szerint ha ma valakit kapcsolatba hoznak a metálzenével, szinte azonnal rásütik a sátánizmus bélyegét. Ez nagyon súlyos vád, sokkal súlyosabb, mint térségünkben. Európában is sokszor kapcsolatba akarták hozni a kemény zenét és az ördögimádást, több zenekarnak is vissza kellett utasítania a vádat. A mélyen vallásos iszlám világban ennek súlyosabb következményei lehetnek.
origo.hu
Most a magyar tudományos élet megújítása ellen indított támadást a Soros-hálózat
