Szentföld az erőszak bűvöletében

Hadil Galia hétéves korára tíz családtagját temette el. Mivel szülei meghaltak, Mahmúd Abbász palesztin elnök és Iszmail Haníje miniszterelnök adoptálta névleg a kislányt, aki egy csapásra a nemzet szenvedésének szimbóluma lett. Apja kirándulni vitte a családját Beit Lahia-i otthonukból a gázai tengerpartra, ám a piknikből rémálom lett. Egy izraeli tüzérségi lövedék hét embert ölt meg, hatan közülük Hadil családtagjai voltak. Tavaly a kislány négy rokona halt meg, amikor házukba csapódott egy izraeli gránát. Persze véletlenül. Az izraeli hadsereg mossa kezeit. Mint mondják, céljaik között nem a civil lakosság tagjainak legyilkolása szerepel, s szívmelengető emberbaráti érzelmekről tanúskodik az is, hogy a katonáknak állítólag megtiltották a sűrűn lakott területek bombázását. Az Izraeli Véderő sajnálja a történteket, de semmiféle felelősséget nem vállal addig, amíg be nem fejeződik a vizsgálat. Mert meg akarják tudni, hogy pontosan ki hibázott. Ha hibázott egyáltalán valaki.
Egyelőre felfüggesztették a Gázai övezet északi részének módszeres szétlövését, ám ígéretek szerint a vizsgálat lezárása után folytatódni fog minden. Aztán mégis úgy döntöttek, hogy a Kasszám-rakéták kilövői elleni harc sokkal fontosabb, mint a vizsgálat, és még vasárnap légicsapást hajtottak végre, nem messze a strandtól. A hadsereg szerint két olyan palesztint öltek meg, akik épp rakétákat akartak indítani Izrael felé. A hét halálos áldozattal járó „eltévedt akna” után egy nappal a célzott likvidálás mindent szolgál, csak a béke ügyét nem. Úgy tűnik, Izrael történelmi tapasztalatai ellenére még mindig hisz abban, hogy a viták lezárásának egyetlen módja az indokolatlan és túlzó erőszak. Nem, itt valójában nem történt hiba. Egy olyan akció tanúi lettünk, amely a palesztin terrorizmust kívánja felszámolni, legalábbis a hivatalos szóhasználat szerint. Izraeli emberi jogi csoportok kimutatásai szerint 2000 októbere óta legalább 1647 olyan embert ölt meg a katonaság, akik semmiféle harci cselekményben nem vettek részt. Ez a szám az összes áldozat közel felét jelenti. Ők a „járulékos veszteség” rubrikába kerülnek, amikor a vizsgálatokat lefolytatják. Azokról a járókelőkről van szó, akik épp egy veszélyes ellenálló autója mellett állnak az utcán, amikor az felrobban egy helikopterről indított rakétatámadás következtében. Ilyen esetekben sokszor a fél utcát letarolja a robbantás, a hadsereg pedig általában vizsgálatot indít. Ennek végeredményéről szinte soha nem hallani. Talán azért nem, mert valójában senki nem hibázott, a katonaság belső nyomozása mindent rendben talált. Izraeli békecsoportok rendszeresen kérik, hogy független vizsgálatokat folytassanak le a hadsereg egyes gyilkosságai után. Ezek a kérések azonban nem hallgattatnak meg, mint ahogy az is félő, hogy másfajta parancsokat kapnak a katonák, mint azt a külvilág felé mutatják. Valahogy túlzottan sok palesztin kap haslövést, miközben a jelentések szerint a katonák csak a levegőbe leadott lövésekkel próbálták megnyugtatni a tömeget. A politikai vezetés és az erőszak bűvöletében élő hadsereg édestestvérekként próbálják elérni ugyanazt a célt, amely messze túlmegy Izrael állam biztonságának szavatolásán. Az alkotmányként szolgáló törvénycikkelyek szerint elsődleges Izrael zsidó jellegének megőrzése, ezért pedig mindent meg is tesznek a jogszabályok megalkotói és az azokat hideg vassal betartatók. Máshogy megfogalmazva azt, ami most történt: a cél szentesíti az eszközt. Mint évtizedek óta mindig.
Izrael tette nem csak emberiességi szempontból szörnyű, de rossz útra is vezeti a konfliktust. Pontosabban maradnak azon a semmibe vezető ösvényen, amelyen 1948, az állam megalapítása óta haladnak. Nyilván semmi értelme bocsánatot kérni, a halottak ettől nem támadnának fel, de talán előremutató lenne a felelősség elismerése, mint kisebb gesztus a szörnyű hiba után. A béke felé ez az út vezet, nem a másik nép minden jogának megkérdőjelezése. Ehud Olmert izraeli miniszterelnök mégis öntudatosan kijelenti, hogy az ő hadseregük a világ leghumánusabb erőszakszervezete, amely a lehető legkevesebb civil áldozatot szedi akciói során. Az sem vall jó ízlésre, hogy a gyilkosságok estéjén a palesztinok orra alá dörgölik, egyedül a Kasszám-rakéták záporozása miatt kényszerültek a tüzérségi támadásra, egyébként béke és biztonság uralkodna a sokat szenvedett térségben.
Az arab országok által mészárlásnak nevezett tragédia levesz az izraeli diplomaták válláról egy nem túl komoly terhet is, ez pedig a palesztinokkal kapcsolatos taktikázás. A két oldal között semmiféle egyeztetés nincs, és nem is tervezi a két kormány a tárgyalások felvételét. Sőt, a Hamász vezette kabinet első haragjában azonnal elindított öt Kasszám-rakétát Izrael felé, jelezvén a tizenhat hónapja tartó, önként vállalt tűzszünet végét. Nem rajtuk múlott, hogy a rakéták közül egy sem érte el a néhány száz méterre fekvő Izrael területét, s egy közülük egy palesztin menekülttáborra zuhant. A „rettegett fegyver” ugyanis irányíthatatlan, a fellövése után kizárólag a repülő fémcső szeszélyétől függ, hol lesz rövidke életének vége. Mostantól fogva az eddig sem túl diplomatikus palesztin kormány – ígérete szerint legalábbis – visszatér a fegyverekhez, s felújítja mind a rakétatámadásokat, mind az öngyilkos merényleteket. Sajnos tényleg ez az, amelyhez a palesztin kormányt alkotó szervezet legjobban ért, s nem a politizálás. Izraelnek igazából kapóra jött ez a mostani tragédia, ugyanis így azonnal rámutathat, hogy továbbra sincs partner a palesztinok között. Csakhogy az is egyértelmű, hogy Tel-Aviv nem kíván tárgyalásokba bocsátkozni a palesztinokkal, még akkor sem, ha találnának partnert a másik oldalon. Az egyoldalúan eldöntött terveket nem véletlenül dolgozzák ki, abba egy akadékoskodó tárgyalópartner csak belerondítana, még a végén a szépen felépített programból nem valósulna meg semmi. A nagydiplomáciában viszont szépen mutat az előre bejelentett izraeli kivonulás Ciszjordánia egyes részeiről. Ezt persze azonnali annexió is követi, Izrael azokat a területeket csatolná az országhoz, amelyeket még az 1967-es háborúban szállt meg, s amelyek azóta is ilyen függő jogi helyzetben vannak. Mivel az Egyesült Államok már korábban jelezte hozzájárulását ehhez a lépéshez, egyszerűen végre kell hajtani az egyoldalú terveket, ebbe pedig nem fér bele a tárgyalások luxusa.
Nem tudni, lesz-e eredménye a folyó vizsgálatnak. Esetleg bűnbakként kijelölnek valakit, ám elképzelhető, hogy egy hét sem kell, és már senki sem lesz kíváncsi arra, hibázott-e a strandot tüzérséggel lövető katona. Izrael szét fogja tárni a karját, a palesztinok terrorista kormányát fogja hibáztatni minden szörnyűségért, az Egyesült Államok pedig nyugalomra inti a harcoló feleket, de főként a palesztinokat. Bár a nemzetközi közösség felháborodott a gyilkosságokat látva, de gyorsan napirendre térnek az ügy felett, nehéz ugyanis a térségben olyat művelni, amely hosszú ideig a napilapok címoldalán maradhatna. A sajtóban megjelent cikkek azonban már most jól mutatják, kit találnak majd hibásnak napok múltán. „A Hamász felrúgta a 16 hónapos tűzszünetet” – jelenti a BBC, amikor beszámol az öt Kasszám-rakéta fellövéséről. Ilyen ellenszélben tényleg nehéz megtudni az igazságot.