A rabszolgaság új formája az IMF adósságcsapdája?

Hosszú évek ígérgetése után július 2-án, a Világbank pénzügyi évének nyitónapján végre megkezdődött a világ legszegényebb és legeladósodottabb 44 állama közül 18-nak a teljes körű adósságelengedési procedúrája. Érdekvédő szervezetek és az afrikai egyházak konferenciája a vitatható erkölcsi megalapozottságú hitelcsapdát egyszerűen „a rabszolgaság új formájának” bélyegezte, „mely még a rabszolga-kereskedelemnél is ördögibb”. Az IMF szabta feltételeknek hivatalosan nem megfelelő, de továbbra is bénító adósságcsapdában vergődő többi szegény állam adósságának leírása ugyanakkor továbbra is kérdéses maradt.

A Világbank és az ENSZ adatai szerint 2000-ben minden egyes hitelbe kapott segélydollár után Afrika 1,55 dollárnyi adósságszolgálatot teljesített. 2020-ra Nigéria egyetlen kölcsöndollár fejében ötöt ad vissza, hogy az apró afrikai ország, Lesotho kormánya 2002-ben kétszer annyit költött adósságtörlesztésre, mint egészségügyre, holott népességének kétharmada még a 40. életévét sem éri meg. Zambiában mindössze hét orvos jut százezer emberre, miközben az adósságszolgálatra fordított pénz menynyisége duplája az egészségügyre költött összegnek.
Pontosan egy évvel ezelőtt a skóciai Gleneaglesben megrendezett G8-konferencián a civil társadalmi kezdeményezések nyomására újabb hangzatos ígéretek születtek a legszegényebb országok adósságcsapdából történő kiszabadítására. A Live 8 koncertsorozat és a szegénységellenes, globális, telefonos segélykampánnyal párhuzamosan futó csúcstalálkozón ismét történelmi fogadkozásokra kényszerültek a leggazdagabb államok. Ígéretet tettek arra, hogy a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), a Világbankkal és az Afrikai Fejlesztési Bankkal szemben fennálló tartozások száz százalékát elengedik a legszegényebb és legeladósodottabb országok esetében. A kezdés időpontját 2006. július 2-ra tették, azaz a múlt hét végétől ketyeg a jóváírási óra Benin, Bolívia, Burkina Faso, Etiópia, Ghána, Guyana, Honduras, Madagaszkár, Mali, Mozambik, Nicaragua, Niger, Ruanda, Szenegál, Tanzánia, Uganda és Zambia adósságaira.
A szerencsés kiválasztottak listájának megértéséhez tudni kell, hogy a donor Világbank és az IMF a legszegényebb és legeladósodottabb országokat (HIPC) a rájuk erőltetett gazdaságpolitikai reformok teljesítése alapján rangsorolja, így a legszófogadóbb államok kerülhettek az egyes kategóriába, „döntési pont” előtt toporog tíz ország, míg a „futottak még” kategóriában a legreménytelenebb helyzetben lévő Szomália, Szudán, Libéria és a Közép-afrikai Köztársaság vesztegel Haiti, Eritrea és Nepál társaságában. Jól jellemzi a diktátumokat osztogató donor szervezetek szelektálási technikáját, hogy a gyakorlatilag egytől egyig polgárháborús viszonyok közt vergődő, várólistás országok feje fölött Damoklesz kardjaként lebegtetik a Valutaalap úgynevezett naplemente-záradékát, mely egy bizonyos toleranciaidő lejárta esetén az alkalmazkodási programok újbóli megkezdését írja elő. Vagyis szigorúan újra be kell állni az alamizsnasor legvégére.
Alapvető fontosságú, hogy az IMF csak részleges és strukturális alkalmazkodáshoz – tehát a gazdaságok liberalizációjához, piacaik megnyitásához, az állami szektor megreformálásához – kötött adósságelengedést engedélyez, amely gyakorlatilag teljes mértékű pénzügyi beleszólásra jogosítja fel a szervezeteket. A megkövetelt politika lényege, hogy a fejlett országok sokkal erősebb cégei előtt ki kell tárni a kapukat, csakúgy, mint a gazdag államokból kiinduló spekulációs tőkemozgás és privatizáció előtt, belföldön pedig olyan reformokat kell elfogadniuk, melyek biztonságot nyújtanak a külföldi befektetők számára, míg a szigorú monetáris politikával biztosítják az adósságszolgálat teljesíthetőségét – foglalja össze a kényszerű szerkezetátalakítás sarokpontjait Lóránt Károly közgazdászprofesszor.
A baj csupán annyi, hogy az évtizedek óta világbanki hitelekre szoruló, „strukturálisan alkalmazkodó” államok a reformprogramok bevezetésével nem jutottak sehova, csak egy olyan adósságspirálba, ahonnan mára már teljes képtelenség kitörni.
Az afrikai szegény országok washingtoni szervezete, az Africa Action kerek ötven esztendeje próbálja befolyásolni a legnagyobb IMF-részvényes Egyesült Államokat, hogy változtasson adósságpolitikáján, és térjen vissza a szervezet megalapításakor, a második világháború után, Bretton Woodsban lefektetett alapelvekhez: vagyis a magas kamatú kölcsönök helyett munkahelyteremtéssel, egészségügyi és oktatási programok finanszírozásával kisegíteni a nyomorból az országokat.
Ehelyett azonban az IMF „jótékony” befolyásolása nyomán maga Paul Wolfowitz, az alap elnöke is nemrég elismerte, hogy „míg húsz évvel ezelőtt 150 millió ember élt teljes szegénységben, mára ez a szám kétszeresére duzzadt, és ennek felét a Szaharától délre fekvő államok teszik ki”.
Az elszegényedés mértékét és a gazdagok és szegények közötti olló nyílását alátámasztandó álljon itt csupán egyetlen adat: míg 1960-ban a világ népességének leggazdagabb egyötöde 30-szor volt gazdagabb, mint a legszegényebb ötödrész, addig az ENSZ adatai szerint 1998-ra ez az arány már 78-szoros volt.
Afrikában a legtöbb ember napi két dollárból tengődik, miközben a kontinens szegény államai évente több mint 15 milliárd dollárt költenek adósságszolgálatra – írja az Africa Action szervezet, mely egyértelműen kimutatja: az utóbbi évtizedekben felvett hiteleknél sokkal többet adtak vissza, és még így is hozzávetőlegesen 200 milliárd dollárnyi adósság vár visszafizetésre.
Nem nehéz belátni, hogy a segélyek és kölcsönök egyre emelkedő kamatainak mértéke az adósságelengedéssel együtt erkölcsi kérdéssé is válik akkor, ha tisztában vagyunk a következő tényekkel.
1. A legtöbb hitelfelvételre a hidegháborús időszakban került sor, amikor az újdonsült szövetségesek nemritkán fegyvervásárlásra ösztökélték a friss tőke birtoklóit.
2. Sok esetben természeti katasztrófa költségeinek fedezésére fordították a hiteleket – kérdés, hogy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő államot milyen mértékben lehet kamattal egybekötött „segítséggel” megsarcolni.
3. A kölcsönöket legtöbbször korrupt és átláthatatlan kormányzati rendszerek vették fel, a pénz nagy részét saját céljaikra fordították, a lakosság ezekből az összegekből sem segély, sem beruházás formájában nem sokat látott – a hitelezők nemritkán ennek a ténynek is tudatában voltak. Az úgynevezett gyűlöletes adósság doktrínáját előszeretettel melegítették fel nemrég az amerikaiak a horribilis mértékű iraki adósságleírás kapcsán, azzal az indokkal, hogy a Szaddám-rezsim által felvett kölcsönök terhét nem lehet most az egész iraki nép nyakába varrni. Vajon ez az elv nem vonatkozik ugyanolyan érvénnyel az afrikai országokra is?
4. A kontinens több évszázadon át tartó gyarmatosító kihasználása után a már függetlenségüket elnyert országokban joggal tehetik fel a kérdést: Valójában ki tartozik kinek, és vajon mikortól indul az elszámolás?
5. A tartozások felhalmozódásának alapvető oka, hogy a termelői árak csökkenésével romlottak a nemzetközi cserearányok az afrikai áruk rovására, miközben az olaj ára és a kamatok mértéke folyamatosan növekedett, vagyis egy idő után csak újabb és újabb hitelekkel lehetett az adósságszolgálatot biztosítani. Néhány ország esetében a végén már a teljes költségvetés egynegyedét fordították adósságszolgálatra. Ilyen körülmények között mikor számít visszafizetettnek egy adósság, meddig lehet az adósságspirálban tovább csavarni egyet az amúgy is nyomorgó államokon?
1996-ban a helyzet tarthatatlansága és az egyre növekvő civil nyomás hatására az IMF elindította a HIPC-országok adósságkönnyítését célzó programját, mely valójában annak a beismerése is volt, hogy az államok döntő része egyszerűen képtelen további terheket kifizetni a gazdag donorországoknak. Ebből a helyzetből az IMF amúgy is romló megítélését ellensúlyozandó a szervezet számára legtöbb erkölcsi hasznot hozó döntéssel kimondták az adósság elengedését mint jótékonykodást.
A U2 együttes frontembere, Bono vezetésével létrejött adósság-jóváíró kampány szervezői évek óta árgus szemekkel figyelik, mi valósul meg a G8-ak és az IMF ígérethalmazából. Az adósságkönnyítés nyomán például Tanzániában hárommillió gyermek kerülhetett vissza az iskolapadokba, mert oktatásra fordíthatták az addig törlesztésre kifizetett bevételeket, Ugandában duplájára nőtt a beiskolázottak száma, és csökkent a HIV-fertőzöttek rátája, Mozambikban oltásokra költötték a felszabaduló pénzeket, akárcsak Kamerunban, ahol szintén az egészségügy szívta fel a pénzeket az IMF helyett.