A szeretet koldusai

Lévai Katalin volt esélyegyenlőségi miniszter, az Európai Parlament képviselője, nemrégiben megjelent, Táncrend nélkül című könyvében először engedi be az olvasót magánélete rejtett világába, és vállalja azt is, hogy kudarcairól, csalódásairól, „butasága történeteiről” vallomást tesz. Megírja például, hogy hogyan lett miniszter, és hogyan nem lett köztársasági elnök. Már önmagában is merész elhatározás egy közszereplőnek a saját dolgairól írni. Általában ehhez ismert és így sokak számára érdekes politikusnak kellene lennie, Lévai pedig korántsem az. Miniszterré választásakor, 2003 májusában egy bulvárlap arra vállalkozott, hogy bemutassa a Medgyessy-kormány tagjait, így – fényképpel ellátott kis cikkben – „Juhászné Lévai Katalin” esélyegyenlőségi minisztert is. A bemutatott Juhászné pedig nem ez a könyvíró Lévai Katalin volt, hanem az MSZP egyik debreceni politikusa, korábbi megyei KISZ-titkár, aki egyébként egy olyan vállalkozás tulajdonosa, amely a munkavállalók elhelyezkedését elősegítő munkaerő-piaci képzéseket tart.
Visszatérve Lévai Katalin könyvéhez, az saját bevallása szerint egy női politikus rendhagyó naplója, amely nemcsak a szerző múltjába és gyerekkorába viszi vissza az olvasót, hanem a nemzetközi politika olyan kulisszái közé is, amelyeket kívülálló nem ismerhet. A szerző szociológus, egyetemi tanár, az Esély folyóirat főszerkesztője volt, majd egy váratlan fordulattal az ország első esélyegyenlőségi minisztere lett, most az Európai Parlament képviselője. Mint esélyegyenlőségi miniszter nagy ívű terveket fogalmazott meg, például: nemzeti esélyegyenlőségi hálózat kiépítését, képzési és közvélemény-formáló programokat, krízisintervenciós központok létrehozását, hátrányos helyzetű, gettósodó mikrorégiók felzárkóztatását szolgáló mintaprogramokat. Mindebből persze nem sok valósult meg.
Lévai Katalin aktív miniszter volt, részt vett a melegfesztivál hivatalos programján, s fellépett a melegek özvegyi nyugdíjjal kapcsolatos joghátrányának megszüntetése mellett is. A Károli Gáspár Református Egyetemről elküldött fiatalember részére személyes segítségét ajánlotta fel, majd egy élő rádióműsorban a kormányhivatal melegügyi referensi állását kínálta fel neki. A miniszter jelenlétében szerelték fel az első, mozgáskorlátozottak számára is hozzáférhető postaládát is. Lévai csaknem egy év miniszterség után váltott, és a nagyobbik kormánypárt EP-képviselőjeként folytatta. Most megjelent könyvében például arról ír, hogy nem mindegy, hogy egy Chanel-kosztümben vagy a kerületében élő Margó varrónő által készített ruhában jelenik meg egy nyilvános eseményen.
„Egy fárasztó nap után az ember hazamegy, meglocsolja a virágokat, helyére teszi a szanaszét heverő tárgyakat, bekapcsolja a CD-lejátszót, beül a kedvenc foteljébe, felteszi a lábát egy zsámolyra, iszik egy csésze forró teát, és kikapcsol. Ha még van kedve és ereje, akkor megbeszéli a nap eseményeit a társával, és ha a beszélgetés jól sikerül, akkor valóban végére ér egy munkanapnak” – ilyen és hasonlóan izgalmas részekkel találkozhat a most megjelent könyv olvasója, egy másik írásból pedig megtudjuk, hogy Schröder kancellár kék színű kontaktlencsét hord, a magyar férfipolitikusok nyelvhasználata szexista, de Lévai bensőségesen vall arról is, hogy miniszterként hogyan ment be soron kívül az orvosi rendelőbe, s elgondolkodhatunk azon a mondatán is, mely szerint „a politikusok a szeretet koldusai”.
A honpolgárok túlnyomó többsége számára ma is, még e könyvtől függetlenül is ismeretlen Lévai Katalin. Neve akkor került be leginkább a köztudatba, amikor 2005 februárjában azt nyilatkozta a Magyar Távirati Irodának, hogy szívesen lenne államfőjelölt. „Nagyon örülök neki, hogy többen gondolták, hogy amit megtestesítenék, az nem lenne rossz” – mondta. Nos, a Táncrend nélkül, most megjelent könyvből kiderül, hogy Lévai Katalin miért is gondolta azt, hogy erre a posztra alkalmas lenne…
Ha a most megjelent könyvet nem olvasnánk, Lévai Katalinról egyéb forrásból bizony nem sokat tudnánk meg. Az „író”, aki azzal a gondolattal ment Brüsszelbe, hogy „Kapocs leszek Magyarország és az Európai Unió között”, manapság nem végez látványos munkát, s nem kerül be a híradásokba sem.
Egyébként a könyv legizgalmasabb része a gyökereiről írt rész, a szerb és olasz ősökre, szülőkre, nagyszülőkre történő emlékezés. Ha csak erről írt volna, akár bővebben is, könyvét odatenném a polcra a többi kedvelt olvasmányom közé.
De minden könyvnek van helye, ezért Lévai Katalin Táncrend nélkül című könyve Bolgár György Vágy című kiadványa mellett kapott helyet az alsó polcomon. És ne feledkezzünk meg Juhászné Lévai Katalinról sem, aki megyei közgyűlési elnökként nemrég ötven fogyatékkal élő számára elhelyezést nyújtó intézményt adott át Hajdú-Bihar megyében.
De ez már egy másik Lévai Katalin.