Az ördög játékszere

Szigetvilág

A magyar társadalom a huszadik század elején Csernobil méretű, váratlan, de elkerülhetetlen katasztrófákon ment át. A kor jelentős tanúja és megörökítője volt Tormay Cécile, akinek életművét igyekeztek a felejtés szarkofágjába zárni, talán azért, hogy tanulsága meg ne rendítse a látszatvilágot.
Tormay Cécile 1876-ban született neves középosztálybeli családból. Nagyapja 1848-ban őrnagyi rangban igazgató főorvos a honvédség veszprémi és székesfehérvári táborában, majd Kossuth Lajos az összes kórház fejévé nevezi ki, emiatt 1850-ben haditörvényszék elé állítják, később Pest városának tiszti főorvosa lett, több jelentős orvosi munkát írt. Nagyanyja francia vérű német aszszony menekült hugenotta családból. Édesapja, Tormay Béla neves mezőgazdasági szakíró és állatorvos, édesanyja, Barkassy Hermin harcos kurucok leszármazottja.
„Ami lettem, a szüleimnek köszönöm. Atyám, Tormay Béla egész életén át a föld munkásaiért, a magyar gazdákért dolgozott… A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, és mint földművelésügyi államtitkár fejezte be soha nem pihenő, önzetlenül teremtő életét. Szerette a földművelő népet és a földet… A föld és a föld népe és a munka szeretetére Atyám tanított. Hazám és a szépség szeretetére pedig Anyám, egy régi magyar nemzetség fajtáját szerető ivadéka. Ebből a két tanításból lettem, és a két nagy tanítás jelölte meg a sorsom útját” – vetette papírra 1921-ben az írónő.


Novellákkal kezdődött Tormay Cécile írói pályája az 1900-as években, de igazi sikerre 1911-ben tett szert Emberek a kövek között című regényével, amelyet német, francia, olasz és angol nyelvre is lefordítottak. Ekkor figyelt fel rá Anatole France. Kirobbanó siker volt A régi ház 1914-ben, íróját a magyar irodalom első vonalába emelte. A regény három nemzedék életútját rajzolja meg, a Némethonból Pestre származott család, az Ulwingok történetét és a régi Pest izgalmas világát mutatja be. Ez a magyar Buddenbrook ház, hiszen a korszellem azonos Thomas Mannéval, de nekünk még kedvesebb olvasmány, hiszen a magyar múlt foglaltatik bele. A könyv akkoriban világsikerré vált, több nyelvre lefordították, és 1937-ben Nobel-díjra javasolták. „Elbeszélő művészetének legszebb vonása, hogy nála a lélek és a környezet teljesen egyek, a lélek a környezet által alakul ki, a környezet a lélekben tükröződik, abban a ködös atmoszferikus egységben, ami Tormay két nagy regényének az alapja és legfőbb értéke” – írta róla Szerb Antal. A mai olvasót is rabul ejti stílusművészete, krúdys zengésű sorai és mélylélektani megfigyelései. Krúdy, Márai, Csáth Géza és a stílromantikus Cholnoky Viktor rokona, de sokban racionálisabb és élesebb látású férfi társainál. Az említett két könyv remekmű, a magyar irodalom kincse, erre meggyőzően mutattak rá a korabeli kritika legjobbjai, Horváth János, Hankiss János, Halász Gábor, Szerb Antal.
A magyar irodalomtörténet sok más mellett nem foglalkozott érdemben a magyar írónők sajátos értékeivel. Tormay mellett jelentős társadalmi és lélektani kérdéseket írt meg könyveiben Erdős Renée, Kaffka Margit, Berde Mária, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Berend Miklósné, akik a korabeli olvasóknak gyártott olvasmányok között jelentős műveket is alkottak és fontos kérdéseket boncolgattak. Erdős Renée a női emancipáció, az asszimiláció feszültségét és a katolicizmus feloldó hatását írta meg önéletrajzi munkáiban. A „modern” világban önállósított és magára hagyott nő drámája, a beolvadó német és zsidó polgárok különleges helyzete, a Tanácsköztársaság káosza, az elszakadt erdélyi magyarok kálváriája az egyenjogúságukat még nem igazán érző nők tollából sokszor élesebben rajzolódik ki a férfiak által megrajzoltnál. Másrészt ezek a többnyire túlművelt hölgyek felülemelkedhettek a férfitársadalom kötöttségein: párbajveszély, kötelező virtuskodás nem terhelte köreiket, a politikában is szókimondóbbak és függetlenebbek lehettek. A modern nőeszmény szabadságvágya és a körülmények kényszere több esetben a szexuális robbanás papnőivé tette őket, hiszen például Erdős Renée szabadosabban írt, mint sok, vele írásmódjában rokon férfi társa, például Csathó Kálmán. Tormay Cécile már első könyvében is az ösztönök világába hatolt, az Emberek a kövek között a sivár környezet drámai megjelenítésével megelőzte Zilahy Lajos A két fogoly és a Halálos tavasz című műveinek drámai világát. Mára sajnos keveset tudunk nő íróinkról, pedig Beauvoir-, Francoise Sagan., Virginia Woolf-jelentőségű íróegyéniségeket találnánk közöttük.
Tormay első nagy sikerei után a világháború idején beállt vöröskeresztes nővérnek, otthon pedig idős anyját ápolta, és gondozta a háborúból roncsként hazatért bátyját. Az írónő a korabeli nemzeti érzelmű magyarság tehetséges és jeles képviselője, bejáratos a hazafias szellemű emberek felső köreibe, személyes ismerője Tisza Istvánnak. A huszadik század elején nyugodt életet és töretlen karriert jósolhattak neki.
Nagy-Magyarország felhevült reaktorában a grafitrudak megtöredeztek. Átmenet ez a korszak a kapitalizmusba, a nemesi világ szétesésének ideje, városiasodás divatos importált eszmékkel, háború idegen érdekekért, értelmetlenül pusztuló katonaságunk, amelynek hősiességét belső antant- és orosz agitátorok bomlasztása teszi hatástalanná. Terjednek a nemzetet, hitet bomlasztó balos eszmék, a jelenség némelyeknél múló életkori sajátosság – Márai Sándor –, másoknál bezápult meggyőződés. Újságözön, olcsó könyvek áradata, információrobbanás. Gyökeresen megváltozik az imádott haza képe, megszűnik a tér, ahol az ősök megtelepedtek, házat és életmódot építettek, a sikeres és boldog író üldözött lesz.
Az egykorvolt magyar magreakciót hitelesen Tormay Bujdosó könyve, Herczeg Ferenc Északi szél című alkotása, Kassák Lajos Egy ember élete című könyvében a Károlyi-féle forradalom leírása és Berend Miklósné, azaz Kilényi Júlia könyvei jelenítik meg. Ez utóbbi férjét, a kitűnő gyermekgyógyász főorvost mint ellenséges burzsujt lőtték le Szamuely szellemében.


Vöröskeresztes szolgálatáig az írónő csak szülei elmondásából hallott a magyar falusi nép jelleméről és értékéről, a kórházban azonban közvetlen közelről ismerhette meg. Ezt a katartikus hatást írótársa, Molnár Ferenc mint haditudósító a fronton éli meg, és megírja, hogy élete legnagyobb élménye a magyar baka nagyszerűsége. A kórház és a front nagy iskolája az életnek. A vonatokról özönlenek az élet károsultjai, tönkrement, sérült emberek. A pályaudvaron várakozó hozzátartozók szeretteiken keresztül szenvedik végig a háborút. Sötét tapasztalatok folyama zúdul át a vöröskeresztes nővéren, mindenütt szenvedés és mindenütt nagyság. Hasonló élethelyzetet él át és ír meg Herczeg Ferenc, mikor szeretett unokaöccse után megy a harctérre, és egy időre kimenti a pestisben megbetegedett fiút. Ő is látja a honvédek hősiességét, de felháborítja a hivatali bürokrácia, a beteg katonák kiszolgáltatottsága. A Monarchia gépezete nem jól működik, veszi észre, unokaöccse önfeláldozó hazaszeretete így hiábavaló. És Pesten a fellázított csőcselék ezeket az embereket alázza meg: „A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott… levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén, és arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy jobb karja tőből hiányzik.”
Mi áll az események hátterében? Ezt Tormay így látja: „Vesszen Tisza!… A köd nyirkos hidege átjárta csontjaimat. Belső fázást éreztem… Vesszen Tisza! Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó valamennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban, az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és a padláslakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmatlan következetességgel folyt a munka, és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza ellen tör. Szabad préda a léte…”
„A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent. A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzen itthon, minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket eltalál.”
Tormay Cécile ma is elevenen hat, riportszerűen közeli helyzetképe, történelmi tényfeltárása magával ragadó. Tanulságait azonban nem akarták levonni a Rákosi-, majd a Kádár-kor felelősei.
A Bujdosó könyv 1918. október 18-tól 1919. augusztus 8-ig naplószerűen írja le és megbízhatóan követi az eseményeket, hiszen a szerző társadalmi helyzete folytán átlátta a mozgatóerőket. A Károlyi családot is jól ismerte, hiszen a gróf közvetlen rokonsága tele volt becsületes emberekkel, akik mindent tudtak, és mindent megpróbáltak a végzet ellenében. Az írónőt keserűség és döbbenet tölti el, látván, miként keríti be a végzet nemzetét hitvány, felelőtlen arisztokraták és kéjelgő Szamuelyk bűnös munkájának köszönhetően. Könyvéből sokszor kiérezzük: most csak egy maroknyi csapat kellene, egy kis szerencse, hogy véget érjen a szörnyű álom. Szinte az ördög játszott velünk: Kun Béla hatalomátvétele hajszálon múlott, Kolozsvár eleste, a székely hadosztály megbénítása néhány „világforradalmár” gyászos cselekedete volt. Sors mala, nihil aliud! – fordult visszájára Zrínyi jelmondata. Különösen fáj az írónőnek a Széchenyi nagyságát meg sem közelítő korabeli arisztokrácia felelőtlensége. Döbbenetes könyvét megjelenése után több nyelvre lefordították, és a világ csak ekkor ébredt rá, mi is történt Magyarországon, a könyv hatására lett Lord Rothermere angol arisztokrata a magyarság szószólója, a revízió lelkes támogatója.
Batthyány Lajosné, Károlyi Mihály nagynénje kéri fel Tormayt a pusztító forradalmi vihar után, hogy álljon egy mozgalom élére, mert az asszonyok felfogták, mi történt, és mint mindig, mentik, ami még menthető. Így lett Tormay Cécile 1918-ban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnöke, és ebben a minőségében levelet írt a világ asszonyainak Trianon igazságtalanságáról. Tormay ebben az időben már Európa-szerte elismert író, a francia Anatole France, Marcel Prévost s az olasz D’Annunzio barátsága övezi. Laval francia külügyminiszter javaslatára 1935-ben, Eve Curie-t követően a Szellemi Együttműködési Bizottság vezetője lett a Népszövetségben. Megismertette a félretájékoztatott nyugati politikusokat és a szellemi elitet hazája tragédiájával, együtt érző lelkeket talált, de a sors bevégezte munkáját, amit Bujdosó könyvében feltárt: a felszínre tört gátlástalan indulatok és a nagyhatalmi érdekek körülbetonozták a veszélyesnek tartott, már szétrobbant reaktorországot.


A nagyszerű író és ember új csúcsra ért volna, hiszen egy norvég írónővel megosztott Nobel-díjra jelölték, de 1937-ben egy méltatlan rágalomhadjárat néhány hónappal a díjosztás előtt megállította beteg szívét. Tormay Cécile vezetésével 1922-ben új folyóirat indult Napkelet címmel, amelynek célja a konzervatív nemzeti szellem ébrentartása volt. Mint címe is jelzi, a lap a Nyugat riválisa kívánt lenni, ami sikerült is, hiszen kritikai és elméleti része felülmúlta a Nyugatét. A korszak nagyjai között Horváth János, Szekfű Gyula, Szerb Antal, Kodály Zoltán és Németh László rendszeresen írt oda. Tormay Cécile művészetének paradoxona, hogy ő, a Nyugat ellenfele riválisainak stílusszándékait valósította meg, hiszen írásmódja nem a mikszáthi anekdotázó hagyományokból nőtt ki, hanem a külföld nagy mestereinek, elsősorban Thomas Mann-nak a rokona. Ő is stílusromantikus, mert becsüli az önmagáért való stílust, amely hangulati varázsával külön birodalomba vezet – állapították meg róla neves irodalmárok. A folyóirat szépprózája csak azért nem szárnyalt még magasabbra, mert Móricz akkor már a Nyugat oszlopa volt, bár szellemében ide tartozott volna. A Napkeletnek még arra is volt szellemi kapacitása, hogy igényes lexikont hozzon létre, csakúgy, mint szellemi társa, Herczeg Ferenc folyóirata, az Új Idők. Napjainkban sajnos mindkét teljesítményt feledés borítja, mert a középiskolai oktatás valamilyen okból csak a nyugatosok életművét ismeri részletesebben.
Ezúttal csak megemlítjük az írónő Ősi küldött című történelmi regényciklusát, amelyről Szerb Antal a következőket írta: „Új történelmi regénye, az Ősi küldött stílusművészetének legmagasabb pontján mutatja be. Minden mondata olyan faragásos gonddal illik a helyére, mint ahogy régi építők rakhatták egymásra a boltozat előre kialakított nehéz köveit. Hasonlatain keresztül idézi fel az atmoszféráját annak a régi kornak, az Árpádok korának, amelyről olyan keveset tudunk, és olyan sokat sejtünk.”
Tormay Cécile élete és munkássága elsőrendű fontosságú a magyar társadalom megismerése és egészséges fejlődése szempontjából. Ideje lenne, hogy a jelentőségének megfelelő helyre tegyük, még inkább olvasni kellene műveit!