Egy fogolytábor mindennapjai

Miután egyre-másra engedik haza guantánamói foglyaikat az amerikaiak, joggal vetődhet fel a kérdés, hogy véget ér-e valahára a nagyszabású politikai és magánéleti lázálomsorozat, amelyet kiötlői a terrorizmusellenes harc nevében szabadítottak rá ártatlan emberekre. A válasz magától értetődően nem, sőt különösebb jóstehetség nélkül is könynyűszerrel belátható, hogy Afganisztán és Irak megszállása után Washington egész egyszerűen nem minősítheti tévedésnek vagy túlkapásnak a fogolytáborban uralkodó állapotokat. Az említett két ország ügyeinek „rendezésében” ugyanis afféle fundamentumot jelent a mozlim terroristák elleni fellépés. Ha ezt az ütőkártyát elveszítené, George Bush aligha tudna felelni arra a kérdésre, mit keresnek fiai egy másik földrészen, és miféle szabadság az, amelyet nap nap után ártatlanok vérével, civilek megkínzásával pecsételnek meg.
Az egészben az a legfurcsább, hogy miközben a guantánamói tábor jövőre esedékes bezárásáról érkező hírekről mindenki értesült, az amerikai elnök előreláthatóan mégsem jelenti be majd a nagy eseményt. Nem teheti meg, hiszen – legalábbis szerinte – az Egyesült Államok politikai vezetése és hadvezetése tévedhetetlen, nem kínzások, hanem korrekt vizsgálatok zajlottak a támaszponton. Azt is mondták, hogy alapos ok nélkül senkit sem szállítottak oda, azaz minden fogva tartott terrorista, bűnöző, robbantó. A legtalálóbban Alberto Gonzales amerikai igazságügy-miniszter fogalmazta meg a hivatalos washingtoni álláspontot: „Bírálóink azt követelik, hogy zárjuk be a tábort, de senki sem kínál ésszerű megoldást arra, mit tegyünk a fogvatartottakkal. Engedjük őket szabadon, hogy aztán ismét ellenünk harcoljanak?” Azaz – üzenik az amerikai döntéshozók – semmiféle tévedés nem történt, aki ott van, megérdemli a sorsát.
Hihető mindez? Aligha, hiszen már csak a nagy számok törvénye szerint is megannyi ártatlan embernek kell senyvednie azért, mert valakik 2001. szeptember 11-én felébresztették az alvó oroszlánt. Semmit nem tudunk arról, milyen szempontok alapján, miféle gyanú alapján, milyen vizsgálatok után szállították Guantánamóra foglyaikat az amerikaiak. Arról már nem is beszélve, hogy a független emberjogi szervezetek és kiszabadultak elbeszélései alapján mást kell gondolnunk az ott folyó eseményekről, mint amit a washingtoni hadvezetés láttatni szeretne. Ha a szabadságexportjára oly büszke amerikai elnök parancsára ketrecbe zárnak embereket, a fejükre csuklyát húznak, testi és lelki értelemben megalázzák őket, alighanem leszögezhetjük, hogy barbár kísérletezés, szadista inkvizíció zajlik Guantánamón. Kiszabadulván az állítólagos terroristák azt is elmesélték az újságíróknak, hogy kínzóik a leggyakrabban a következő kérdést szegezték nekik: hol van Oszama bin Laden? Ha valóban igaz, hogy a kérdések kérdését remélték lőport soha nem szagolt pakisztáni és afganisztáni átlagemberektől, akkor nyilvánvaló, hogy vagy teljes a fejetlenség az amerikai hadvezetésben, vagy – és ez a rosszabbik lehetőség – sajátos cinizmusukban még a komoly kérdések feltételét sem tartották fontosnak.
Időközben a washingtoni szövetségi bíróság méretes politikai jobbegyenest mért George Bushra, hiszen megállapította, hogy az elnök túllépte hatáskörét a támaszponton őrzött külföldi állampolgárságú foglyokról ítélkező katonai bíróságok felállításával. Immáron a törvény szavával is bebizonyosodott, hogy minden igaz, amit a világ évek óta tudott a táborról. A bonyolult játszmát azonban hiba volna az amerikaiakra szűkíteni, amint azt a szerdai Libération egyik írása is bizonyítja. Kiderült, hogy a francia titkosszolgálat terrorizmuselhárítással és kémelhárítással foglalkozó munkatársai illegálisan kihallgattak francia állampolgárságú foglyokat Guantánamón. Mindez azért különös, mert Párizs hosszú ideje következetesen ellenzi a tábor lakóinak jogfosztottságát. Erre tessék, a közvélemény elborzadva hallja, hogy a francia missziót szívélyesen fogadták Guantánamóban, sőt minden logisztikai támogatást megkaptak a tábor katonai vezetésétől a kihallgatásokhoz.
A fogolytáborban történtek feltárását a jelek szerint az Európai Unió tagállamai sem kívánták egyöntetűen. Június 1-jén például az Európai Parlament elhalasztotta Guantánamóról szóló állásfoglalását, igaz, egy másik jelentésben a tábor bezárását sürgette. Nagy kérdés, mire képes Brüsszel a kétségkívül jó szándékú, de politikai értelemben teljességgel hatástalan állásfoglalások gyártásával. 2004 októberében például leszögezték: „A terrorizmus fenyegetésével szemben a demokráciák egyik elsődleges kötelezettsége az állampolgárok határozott védelme, a terrorizmus elleni elszánt és kitartó küzdelem és a terrorista hálózatok feltérképezése és felszámolása. (…) E küzdelem során nem lehet megsérteni a nemzetközi jogot és a közös, alapvető értékeket, mint amilyen az emberi jogok tisztelete, a jogállamiság és a vonatkozó genfi egyezmények.” Ilyen és efféle „megállapításokkal” alighanem csak felbátorították a guantánamóihoz hasonló kísérletezéseket. Szavak, szavak, szavak.
Vajon miért kellett éveket várni arra, hogy európai politikus látogathasson a táborba? Ha az állítólag oly felhőtlen atlanti viszonyból indulunk ki, mégiscsak furcsa, hogy Anne-Marie Lizin, a belga szenátus elnöke, az EBESZ különmegbízottja előtt felelős európai döntéshozók be sem tehették oda a lábukat. És aztán mi történt? Bár Lizint körbevezették, megtekinthette a cellákat, az egészségügyi részleget, a foglyokkal mégsem találkozhatott. Így aztán nehéz bármiféle hiteles véleményt alkotni a látottakról, mégis figyelemre méltó, hogy a belga politikus még így is a guantánamói tábor bezárását követelte. De vajon miért nem vizsgálták meg az ottani állapotokat három és fél éven át az európai intézmények és nemzeti kormányok? Hol voltak akkor, amikor a kínzások tömegesen zajlottak, s amikor a fogvatartókat semmilyen nemzetközi kényszerítés, határozat nem tartotta vissza?
A legújabb hírek alapján mindenesetre úgy tűnik, a guantánamói tábor lesz az afganisztáni és iraki háború szimbóluma, nem pedig a ledöntött bagdadi Szaddám-szobor. Ezekből az évekből sokkal inkább a brutális Lynndie Englandre emlékszik majd a világ, mint a CIA szponzorálta műellenállókra és bábkormányokra. Irakról alighanem az elektromos sokkolás és a pórázon sétáltatás, mint a testvéri együttélés jut majd az eszünkbe. Nem így tervezték ezt a Pentagonban, de hiába, egy-egy történelmi esemény szimbólumát nem lehet rendeleti úton előállítani.
Szerte a nagyvilágban sokan hiszik, hogy a guantánamói tábor bezárásával és a maradék foglyok szabadon bocsátásával az emberiesség csatát nyer a barbárság felett. Ez természetesen vaskos tévedés. Lehet, hogy ötszáz, döntő többségében ártatlan ember sorsa megnyugtatóan rendeződik, de az eseményeket közvetlenül kiváltó ok, maga a nagyhatalmi játszma tovább folyik. A guantánamói történet azért fontos, mert egy pillanatra sikerült üstökön ragadni a földgolyónkon terjedő nagyhatalmi arroganciát és kényszeres nagyotmondást. A világ ugyan nem változik, de egy kicsit fellélegezhetünk, ha a rémségek táborából az utolsó fogoly is eltávozik.