Éjszaka, kéktollú

Adtam is, kaptam is, mint az igazi bunyóban, ahogy mondják. Csak venni nem sokat vettem. Miből vettem volna, amikor el vagyok adósodva? Úgy kerülöm a könyvesboltokat, mint a névtelen alkoholisták szeretett kocsmáikat. Attól félek, ha bemennék valamelyikbe, kiderülne rólam, hogy kleptomániás vagyok. Van egy könyv, amelyet fél éve nézegetek a kirakatban, bemenni, kikeresni és egy kicsit megsimogatni, belenézni, lapozgatni azonban halálos veszély lenne. Esetleg nem lenne szívem otthagyni, addig ügyeskednék, amíg valahogy bele nem csúszna a táskámba. Aztán persze kiverne a víz, elbotlanék, a hülye is látná rajtam, hogy loptam.
Egyik barátom úgy oldja meg féktelen, de hivatalos úton kielégíthetetlen könyvsóvárgását, hogy beül valamelyik boltba, ahol teázó is van, elhelyezkedik, izgalomba jön, mint egy pedofil az óvodai játszótér körül, rendelni nem rendel, mert ugyan miből, és a polcról leemelt könyvet feltűnés nélkül elkezdi olvasni. Állítólag az idén már három regényt olvasott el így, ezt nem tiltja senki. Olvasás után fájdalmas arccal visszateszi a könyvet, és hazamegy.
Nekem sajnos ez nem megoldás. Olyan könyvet én el nem olvasok, amit nem vihetek haza, nem tehetem a polcomra, hogy néha ránézhessek, akár ki is nyissam. Esetleg átsiklottam valamin, és szeretném újra megnézni. A könyvtárból olvasókat meg egyenesen megvetem. Ki tudja, kinek a kezébe kerülhet az a könyv, miután én visszaviszem? Régen, boldogult ifjúkoromban én voltam a pestújhelyi könyvtár réme. Egyszerűen nem vittem vissza, ami megtetszett. Az elveszett (eltulajdonított) könyveket háromszoros áron kellett kifizetni, de akkor még volt pénzem. Naná, anyámék gyermeke voltam. Meg aztán most már a könyvtárak sem rendelnek azokból a könyvekből, amelyeket olvasni szeretnék, mert azok is szegények.
Különös az én könyvmániám. Tavaly, nem tudom, hogy történhetett, vettem egy könyvet. A mai napig ki sem nyitottam. Nem azért, mert nem érdekel, dehogynem, nagyon is. Már a tudat is boldoggá tesz, hogy itt van a szobában, bármikor elolvashatom, ha kedvem van. Csak éppen még nem jött el a kedvem. Tudom, hogy olyan könyv, amelyet nem lehet bármikor, futtában, rosszkedvűen, vécén ülve, villamoson olvasni, gyötörni a táskában, hurcolászni, ez a könyv nem ezt érdemli. Ihletett pillanatra vár, nyugalomra, sőt derűre, nyitottságra, amikor felhőtlenül és teljes személyiségemmel át tudom adni magamat az olvasásának. Egy éve ilyen pillanatom nem volt. Elég baj ez, de a könyv vár. Akár éveket is. Nem olyan, mint a barátok. Ha egy barátra egy-két évig nincs ihletett pillanatom, az a barát már el is felejtett, és igaza van.
A barátokkal az a baj, hogy adni kell nekik könyvet. Ha írok egyet, és megjelenik, elvárják, hogy adjak. Kevés az olyan barát, aki megveszi az ember könyvét. Nekik sincs pénzük, meg aztán azt hiszik, hogy én úgyis adok, akkor minek vegyék meg. A kiadó meg nem szívesen ad sok tiszteletpéldányt, mert azt szeretné, hogy pénzért vigyék azt az istenáldotta könyvet, különben a könyvesbolt azt mondja, dehogy veszem én át a maguk könyvét, tavaly se fogyott el belőle, csak három.
Én meg tudom, hogy abból a háromból az egyik én voltam, mert kettőt szégyelltem venni, a másik két vevőt én béreltem fel.
Anyám szerint kétféle író van: aki szerepel a tévében, és aki nem. Engem hová sorolsz? – kérdezem. Te a lányom vagy, jelenti ki, mintha nem tudnám, milyen izgalommal készül tévés szerepléseimre. Megjegyzését pontosan értem, szerinte nem szerepelek eleget. Annyira ismerem már ezt az igényét, hogy könnyedén mondom: akkor most megfájdulna a csuklóm is, nem csak a lábam hasogatna. Holott szeretném én azért azt a csuklófájást megérni, ki ne tudná.
Az idei könyvhét a szokásosnál is rázósabbnak ígérkezett.
Anyám még nem is olvasta a könyvet, csak a borítót látta, már kiborult. Nem szeretem ezeket az embereket, közölte fagyosan, és letette az ismertetőt, benne pici könyvborítómmal, amelyen két barátommal vagyok látható. De hát én is ott vagyok, próbáltam egyezkedni. Az nem te vagy. Az te csak voltál. Egy Szép Ernő veszett el benne. És miféle cím ez, Láncok a csuklón?! Nem vagy te börtöntöltelék. Ebben maradtunk. És akkor a neheze még hátravolt, a könyv elolvasása. Nem is igazi író az, akit legalább egyszer nem tagadott ki a családja, ha egyáltalán volt neki.
Efféle gondolatokkal ballagtam a Kortárs sátra felé, ahol aztán egyből megnyugodtam. Ha itt ülhetek Kiss Anna mellett dedikáltatókra várva, akkor körülbelül rendben van minden. Amikor először olvastam az Éjszaka, kéktollú pávát, biztos voltam benne, hogy ilyet csak egy tündérkirálynő írhat, és álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer ismerni fogom. Éjszaka, kéktollú páva, szállj le a tisztaszobába… majd ha az éjszaka páva, s nyílik a tinta virága, várlak a tisztaszobába, éjszaka, kéktollú páva. Kiss Anna nemcsak tündérkirálynő, hanem boszorkány is, mikor mire van szükség. És úgy tud ülni és bánni az emberekkel, hogy megnyugszom tőle. Bölcs, mint aki eleget tud, de nem haragszik. Aztán itt van Bratka László is, ő ritkán szól, szerintem egy különös Pelevin-mondaton töri a fejét, hogyan lehetne legjobban megközelíteni.
Aztán csak jönnek, jönnek, soha nem vagyok egyedül. Néha elfelejtem, mennyire hiányzik Lívia, nem is hiányzik, itt van, rágyújt, nem ül le, beszél valakivel, szól hozzánk, szervez. Bence, Lajos, Teréz. Majd Kiss Ilona, aki ilyen szépre álmodta a könyvet, én csak megírtam, a könyvet ő „adta” nekem. Meg mindenkinek, aki elolvassa.
Van, aki vesz, van, akinek adok. Van, aki ad. Zalán, Kiss Anna, Fazekas István, Ács Margit, Serfőző Simon adott, és ez jó, mert én is adtam nekik, ha meg nem adtak volna, akkor fejemre húzok egy harisnyát, és egy fegyvernek látszó tollal kirabolom az első könyvesboltot. Anna megvette a könyvemet, szegények vagytok, tudom, mondta nevetve. És másokról is tudom, hogy megvették. Két könyvet mégis vettem: Bálint Péter Tarvágás és Hász Róbert A künde című regényeit. Csak azt remélem, nem kell egy évig várniuk az elolvasásra.