Eliadét olvasva

Így írt a filozófus Constantin Noicának 1981-ben: „Az, hogy a mi kultúránk inkább keleti, mint nyugati, nem azért van, mert a hosszú hódoltság alatt törökké lettünk, hanem sokkal inkább azért, mert Romániában, ahogy egyébként egész Délkelet-Európában és Ázsiában, a neolitikus kreativitás géniusza nagyon sokáig, mondhatnánk, napjainkig fennmaradt.”
Mircea Eliade szerint Délkelet-Európa provincializmusa nem tagadható ugyan, de az sem, hogy a táj lakói gazdag tárgyi és szellemi hagyományt, sőt eredetiséget őriznek. Azt vallja, hogy a román nép – s persze bolgárok, szerbek, horvátok, de még a Kárpátok és a Fekete-tenger környéki oroszok is – a Kelet és a Nyugat közé ékelődő, igen sajátos kultúra örököse és hordozója. A nyugati, vagyis a latin Róma s a messzi Kelet hagyománya ötvöződik kultúrájában. Eliade az Al-Duna és a Balkán vidék máig élő hagyományában nem a két világbirodalom – Bizánc és a Török Birodalom – szerepét és hatását hangsúlyozza, nem is a keleti, dunai latinság eszméjét, de a görög, majd orosz birodalmi ortodoxiát sem. Gondolatmenetében a legnagyobb súllyal a neolitikum, az újkőkor agrárforradalma szerepel. Képzeletében egy óriási területű neolitikus agrárcivilizáció képe bontakozik ki, amely Portugálián, Spanyolországon, Itálián és Görögországon, Délkelet-Európán, a Pontus vidékén, a Közel- és Közép-Keleten, valamint Indián át egészen Indonéziáig nyújtózik. Ennek szellemiségében van lehorgonyozva a román nép paraszti hite és vallása. Eliade történelmi hagyományt és történettudományt, régészetet, mitológiát és folklorisztikát, vallástörténetet kísérel meg szoros összefüggésben láttatni. René Génon farvizén haladva fogalmazza meg, hogy a folklór nem más, mint a zene, tánc, dal, a mítoszok, mese, babona töredékeiben tovább élő emlékezés: az archaikus ember mentális világmindenségének, „az elsődleges hagyománynak”, az ember világról és teremtésről alkotott egységes és ősi, ám a történelmi időkben darabjaira hullott látásmódjának maradéka.
Jól hangzik. Csakhogy Eliadét a mítoszba és a népbe vetett bizalma a Vasgárdáig, Codreanu fasiszta legionáriusainak utcai verekedést, robbantásos merényletet, politikai gyilkosságot és terrort sem elutasító nacionalista mozgalmáig lódította. Úgy ír 1937-ben a Mihály Arkangyal Légiójának egyik alapító tagjáról, Ion Motáról – aki Franco oldalán harcolva esett el a spanyol polgárháborúban –, mint görögkeleti keresztes lovagról, aki Krisztus dicsőségéért áldozta életét. A Buna Vestire című szélsőjobboldali napilap körkérdésére azt válaszolja, hogy hisz a román nép elhivatottságában, ezért hinnie kell a Vasgárda diadalában is. Egy olyan nép, mondja, amely akkora teremtőerőt tud felmutatni, mint a román, „nem szenvedhet hajótörést a történelem peremén, balkanizált demokráciában és társadalmi katasztrófában”. Az újságírói kérdésre azt is kifejti, hogy „kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat, akik Délkelet-Európa legnagyobb államalapítói”. Ennek legékesebb bizonyítéka „a román népművészet, a román folklór és a vallásos érzület”.
Duna-táji szöveg ez a javából, olyasféle kitételekkel, mint „faji és hazafias alapú társadalmi reform” vagy mint „népi, történelmi küldetés”. Erdély dicsérete című, ugyancsak 1937 őszén írott munkájában minket, magyarokat nemes egyszerűséggel – és tegyük hozzá önkritikusan, nem minden alap nélkül – a bolgárok után következő legbutább népnek titulál, amelynek megregulázására egy dühösen soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániáról álmodik.
Eliade, midőn meghatározza a románság etnogenezisének helyszínét, nem kevesebbet állít, mint hogy a román nép bölcsője a Tátrától a Balkán hegyeiig húzódó hatalmas területen ringott. Saul Bellow Ravelstein című regényének egyik fontos mellékszereplőjében, Radu Grielescu alakjában sokan Eliadét ismerik fel. A profeszszor román származású amerikai férfi, mitológiakutató és vallástörténész, aki korábban Romániában „dák”, azaz árja őslakosként, felsőbbrendű emberként tevékenykedett, a Vasgárda tagja volt, Bukarestben zsidókat ölt. Nem éppen vonzó figura. Tagadhatatlan, hogy a franciaországi román emigráció két jeles nagyja közül Cioran volt az, aki Codreanuval többet mutatkozott, fényképezkedett is, ám az is tény, hogy – igaz, csak a vesztes háború legeslegvégén – elhatárolódott korábbi nézeteitől. Eliade sohasem tette meg ugyanezt. Naplóiból kiderül, hogy számára a Vasgárda nem politikai jelenség, hanem „etikai és vallási szükségszerűség” volt.
A második világháború esztendeinek valamelyikében azt jegyzi fel a naplójába, hogy a jövőben az egyetemes történelmet nem az oklevelek, a dokumentumok, hanem a szellemi emlékek, a mítoszok és hiedelmek alapján írják majd. Szép gondolat. Igazán. Csak ne jutna eszünkbe ama másik, amely alig valamivel hamarabb keletkezett, szerzője Émile Cioran: „Mai világunknak nincs olyan politikusa, aki nagyobb csodálatot ébresztene bennem, mint Hitler. A Führer miszticizmusa kétségtelenül jogos. Hitler izzó szenvedélyt vitt a politikai küzdelembe, és a demokratikus racionalizmus által közhellyé silányított értékeknek egész birodalmát mozgósította messianisztikus szellemével. Mindnyájunknak szüksége van a miszticizmusra, mert belefáradtunk már a sok igazságba, mely képtelen lángra lobbanni.”
Nem kellenek írott dokumentumok? Nem kellenek oklevelek? Jöjjön a mindenható szenvedély, a miszticizmus és mitológia? Nem tudom. A fentebbi sorokat Cioran Berlinben vetette papírra, nem sokkal Hitler hatalomra jutása után. Románia színeváltozása című, 1936-ban írt „remekművében” már levonja a következtetést is, külön-külön fejezetben tárgyalja, hogy ama szent szenvedély nevében hogyan kell a Romániát bomlasztó két idegen elemmel – a magyarsággal és a zsidósággal – végleg leszámolni.
Manole mester legendájához 1943-ban írt kommentárjában Eliade az egész Balkánon elterjedt ballada román változatából azt a következtetést vonja le, hogy az építési rítusokban a teremtést ismétli meg az ember. Manole mester történetét Erdélyben, magyar nyelvterületen Kőmíves Kelemen balladájaként ismerjük. Kelemen mester hiába tehetséges, hiába dolgozik társaival együtt fáradhatatlanul, hiába építi a hegytetőn a vár falait, mert amit nappal felhúz, az reggelre összedől. Egészen addig, míg fel nem áldozzák, be nem falazzák a kövek közé szeretett feleségét, csecsszopó gyermeke édesanyját. A rítusból az sejlik, állítja Eliade Az örök visszatérés mítoszában, hogy emberi építmény nem maradhat meg, csakis emberi áldozat árán. Ez volna Délkelet-Európa egyik legfontosabb, akár központinak is mondható mítosza? Hogy az emberi alkotás maradandóságáért áldozathozatallal tartozunk? Florin Turcanu A mítosz általi üdvözülés című tanulmányában azt írja, hogy Európának ebben a szegletében soha nem volt béke, itt az ókor óta birodalmak vonulnak egymás ellen, hatalmas erők feszülnek egymásnak. Szkíták, Róma, hunok és avarok, Bizánc, Nagy Károly frank állama, Német-római Császárság, oszmán-török majd orosz és szovjet-orosz birodalom. Amikor aztán a második világháborúban fordult a kocka, és a Vörös Hadsereg erői az Al-Duna felé közeledtek, Eliade megerősítve láthatta teóriáját: a tradicionális társadalmak embere csakis úgy képes elviselni a „történelem terrorját”, amelynek kiszolgáltatottja, ha a mitikus modellek ciklikus visszatértében hisz. Eliade elképzelése szerint tehát Délkelet-Európa népei a történelem előtti idők örökösei, s egyben egy olyan túlélési technika birtokosai, melynek köszönhetően sikeresen védekezhetnek a történelem terrorja ellen.
Túlélési technika? Azt hiszem, jól látta Eliade: ez a technika Romániában és a románokban valóban létezett, működött és működik máig is.
És Bartók? Mit kezdjünk Bartók Bélával? Aki merőben más technikát dolgozott ki a nacionalizmus és a szűkkeblű ostobaság terrorja ellen: „Az én igazi vezéreszmém – írja – a népek testvérré válásának eszméje. Minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból.”