Elúszó sziget

Budapest III. kerületének önkormányzata civil szervezetek kezdeményezésére arról határozott, hogy szeptember 10-én ügydöntő népszavazást tartanak Óbudán a hajógyári sziget új kerületi szabályozási tervéről. Ahhoz azonban, hogy az emberek felelősségteljes döntést hozhassanak, tudniuk kell(ene), miről szavaznak és milyen következményekkel.

Az állam eladta, ami a tulajdonából nem lett volna kiadható. A főváros rendelte meg – még a privatizáció lebonyolítása előtt – a régészeti és műemléki védettség alatt álló Óbudai-sziget új kerületi szabályozási tervét (kszt), de a III. kerületi képviselő-testületnek kell elfogadnia vagy elvetnie. A lakossági fórumon, amelyen a tervet ismertették, az derült ki, hogy a jelen lévő óbudaiak közül sokan nincsenek tisztában a privatizáció körülményeivel, ami nem csoda. Kevesen tudták, hogy a szigetrészt, ahol négyszázmilliárdos (nem milliós!) beruházással „álomszigetet”, „második Las Vegast” akar létesíteni a külhoni befektető, már 2003-ban eladta az állam – nem a kerület (az nem is tehette volna, hiszen nem az övé, csak egy keskeny sáv van a birtokában).
De ettől még mindez tény. Mégis reméljük, hogy nincs egészen igaza annak az idős asszonynak, aki a sziget új szabályozási tervét ismertető lakossági fórumon azt mondta: „Már csak a veszett fejsze nyele után kapkodhatunk.”
A június 15-i rendkívüli testületi ülésre, ahol az új szabályozási terv is napirendre került, a képviselők kézhez kapták Kaiser Anna építész Tarlós Istvánnak címzett levelét. Az építész arra kérte a polgármestert, hogy akkor is juttassa el írását tájékoztatásul a képviselőknek, „ha a dolog reménytelen”. „Nagyon sok szándékos elhallgatás, csúsztatás, mellébeszélés kíséri ezt az ügyet, de ezekkel egyszer mégis szembesülni kell” – írta a szabályozási terv alapjául szolgáló kulturális örökségvédelmi tanulmány szerzője. Négy pontban foglalta össze a fő problémákat: 1. A feltáratlan romok kérdése, hangsúlyozva, hogy ez nem csak a helytartói palotára vonatkozik. 2. A várható római maradványok védelme, szem előtt tartva, hogy „az elmúlt másfél század a város múltjának megbecsüléséről, maradványainak a mai városba illesztéséről szólt”, jó lenne ezt követni. 3. Az állam kizárólagos tulajdonában tartandó terület problematikája. A kszt-től elvárható, hogy garantálja a közparknak a magánterülettől független megközelíthetőségét, kapcsolatát. A 4. megjegyzés az illeszkedési szabályra vonatkozik. „Sokszor elhangzik – írja Kaiser Anna –, hogy ezt a tervet jobb lesz jóváhagyni a kerületi tilalom (2006. szeptember 24.) lejárta előtt, mert utána rosszabb is lehet. Ez pontosan tisztázandó a jóváhagyás előtt, mert ha számítanak a magyar törvények, lehet jobb is. Ha a döntéshez tán nem számítanának, jogi értelemben mindez később is támadható, amit jobb lenne előre tisztázni.”
A sziget olyan érték, amelyhez fogható egész Európában nincs, mert a római kori építményekre itt nem települt város. Megőrizhető volna minden, amit a régészek bemutatásra érdemesnek ítélnek – nemzetközi szakmai figyelem középpontjában. Az Aquincumi Múzeum két régésze, Kérdő Katalin és Németh Margit 1996-ban és 1998-ban ásott ezen a területen. Azt régóta lehet tudni, hogy a Hadrianus-palota a Római Birodalom védvonalában állt, védművek csatlakoztak hozzá, és ezek mindegyikéhez utak vezethettek. Már az eddigi kisebb feltárásokból is egyértelmű, hogy igen nagy római kori beépítettséggel kell számolni. Itt volt a Római Birodalom öt legfontosabb helytartói központja közül az egyik. Hatalmas székhely volt fürdőkkel, villákkal, a tartomány vezető elitjének lakhelyéül szolgáló „luxusnegyeddel” (ennek része a Meggyfa utcai villa). Rendkívül idő- és munkaigényes feltárás várható tehát. Ha megvan az elfogadott szabályozási terv, a beruházónak szerződést kell kötnie a Budapesti Történeti Múzeummal, hogy a régészek elvégezhessék a sziget teljes, módszeres feltárását. Ez hatalmas és hosszú ideig tartó munka. Itt elképzelhetetlen az, ami az autópálya-építkezéseken többször előfordult, hogy az egyik sávban a régészek dolgoztak, a már feltárt másikban pedig az óriásgépek. Ha a régészek olyan in situ, tehát feltétlenül helybeni bemutatásra érdemes építményre, leletre találnak, amely az építkezés útjában áll, meg kell változtatni a szabályozási tervet.
Nagyon fontos, hangsúlyozta a lakossági fórumon Kacskovics Fruzsina, a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. 2002-ben elbocsátott igazgatója, hogy a régészek azonnal jelezzék, ha jelentős leletekre bukkannak, illetve mozgósítsák a közvéleményt.
„Közös római örökségünk révén Európához tartoztunk kétezer éven át. Beléptünk-e oda, vagy éppen most lépünk ki? Elfeledtük-e, vagy feladni kényszerültünk Európa morális örökségét, hogy az apja sírját nem adja el az ember?” – veti fel egyik új cikkében ugyancsak Kaiser Anna (Fortuna kereke. Az Óbudai- [hajógyári] sziget fényes múltja és kétes jövője. Budapest folyóirat, 2006/6. szám).
Az eddig is kemény szakmai viták során alakuló szabályozási terv, amelyet a Mű-Hely Kft. készített, kötelező érvényű helyi rendeletté emelkedik, ha elfogadják. Ez dönti el, hogy mit lehet és mit nem lehet építeni a szigeten. A főváros még áprilisban jóváhagyta a tervet. Óbuda polgármestere viszont májusban bejelentette (Kórkép a Hajógyári-szigetről. Magyar Nemzet, 2006. május 19.): addig napirendre sem tűzi, amíg a beruházóval és a Védegylettel közösen megrendelt, akkor készülő környezetvédelmi hatástanulmányt nem értékelték. Az óbudai képviselő-testület végül kétszer tárgyalta a szabályozási tervet. Mind a két alkalommal elfogadták, de a polgármester az első ülés után felfüggesztette a döntést. Másodszor azzal a megkötéssel szavazták meg a képviselők, hogy a terv csak szeptember 23-án léphet hatályba. Ha másként nem határoznak a Pető György (MSZP) alpolgármester javaslatára szeptember 10-re meghirdetett ügydöntő népszavazáson a kerület lakosai. Abban az esetben, ha a mostani tervet leszavazzák, új szabályozási tervet kell készíteni.
Nagy a tét. Az építési engedélyt akkor sem lehet megtagadni a beruházótól, ha nincs új szabályozási terv. Az elfogadott szabályozási tervhez kapcsolódó közlekedési fejlesztésekre pedig nem kerül sor – mondta a lakossági fórumon a kerületi főépítész. (Más kérdés, hogy több szakember szerint kevés az a mintegy tizennégymilliárd, amelyet többek között erre a célra szán az építtető. Az biztos, hogy a hatalmas építkezés irdatlan pluszforgalmat zúdít a környékre.)
Nemrég két alkalommal is tüntetett egy-két tucat ember az önkormányzat előtt. De hol volt az ellenzék a szigetrész 2003. évi privatizációja idején, amikor talán meg lehetett volna akadályozni az üzlet létrejöttét? Hány interpelláció hangzott el a parlamentben a hajógyári szigetrész eladása ellen?
Tekintsük át újra, mi történt korábban. Óbuda vezetői hiába kérték 2003-ban – amikor kiderült, hogy az ÁPV Rt. el akarja adni az 1991-ben létrehozott Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. (HSZV) „többségi állami üzletrészét”, azaz az ÁPV Rt. tulajdonában lévő 66,79 százalékot –, hogy a privatizációs eljárást csak a sziget új szabályozási tervének elkészülte után zárják le. Az ÁPV Rt. nagy sietve végrehajtotta a privatizációt a limitár nélkül meghirdetett második pályázaton. De hogy a szerződés érvényes legyen, ki kellett találni, hogyan lehet megoldani azt a problémát, amely érvénytelenné tehetné a privatizációt. Az eladásra szánt terület rejti ugyanis a pannóniai helytartó, Hadrianus palotáját (és hogy még mi mindent, azt módszeres régészeti feltárások hiányában csak sejtjük), amely a törvény szerint nem adható ki az állam tulajdonából.
A Kincstári Vagyoni Igazgatóságra (KVI) vár a feladat, hogy azt, amit az ÁPV Rt. magántulajdonba adott, a KVI – azaz egy másik állami intézmény – öt éven belül, 2008-ig visszavásárolja rögzített áron, 1 milliárd 27 millió 625 ezer forintért! Persze csak, ha tudja. Az összeget ugyanis az állami költségvetésből kell(ene) előteremteni. A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvény ugyanis úgy intézkedik, hogy a mellékletében felsorolt „kiemelkedő történeti és kulturális értékű műemlékeket és műemlékegyütteseket kizárólag állami tulajdonban kell tartani”. Vagy ha azok nem az állam javára vannak bejegyezve, „a tulajdonjogot az állam javára meg kell szerezni”. Ez azonban máig nem történt meg. Van még két év az opciós szerződés lejártáig. Kérdés, hogy az ország jelenlegi helyzetében előteremtik-e rá a pénzt.
A természet- és örökségvédelmi szempontból rendkívüli értéket képviselő sziget tehát így került 2003-ban 4,6 milliárd forintért egy izraeli érdekeltségű, ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cég birtokába. Óbuda képviselő-testülete akkor Tarlós István polgármester javaslatára változtatási tilalmat rendelt el a sziget szóban forgó részére – ez három évre szólt, az idén szeptemberben jár le –, és közölte a fővárossal, hogy a korábbi szabályozási tervnél csak sokkal mérsékeltebb beépítést tart elfogadhatónak. (Az új szabályozási terv valóban mérsékeltebb beépítést javasol, de többek szerint még ez is sok.)
Annak idején minden napilap többször beszámolt erről a privatizációról – mi is (Az Óbudai-sziget viszontagságai. Magyar Nemzet Magazin, 2004. március 27.). Azóta több év eltelt, és mintha éppen a lényeg merült volna feledésbe. Mármint az, hogy a sziget déli része 2003 óta magántulajdonban van, az állam adta el, nem Óbuda. Arról is ritkán hallani, hogy a volt hajógyár területe 2003-ban már nem volt rozsdaövezet. Az 1991-ben létrehozott Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. jelentős beruházásokat valósított meg, nyereségesen működött. A Széchenyi korából fennmaradt épületek közül ma jó néhány műemlék.
Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) 2004 augusztusában megvizsgálta az ÁPV Rt. 2003. évi működését, egyedileg is ellenőrizte többek között az Óbudai-sziget privatizációs folyamatát. Tanulságos olvasmány az internetre ezzel kapcsolatban feltett dokumentumok sora (www.asz.hu, 0444. számú jelentés és mellékletei). Az ÁSZ megállapította, hogy „a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. privatizációja során az ÁPV Rt. figyelmen kívül hagyta a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvény rendelkezéseit”. A tranzakció során „a szigeten lévő római kori Hadrianus-palota romműemlék törvény szerinti állami tulajdonba vétele nem valósult meg”, a műemlék ingatlan teljes egészében magántársasági tulajdonba jutott. „Jövőbeni állami tulajdonba kerülése pedig határidős intézkedések – a visszavásárlására szóló opciós jog érvényesítése – végrehajtásától függ. Ez a megoldás a műemlékvédelem megvalósítása szempontjából magas kockázatú.” Itt olvasható az akkori kulturális miniszter, Hiller István az ÁPV Rt. vezérigazgatójának, Kamarás Miklósnak 2004 októberében írott levele, amelyben közli, hogy a HSZV privatizációja „közvetett módon állami tulajdonban lévő ingatlanok magánkézbe adását jelenti”, amihez a minisztérium nem járul hozzá. A privatizációt ennek ellenére végrehajtották. Az akkori pénzügyminiszter, Draskovics Tibor az ÁSZ észrevételeire válaszul közölte, hogy „az ÁPV Rt. ötéves vagyonértékelésen alapuló opciós vételi lehetőséget biztosított a KVI számára az ingatlan megvásárlására”. Történt mindez annak ellenére, hogy amint Hiller István idézett leveléből kiderül: „A kiemelt műemléki ingatlan állami tulajdonba történő térítésmentes átadását az 1996. évi CXXIV. törvény 9. paragrafusa is előírta”, eszerint „az ÁPV Rt. 1997. december 31-ig pénzbeli térítés nélkül adja át a KVI-nek a saját, illetve a hozzárendelt vagyonába tartozó […], az állam tulajdonából ki nem adható műemléki ingatlanokat”. Ebből nem lett semmi.
A május végére elkészült környezetvédelmi hatásvizsgálat (amelyet az ÖKO Rt. készített) alapján a képviselő-testületnek szánt előterjesztés a szabályozási tervről – amelyet Szepessy Tamás, a Városfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottság elnöke és Sipos Gábor főépítész állított össze – megállapítja, hogy teljesül a testület óhaja a mértéktartóbb beépítésre. „Összességében elmondható, hogy a terv jelenlegi formájában fenntarthatósági szempontból közömbös, az előnyök nagyjából kiegyenlítik a hátrányokat.” A rövid indoklás: „a jelenlegi fővárosi fejlesztési tendenciák ismeretében még ez is előnyösnek mondható”. Kérdés azonban, hogy a „jelenlegi fővárosi fejlesztési tendenciák” jelentik-e számunkra a mércét.
Több civil szervezet és az Élőlánc Magyarországért kritikai állásfoglalást fogalmazott meg a „stratégiai jelentőségű zöld terület”-nek nevezett szigetre vonatkozó szabályozási tervvel kapcsolatban. A bírálók elismerik, hogy a beruházás léptéke „az egyeztetések során kedvező irányba változott, megjelentek kedvező hatású járulékos beruházások”, de azt is megállapítják: „ezen az úton tovább kellene haladni. Amennyiben ez nem lehetséges, meg kell vizsgálni a terület visszavásárlásának és közcélú hasznosításának lehetőségét.” Részletes javaslataik az interneten olvashatók (www.elolanc.hu).
Megkérdeztük a Pénzügyminisztériumot, hogy van-e a költségvetésben pénz elkülönítve az inkriminált ingatlanrész 2008-ig lehetséges visszavásárlására. Azt a tömör választ kaptuk: „jelenleg nincs döntés az ügyben”. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság felkészült arra, hogy az opciós szerződésben foglalt határidőig visszavásárolja a területet – tudtuk meg Zelles Sándor vezérigazgatótól.
A Fővárosi Ügyészség a minap magánkezdeményezésre közvádas büntetőeljárást rendelt el ismeretlen tettes ellen hűtlen kezelés megalapozott gyanúja miatt.