Az O’Brien Roadot a tenger felől nézve a Gloucester Road, a Jaffe Road, a Lockhart Road és a Henessy Road keresztezi, majd betorkollik a Johnston Roadba. Ezen a területen bárki beülhet egy pint sörre valamelyik pubba, ahol épp futballmeccset közvetítenek, és jellegzetes angol akcentussal tárgyalják meg a bent tartózkodók a mindennapok eseményeit. A leírás bármelyik angol városra ráillik, ám ez a hely kissé távol esik a ködös Albiontól. Ez is ködös, vagy inkább párás, az eső is sokszor esik, ám a zápor nem enyhít a levegő forróságán, csak egyre jobban megtelíti nedvességgel, európai ember számára szinte elviselhetetlenné téve a klímát. Hongkong mégis európai stílusú, lüktető üzleti metropolis, ahol a légkondicionálás segít a túlélésben. Ha az van, akkor Hongkongot akár szeretni is lehet.
A modern kor eme áldását természetesen a helyiek sem vetik meg. Az egymás hegyén-hátán zsúfolódó felhőkarcolók persze a pénz templomai, ám oda bejárása van mindenkinek. Ide menekülnek ugyanis a forróság elől. A palotákat folyosók kötik össze, hidakként húzódva a forgalmas utcák szintje fölött, így segítve az embereket, hogy ne kelljen lelépniük a járdára, ahol se légkondicionálás, se enyhülést hozó szellő nincs. „Érdekes lenne, ha egyszer szünetelne az áramszolgáltatás Hongkongban. El sem tudom képzelni, mi történne akkor” – jegyzi meg Candice, a tősgyökeres hongkongi lány, utalva az elektromosságfüggő hűtőberendezésekre. Emlékei szerint egyébként még soha nem tapasztalt ilyesmit, még rövid időre sem. A természetes környezettől való menekülés egyébként nem egyedi. A kanadai városok egy része a föld alá vitte az utcákat a téli zord időjárás miatt, Hongkong az égbe emeli lakóit. A gyarmati időket minden pillanatban visszaidézi az utcák elnevezése, a brit koloniális stílusú műemlék épületek, a bal oldali közlekedés és az emeletes buszok. Bár a 235 szigeten elterülő állam 1997. július 1-je óta hivatalosan Kínához tartozik, Peking volt olyan előrelátó, hogy nem avatkozik be kicsiny szomszédja ügyeibe. Néhány szálloda előtt felhúzták a kínai zászlót, a brit hadsereget felváltotta a gyakorlatilag láthatatlan Népi Felszabadító Hadsereg, ám ezenkívül mindent meghagytak a régiben. A nagy üvegpalotákból délutánonként kiáramló öltönyös üzletemberek, könyvelők és jogászok meglepően nagy része fehér bőrű európai. Vagyis inkább brit származású hongkongi, akinek anyanyelve az angol, ám folyékonyan beszél kantoni dialektusban, valamely volt gyarmat útlevelét hordja a zsebében, és kezében tartja az üzleti élet szálait. Mint egy, a helyi brit közösség tagja mondja: Hongkong brit város, amelyben 95 százalékos a kínai kisebbség aránya. Vele szemben áll ugyanakkor annak a skót nyugdíjas milliomosnak a véleménye, aki feleségével látogatott viszsza egykori üzleteinek színhelyére. Szerinte a város szinte felismerhetetlenül átalakult, Kína felforgatta és megváltoztatta, pedig csak kilenc éve került át Peking kezébe a volt brit tartomány.
Mindkettő véleményben lehet igazság, bár egyik nézet sem objektív. Az bizonyos, hogy Hongkongban érezni Londont és Pekinget egyaránt, amelyek így ketten érdekes egyveleget alkotnak. Szinte mindenki jól beszél angolul, az éttermekben pedig – a kínai vagy japán szokástól eltérően – kés és villa is kerül az asztalra az evőpálcikák mellé. A város folyamatosan épül, pontosabban az üzleti szentélyek nőnek ki gombamód a földből, a lakóházakra ez nem jellemző. Ez utóbbiak porosak, csúnyák, látszik rajtuk, hogy nagyon régen volt az utolsó renoválás. Nemritkán ötven emelet magas bérkaszárnyák szegélyezik az utcákat, megbújva a náluk is magasabb üvegpaloták között, sok ezer embernek adva otthont. Persze otthonnak nevezni ezeket a 30 négyzetméternél ritkán nagyobb lakásokat nem könnyű, mégis szerencsésnek mondhatja magát az a hongkongi, akinek telik a lakásbérletre. Ingatlantulajdonos azonban csak a kiválasztott szupergazdagok köréből kerül ki, köszönhető ez a helyi telekárakkal való spekulációnak. A felhőkarcolók építése egyértelműen jelzi, hogy itt a földterület kincset ér, végtére is 1100 négyzetkilométeren zsúfolódik össze 6,8 millió ember. A lakásárak mégis meghökkentők. Egy mamuttorony kicsiny lakása akár egymillió dollárt (220 millió forintot) is érhet, ám ez elenyésző összeg az új építésű csodákhoz képest. Egy nemrég felhúzott luxustársasház, amely Hongkong elegáns negyedében áll, eladásra kínálta a bemutató lakást. Az ajánlat szerint a tágas és napos lakrész azonnal beköltözhető 230 millió hongkongi dollár (6,5 milliárd forint) ellenében. Ám ez nem világrekord, azt egy, a város fölé magasodó Victoria Peak közvetlen közelében felépített ház tartja, amelyet 72 millió amerikai dollárért (15,8 milliárd forint) adtak el. Azaz ingatlantulajdonosnak lenni Hongkongban jó üzlet, bár nagyon kevesek játéka.
Az általános jólét azért megfigyelhető mindenütt az utcán. Az emberek jól öltözöttek, modern telefoncsodákra tapasztják a fülüket, és sietnek. Mint minden metropolisban, itt is rohanás van, ám a bájos keleti összevisszaságnak semmi nyoma. A városban méretéhez képest szinte soha nincs dugó, vagy ha mégis összetorlódik a forgalom, néhány perc alatt megszűnik a várakozás. Ez főleg magyar szemmel tűnik elképesztő teljesítménynek, bár talán nem is az, csak az ilyen irányú tapasztalatok kissé elmaradnak a hongkongitól. Igaz, a tömegközlekedés nagyon jól megoldott, akár az emeletes, angol stílusú buszokról vagy villamosokról van szó, akár a metrók és helyi vasutak rendszeréről. Olcsónak ugyan nem mondható (három megállóért is elkérnek a metrón 250 forintot, a helyi vasúton 450 forintért jutunk el a külvárosba), ám ezt nem is lehet elvárni ebben az üzlet után loholó városban.
Hongkong ugyanis a magyar pénztárcához mérten drága, és talán kissé hideg. Hiányoznak azok a közös terek, ahol az emberek összegyűlhetnének, közösen leülnének beszélgetni, sétálgathatnának. A pénz és a siker határozottan érezhető a városon, az emberi melegség azonban mintha hiányozna Hongkongból. A hatékonyan irányított, bankból ki- és bevásárlóközpontba behömpölygő tömegnek nincs ideje megállni, rácsodálkozni városuk különlegességeire, megállni a tétova idegennek. A lányok persze itt is mosolyognak, de ebből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Nem érdeklődő, csak udvarias.
origo.hu
Pedig Magyarral foglalkozni KELL!
