Gyurcsány, Persányi és a zöldek

Az új miniszterelnök nem lett földbirtokos az erdélyi Verespatakon. Hiába akart neki a Greenpeace és a helyi lakosokból alakult Alburnus Maior egyesület négyzetméternyi telket adományozni, Gyurcsány Ferenc elhárította a felajánlást, s jelezte, a beruházó által készíttetett környezeti hatástanulmány alapján kíván dönteni a bányanyitás támogatásáról. A magyar kormány fejének döntésében semmi meglepő nincs, a környezeti konfliktusok elől a kormányzati politikusok nem először és nem utoljára próbálnak a hivatalok véleményének bástyái mögé bújni. Ezek egyébként ma a beruházók által és pénzén elvégeztetett szakértői vizsgálatokon alapulnak (nemcsak Romániában, de Magyarországon is!), amelyek forintokon vett tárgyilagossága és szakmaisága erősen megkérdőjelezhető.
Verespatak ügye mára messze meghaladta a helyi környezeti konfliktusok jelentőségét. A katasztrófaveszélyt tekintve csak a bős–nagymarosi vízlépcső ügyéhez hasonlítható. A néhány évvel ezelőtti tiszai ciánkatasztrófa megmutatta, hogy a gondatlanság és a verespatakihoz hasonló tisztítási eljárások milyen súlyos következményekkel járhatnak a Tisza vízgyűjtő rendszerében. Jelképértékű, mai és akkori közállapotainkra jellemző, hogy míg a nyolcvanas évek végén még két államszocialista tervgazdaság nagyberuházásának leállításáról folyt a vita, addig ma egy kanadai bejegyzésű, gazdasági erejét az ellenkezés leszerelésére és az engedélyek megszerzésére fordító vállalat aranybányanyitásáról.
Verespatak nem az első példa arra, hogy Gyurcsány Ferenc és a magyar kormányzat milyen kevés figyelmet fordít a Kárpát-medencei és benne a hazai környezetvédelemre. A maszatolások, sunnyogások mögött koncepciótlanság és gyengeség rejlik.
A gyenge és szétesett állam, a gyenge önvédelmi képességű helyi társadalmak szinte csábítják ugyanis a kelet-közép-európai térségbe azokat a fejlesztőket-beruházókat, akik a mielőbbi megtérülés reményében a természeti és társadalmi erőforrások hosszú távú fenntartására való tekintet nélkül működnek. Térségünkben nemcsak a munkabérek alacsonyak, de az állam a fejlesztések káros hatásainak költségeit is csak részben hárítja a befektetőre. Persze a magyar lakosság – részben a kádárizmus örökségeként – még a kelet-közép-európai térségben is kiemelkedik az anyagi jólét fontossága tekintetében. A nagy többség a politikától a fogyasztás bővítését várja, amit a győzelemre aspiráló pártok igyekeznek is kiszolgálni. Mindennek rövid távú következményeit épp ezekben a megszorításokkal teli hónapokban érezzük. Hosszabb távon viszont veszélyeztetjük természeti és humánerőforrásaink fenntartását, újratermelését.
A környezeti konfliktusok alapvetően helyi természetűek, egy-egy konkrét beruházás, fejlesztési terv megvalósítása kapcsán jelentkeznek. A helyi jelleg az első számú oka annak, hogy ezek a viták nemigen kapnak országos médiapublicitást, vagy ha kapnak is, a helyi viszonyokat nem ismerő olvasók alig tudnak tájékozódni a vitatott ügyben. A külső szemlélő véleménynyilvánítását az is nehezíti, hogy a környezeti konfliktusok nem értelmezhetők a hazai pártpolitika ismert és könnyű eligazodást kínáló bal-jobb szerveződése mentén. Azért nem, mert – kis egyszerűsítéssel – a környezetvédők és a fejlesztők közti viták nem a bal-jobb koordináta-rendszerben folynak.
A beruházók tervei ellen fellépő helyi környezetvédők sokszor nehéz helyzetben vannak. Ennek oka gyakori társadalmi s főleg politikai elszigeteltségük, amit erősít, hogy a jelentős források felett rendelkező fejlesztők a legtöbb esetben a helyi politika meghatározó szereplőinek támogatására is számíthatnak. A forráshiánynyal küzdő települési önkormányzatok csődbe menetelét ugyanis egy-egy ilyen fejlesztő-beruházó ingatlanvásárlása és helyi adózása tudja megakadályozni. Ma egyre több olyan település van, ahol a helyi közszolgáltatások fenntartása érdekében minden értékesíthető ingatlantól igyekeznek rövid úton megszabadulni, vagy különösebben nem nézik meg, hogy milyen környezeti veszélyeket rejthet egy-egy bánya vagy üzem megnyitása. Kell a pénz, mégpedig most. S ily helyzetben nem túl nehéz a politika és üzleti szféra által irányított helyi nyilvánosságot a környezetvédők ellen fordítani, megteremteni és fejekbe ültetni a „gonosz, fejlődést akadályozó sötétzöld” képét.
Sokan – többek között a legtöbb konfliktustól rugalmasan elszakadó Persányi Miklós miniszter úr is – azt hiszik, hogy egy-egy környezeti tiltakozás résztvevőit sanda pártpolitikai szándékok izzítják. Biztos előfordultak már ilyen esetek, amiben egyébként semmi kifogásolnivaló nincsen, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az esetek döntő többségében a tiltakozók fellépését a pártok képviselői sem megérteni, sem kezelni nem tudják. Amíg a politikusok el bírnak jutni – egy-két kivételtől eltekintve –, az a rövid távú hasznosítás, ám arra alig van példa, hogy az ökológiai megközelítés különösebben megjelenne a települések és a térségek fejlesztési gyakorlatában. Pedig az ökológiai szemléletmód megjelenését sürgetné az Európai Unió is, legalábbis az uniós forrásból fejlesztéseknél a tervezéstől a megvalósulásig figyelembe kellene venni a környezetvédelmi szempontokat is.
A helyi környezetvédők sikert akkor tudnak leginkább elérni, ha valamely jelentősebb, országos szervezettségű zöldmozgalommal együtt tudnak működni, akcióikhoz ezektől anyagi és szaktudásbéli segítséget tudnak szerezni. Ilyen országos szervezetből egyre több van, s egyre komolyabb sikereket és befolyást tudhatnak magukénak (például Zengő-ügy). Talán elég, ha a magyar Greenpeace-t vagy a Védegyletet hozzuk fel példaként. Azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy sok, jobbára értelmiségi fiatal számára ezek a mozgalmak nyújtanak lehetőséget a bevett fogyasztási és életvezetési mintáktól való eltérésre.
A környezetvédő mozgalmak erősödését mutatja, hogy az utóbbi tizenhat év sok elemében elhibázott budapesti városfejlesztésével szemben vonzó, a valós tartalommal teli alternatíva épp ezekben a műhelyekben született meg. A magyar társadalomszerkezet adottságaiból, a Budapest-centrikusságból következően valószínűsíthető, hogy a fenntartható gazdaság- és társadalomfejlesztés szemlélete akkor fog tömegesen új híveket szerezni, ha a fővárosban helyi választási sikereket tudnak felmutatni e szervezetek.
Persányi Miklós egy nemrég adott interjújában jelezte, nem kíván zöldpárti programot megvalósítani. Szerinte a zöldmozgalom felvetései, követelései szükségképpen többek és radikálisabbak, mint amit a társadalom összérdekei tolerálhatnak. Az összérdeket egyébként ő államférfihoz méltó módon tudni véli. Nem gondolhatjuk azonban, hogy az eltelt években gyakran átszervezett környezetvédelmi szakigazgatás helyzetének stabilizálása, a szakapparátus bővítése és pártpolitikai befolyásoltságának csökkentése zöldpárti programpont lenne. Mellesleg a nemrég nyilvánosságra került ÁSZ-jelentés is hasonlókat javasol, épp azért, hogy a szakapparátus a mainál lényegesen gyorsabban tudjon szakszerű döntéseket hozni. Az „államreform” adónövelő intézkedésdömpingjében folyó leépítések azonban e javaslatokkal ellentétes irányba mutatnak.
Pedig a II. Nemzeti fejlesztési terv nagyberuházásainak megvalósítása során okkal számíthatunk arra, hogy a mainál is több, természeti értékeinket veszélyeztető, azokra káros hatással levő fejlesztés indul meg az országban. A mainál nagyságrendileg nagyobb fejlesztési keret elköltése ugyanis újabb építésekre, nyersanyag-kitermelésre, ipartelepítésre csábít. S a politika valószínűleg engedni fog az üzleti körök nyomásának, s látványos nagyberuházásokkal kívánja hírnevét, támogatottságát növelni. A hazai zöldmozgalom számára mindez munkát és lehetőséget jelent, így a környezeti konfliktusok száma feltehetőleg gyarapodni fog. Az „új miniszterelnök” pedig készítheti nyilatkozatait az újabb – most már magyarországi – földadományok elhárítására.