Harci zaj

Neve összenőtt a rádióval. Jellegzetes hangja, műsorainak stílusa, kulturáltsága évtizedek óta történelmi kalauzunk. És mindig a zene hullámhosszán. Olyan világban, amikor a hírtömeg és a fölösleges beszéd kikezdi az ember agyát. Sebestyén János nemrégiben ünnepelte hetvenötödik születésnapját.

Amikor utoljára a Bródy Sándor utcában találkoztunk, megemlítettem, hogy cikksorozatot írok a rádió archívumáról. A kincsekről. Akkor megjegyezte, hogy az igazi kincsek önnél vannak…
– Amit én csináltam az elmúlt évtizedek alatt, az itt van a földön…
– Bármit meg is talál?
– Nem. Éppen az a baj, hogy nem találom meg. Az alkotóműhelyből ugyanis keresőműhely lett. Majd nézzen be ide meg oda, és meggyőződhet arról, hogy a kincsnek nevezett valami ilyenformán van is meg nincs is. Két éve betörtek. Sok mindent gondoltam, csak azt nem, hogy egyszer ide valaki hívatlanul bejön. Éjjel volt, három óra. Az összes villany égett. Pulóverben feküdtem az ágyon. A zajra felugrottam, mire a betörő kisétált az ajtón. Kinyitottam az ablakot, és a botommal hadonásztam. Lelőlek, ordítottam. Még láttam, ahogy autóba vágja magát, és elmegy. Azt hitte, arany és ezüst várja. De csak kazetták és csecsebecsék.
– Ami itt összegyűlt, hány évig szolgálhatná a műsorokat?
– Ötven évig biztos. Annyira nem érdekelt az írás, a beszéd izgatott. Beszélni, beszélni, ez munkált bennem. Két és fél éve nehezebben járok, és be is rekedtem. Így aztán négyhetente Dombóvári Gábor és Mohai Gábor beszél helyettem. És most visszajött Kovács P. József is.
– Mikor tudatosult önben, hogy milyen helyre vetette a sors?
– Bennem nem ez tudatosult, hanem az, hogyan tudom megtartani, amit végeztem, tehát a zenét, és hogyan tudom megtartani a rádiót. A kettőt együtt. A legtöbb rádiós családot alapított – amúgy sem volt hangszeren tehetséges, inkább elméletileg képzett –, és abbahagyta a zenét. Én viszont nem hagytam abba. Apám, anyám muzsikus volt, szóval megvolt a kapocs. Apám ajánlotta, hogy legyek orgonista, mert egy orgonistának, mondta, nem kell annyit gyakorolnia, mint egy zongoristának. Igaza volt. De a zongorázásból eredően jó technikám volt, így aztán az orgonát választottam.
– Rádiósként mennyire kapott szabad kezet?
– Azt csinálok, amit akarok 1985 óta. Senki sem szándékozik lehallgatni a műsoraimat. Végső soron érvényes volt ez a korábbi időszakra is, de a zenei osztály vezetője, Faludi Rezső mindig hallgatni akarta őket. Aztán a zene és a próza arányát kritizálta.
– Ezt ismertem… De komoly gondot nem okozott a műsoraival?
– Nem. Az ember fantáziája elszabadult, ugyanakkor nagyon vigyáztam arra, hogy a balhét elkerüljem. Sokkal több volt a támadási felület 1990 után.
– Ez ellentmondásnak látszik.
– Igen, de 1990 előtt tudtad, hogy meddig mehetsz el, és hol van a határ. Ha úgy érezted, hogy át kell lépned a Rubicont, kértél engedélyt, amelyet a legtöbb esetben megkaptál. Ha sejtettem, hogy úgysem kapnám meg, nem is kértem.
– Hogyan jött össze ez a sok kincs?
– Az ember nem is tudta, mit csinál. Csak gyűlt az anyag, gyűlt, gyűlt. Aztán egyszer csak elárasztotta az összes szobát. Három gyűjteményem van. Kezdem a röntgenlemezekkel. Ezt Makai István hangmérnök találta ki, amikor a háború alatt nem volt nyersanyag. A János-kórházból kértek tíz évvel öregebb röntgenfelvételeket, és azokra rögzítettek. Makai halála után Balázs János színművész, aki ugyanabban a Keleti Károly utcai házban lakott, mint Makai, elvitt az özvegyéhez, s tőle kaptam meg az anyagot. Egy csomó röntgenlemezt viszont – mert nem volt tudatában az értéküknek – a kukába dobott.
– Az „örökség” mit tartalmazott?
– A rádió múltját. A Makai-féle anyagban benne volt a Bartók-összkiadás is, ami Babits feleségének az érdeme. De Török Sophie attól félt, hogy a felvételek miatt burzsoának fogják minősíteni a férjét, ezért a Széchényi Könyvár kézirattárában lezáratta az anyagot, később meghoszszabbíttatta a zárolást. Egy korábbi Bartók-évforduló adta az ötletet, hogy Horváth Gyulával, a rádió mérnökével a hónunk alá csapjuk a dobozt, és átjátsszuk a zenei részt. Horváth Gyula fogta a könyökömet, mert a tű hol felugrott, hol oldalra húzott. Antal Dóra, a Hungaroton rendezője ült a partitúrával a sarokban, s amikor kiabált, ismételnünk kellett. Így mentettük át a zenei részt, amelyet aztán Sztanó Pál, az Akadémia hangrestaurátora tovább javított. Ebből lett a Bartók-hanggyűjtemény második albuma.
– Mit tartalmaz a gyűjtemény többi része?
– Lakklemezeket, amelyeknek a fél oldaluk rádiós anyag, fél oldaluk pedig az, amit én vágtam. Volt egy lakklemezgyűjteménye Polgár Tibornak, a rádió karnagyának, amelyet aztán Ránki György garázsában hagyott. Ezt is megkaptam. Közöttük található az az 1948-as felvétel, amelyen Otto Klemperer népszerű német karmester a születésnapján két dalt énekel. Polgár Tibor kísérte zongorán. Herr Polgár, kérdezte Klemperer, adjam ezt a lemezt a feleségemnek, vagy adjak neki inkább pénzt? Polgár – attól félvén, hogy meg kell ismételnie a felvételt – azt válaszolta, hogy adjon inkább pénzt. Így maradt meg a lemez a zongorakísérőnél. Közben megindult a kazettás korszak, és a gyűjteményemben ebből van a legtöbb, a beszélgetéseimet őrzik.
– Hány évig jelentkezett rendszeresen az Egy rádiós naplójával?
– Tizenöt éven át, 1970-től 1985-ig. Arra gondoltam, hogy legyen a naplónak kronologikus váza, éppen ezért, amikor Svédországban koncerteztem, felkerestem az archívumukat, amelyről sok szépet hallottam. Legnagyobb meglepetésemre 1931-től, a születésem évétől kezdve gazdag anyagot találtam. Ezután minden műsoromhoz küldtek tíz-tíz percet. Utána elmentem Dániába, Norvégiába, Németországba, Svájcba, úgyhogy volt mit összesepernem. Ekkor kaptam meg az 1943-as svéd–magyar futballmérkőzés közvetítését is. Így aztán a sorozat történelmi és politikai jelleget is öltött.
– A figyelő, rögzítő emberek közé tartozott 1956-ban is, erről árulkodnak későbbi műsorai.
– Ha azt mondanák, készítsek 1956-ról újabb műsort, azt felelném, valahogy nem izgat már, mert annyian vannak, akik így vagy úgy meglovagolják az évfordulót.
– Véletlen, hogy a rádióban volt a forradalmi napok alatt?
– Nem volt véletlen. Egy zenei rendezői csoport október 28-ától vállalta, hogy zenei anyagokkal segíti a Parlamentből sugárzott adást. Elmentünk a Bródy Sándor utcába, ott kiválogattunk egy teherautónyi szalagot, és vittük a Parlamentbe. Tíz-, tizenöt, húszperces zenei blokkokat állítottunk össze, de előfordult, hogy egyórás műsort. Az utolsó jelenés november 3-án este volt, mielőtt a Mindszenty-beszéd elhangzott. A hercegprímás szózatát már idehaza hallgattam, és fel is vettem lakklemezre. Tudniillik volt egy lakkvágóm, amelyet Gallia Tamástól, a rádió akkori rendezőjétől vettem 400 forintért. Egy dobozban volt a hangszóró, s az ablakból harci zajokat rögzítettem vele.
– Sok izgalmas emberrel hozta össze a riporteri munka?
– Rendkívüli találkozás kevés volt. Hogy magyarázzam meg? Nem érdekelt annyira, mint ahogyan utólag látszik. A műsor szembejött velem, én pedig elfogadtam a lehetőséget. Nem kellett lehajolni érte. Ott volt a táskámban a magnó, és amikor úgy hozta az élet, elővettem. Érdekes, visszanézve, ezt nem nagyon értették meg. Azt mondták: vagy koncertezel, vagy riportot készítesz. Voltak persze feledhetetlen órák, például Sándor György zongoraművésszel, aztán Sebők Gyurival, aki három órán át zongorázott és emlékezett. Stabil pont lett Per Anger egykori svéd követségi titkár, Wallenberg társa. Itt ült ezen a széken, ahol most ön. Mondtam neki, hogy elmegyünk vacsorázni. Nem, nem, felelte, hozassál valamit. Hozattam pizzát. Ült a fotelban, pizzát evett és mesélt. Nota bene: a szüleim öt évet éltek Svédországban, mielőtt megszülettem. Talán ennek köszönhető, hogy az angol és a német mellett megtanultam svédül.
– Hogy állt a politikával?
– Én az életet figyeltem… Hárs Elzi, a rádiózenekar titkárnője egyszer megkérdezte: nem lépnél be a pártba? Elzikém, feleltem, nem érek rá. Aztán még egyszer megpróbált rábeszélni, de másodszor is azt mondtam, nem érek rá.
– Mióta jár bottal?
– Két és fél éve. A bot két célt szolgál. Jó a pszichés félelem ellen, mert nem akarok elesni, és néha segítség is. Most két választásom van: vagy feltartom a kezem, és azt mondom: kész, nincs tovább, vagy folytatom. A rádiót nem hagyom abba, a tanítás is maradt, heti négy óra az Akadémián, a koncert kevés. Csak négykezesek. Lantos István a partnerem, 25 éve játszunk együtt.
– Melyik orgona nőtt a szívéhez?
– Amelyik körül volt öt darab szék… Mert arra le lehetett feküdni pihenni. Most pedig az az orgona, amelyiknek a feljáratánál van korlát… Sajnos kevés az ilyen.
– Szeret tanítani?
– Nem.
– Sose szeretett?
– Nem. De ezt ne mondja meg senkinek.
– Mégis, hogyan kezdődött?
– Kovács Dénessel készítettünk egy felvételt. Utána a Torockó téri református templomból elgyalogoltunk a belvárosba. Neki mindig volt egy állami mesterhegedűje, amelyhez – engedéllyel – járt egy pisztoly is. Dénes szeretett inni, ezért betértünk egy felesre. Késő éjjel volt már. Az első feles után megkérdezte: miért nincs nálunk csembalóoktatás. Azért, Dénes, mert nincs kivel és nincs mivel, feleltem. Ittunk még egy felest. Jó, folytatta, akkor téged holnaptól kinevezlek tanárnak. Nagy megtiszteltetés, de… Ittunk egy harmadik felest is, mire megkérdeztem: mivel tanítsak? Azt már rád bízom, válaszolta.
– Melyik évben volt ez?
– A tervgazdaság idején, 1970-ben. Nyár, csillagos ég. Honnan a csodából szerzünk nyáron csembalót? Volt azonban egy jó barátunk, Paul Gerstbauer, az ausztriai Steinway cég képviselője, aki nagyon sok hangszert szállított Magyarországra, és egy hónap múlva kis utánfutóval hozta a csembalót. Majd januárban kifizetitek, mondta. Így aztán ősszel elindulhatott a csembaló tanszak. Ez Kovács Dénes 12 éves rektorsága alatt volt. Spányi Miklós kapott elsőként diplomát.
– Előfordul, hogy lejátszik valamit magának a régi felvételei közül?
– Még a lemezeimet sem! Ott, abban a sarokban állnak, Gallia vette fel a legtöbbet, aki később nyugatra került. Mendelssohn György volt a forgalmazó, a VOX cég tulajdonosa. De nagyon keveset fizetett.
– Beszélgetőpartnerei faggatásakor mi érdekelte elsősorban?
– Az életrajzuk.
– Nem a bulváros sztori?
– Nem. Akiket én kérdezgettem, azoknak volt életrajzuk. Itt ült nálam az első peresztrojkatársaság. Nitti olasz nagykövet, akinek a nagybátyja felemelte szavát Trianon ellen, emiatt aztán menekülnie kellett Mussolini elől. Mellette foglalt helyet a spanyol nagykövet, aztán Gönczöl János színművész, Quittner Ottó, akkor már a Szabad Európa Rádió munkatársa és Aboimov, az utolsó szovjet és az első orosz nagykövet. Rengeteget utaztam, és elég sok diplomatát hívtam meg ide. De csupa olyat, akinek volt valami zenei érdekeltsége is. Ez nem azt jelentette, hogy csak ültünk és ettünk, hanem zenéltünk és beszélgettünk is. Volt közöttük egy-két „szocialista” káder is, de zömmel nyugatiak. Az angoloknak nagyon sok házi koncerten muzsikáltam.
– A régi civilizáció szentnek tartotta a zenét: szépségideál volt, amelyre áhítoztak. Korunkban a zene szinte teljesen elvesztette ezt a szerepét.
– Őszintén be kell vallanom, hogy a zenét ma már másképp nézem, mint öt éve, és öt éve másképp néztem, mint tíz éve. Most az a fő problémám, hogy amit összegyűjtöttem, hogyan számolom föl. És nem azzal törődöm, hogy a zene mennyire fontos. Persze hogy fontos volt valamikor, de közben átalakult a világ, most összevisszaság van. Sokan hallgatnának zenét, de nincs pénzük jegyet venni. A televízióra pedig nem számíthatnak. Hiába erőlködik Kocsis vagy Fischer. De ez engem nem nagyon érdekel. Nem is nézek tévét.
– Élete munkáját nem adja oda a rádiónak?
– Odaadnám, ha biztonságban tudnám, de nem látom biztonságban.
– Megértem. Felerősödtek azok a hangok, amelyek megkérdőjelezik az archívum szükségességét.
– Minek… Ez az. A múlt tovatűnt, a jelen meg zavaros. Egyre kevesebb az olyan kolléga, mint Varga Feri vagy Meixner.
– Mitől lenne jókedvűbb?
– Apám 71 éves volt, amikor meghalt, anyám 91. Ha a közepét veszem, ami nonszensz, akkor még van hat évem. Talán ha naponta kellene összehozni egy hatvanperces rádióműsort… Megvan hozzá az anyag, némi tudás is – akkor jókedvűbb lennék. Nem gondoskodtam családról, ez jó is meg rossz is. Kenton Egon, aki nagy muzsikus volt Amerikában, mondta egyszer nekem: az ember megfizet azért, hogy a függetlenséget választotta.
– Az ember mindenért megfizet.
– Igen, de én ezt nem gondoltam. Most meg a fejemre nő, amit alkottam… Túl konzervatív lettem; ami ma van, már nem az én világom!