Magyarországra igyekeztünk 2006. július 11-én. 15 óra 50 perckor értünk a Tiszaújlak–Tiszabecs ukrán–magyar határra. Ekkor nagyjából harminc autó várakozott előttünk. Az egyenesbe érve a gépkocsikat három sávba terelték, elénk összesen hét kocsi került. Nagyon lassan haladt a sor a tűző napon, így másfél óra múlva még mindig két autó állt előttünk. Végre megtörtént az útlevélkezelés.
Itt kezdődött a poklok pokla. A két másik sor – ha csigalassúsággal is – haladt, mi azonban 17 óra 42 perckor még egy tapodtat sem mozdultunk. Közben láttuk, hogy az ügyeletes vámos, egy fiatal hölgy kocsijából újságokat szedett elő, amelyeket a padra leülve halálos nyugalommal olvasgatni kezdett. Ezután a vámos átment a két másik sorra, ahonnét húsz perc múlva visszatért, majd leült a padra – beszélgetni. Ekkor betelt a pohár, kiszálltam, és az útlevélkezelő katonától a panaszkönyvet kértem. Ő azt mondta, kérjük a vámostól. Megkérdeztük tehát a beszélgetésében megzavart vámost, aki azt válaszolta, neki a rendelet szerint hat percet kell egy-egy autóval foglalkoznia, különben komolytalannak tűnik a munkája. Ekkor már 18 óra 52 perc volt. Vámosunk közölte még, hogy ez nem az ő sávja, ő itt csak kisegít. Az idevalósi kolléga éppen egy hat órával ezelőtt lefülelt csempész dolgait intézi. Kértük az ügyeletes parancsnokot, aki azt mondta, pardon, az ide beosztott ember éppen egy, a Tiszán befutott csónaktúrás csoportot ellenőriz. Tehát nem az elfogott csempész ügyeivel babrál? – kérdeztük.
Választ nem kaptunk, viszont öt perccel később már mehettünk. Emlékezetes három óra volt…
Virányi Zsolt, Gecse Irén
Budapest
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
