Németország, a németek jellemzését az egyszerűség kedvéért kezdjük azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a világbajnokság alatt is igaznak bizonyultak. Németország fejlett, jól szervezett, a németek fegyelmezettek és precízek. Mindenhol kifogástalan a tömegközlekedés, tiszták az utcák, a terek, élhetők a városok. Még a Ruhr-vidéken is sokkal tisztább a levegő, mint Budapesten.
Folytassuk azokkal a címkékkel, amelyek hamisnak bizonyulnak. A németek barátságtalanok, bizalmatlanok, erőszakosak. Bő kéthetes ott-tartózkodásom alkalmával ezt egyszer sem tapasztaltam. Tartózkodást igen, de az sem feloldhatatlan. Egyetlen személyes élmény. Dortmundi törzshelyünk zárva volt, s a szomszédos kocsmában összefutottunk a tulajjal. Meghívtuk egy sörre, amitől annyira meglepődött, hogy rögvest két teljes kört rendelt az asztaltársaságunknak.
Németországnak jót tett a világbajnokság. Új, de nem mesterkélt, hanem őszinte, emberi impulzusok érték.
Nem túlzás: a II. világháború óta Németország történelme összekapcsolódik a labdarúgó-világbajnokságokkal. Mindhárom aranyérme fontos fordulópontot jelképezett. 1954 a háborús fásultságból való kilábalás dátuma, 1974 az NSZK és az NDK közötti feszült viszony oldódásáé, 1990 pedig a német egységé. 2006-ban Németország ugyan nem nyerte meg a világbajnokságot, de a változás ennek ellenére ugyancsak történelmi léptékű. A hatalmas lelkesedést látva most még nehéz is elképzelni, mi lesz a németekkel a világbajnokság nélkül. Az viszont megmásíthatatlan, hogy újraértelmezték és szorongás nélkül élik meg nemzeti tudatukat.
A XX. század tapasztalatai alapján sokan úgy gondolják, már túlzottan is felszabadultan. Túl sok a zászló, túl sok a himnusz, túl sok a „Deutschland!”. Pedig nincs ok az aggodalomra. Ebben az új érzésben nincs erőszak, nincs idegengyűlölet, nincs felsőbbrendűségi tudat.
Erre az egy héttel ezelőtti dortmundi elődöntő szolgáltatta a legkézzelfoghatóbb bizonyságot. Az olaszok elleni mérkőzésen a szurkolók olyan hangulatot teremtettek, amilyennek a legforróbb angol stadionokban sem nagyon akad párja; a saját csapat biztatásán túl iszonytatóan fütyültek az olaszok minden egyes labdaérintésénél, sőt himnuszánál is. Ez akár még félelmet is kelthetett volna. Ám amint véget ért a találkozó, az ellenfelet senki sem bántotta, a nézők fegyelmezetten hazaindultak. Benn a városban nyugodtan ünnepelhettek az olaszok, senki nem szólt hozzájuk egy rossz szót sem.
Maguk a németek bajban vannak, amikor erről az új jelenségről kérdezik őket. A nemzeti érzést, hevületet, hát még a nacionalizmust tiltja a liberális világ politikailag korrekt közhelyszótára, ezért a patriotizmus újraéledéséről beszélnek. (Amely egyébként a világ minden nyelvére, így magyarra lefordítva is hazafiságot jelent, de e formájában már a tűréshatáron billeg.) Ezt a szót használta és vette védelmébe Franz Beckenbauer is még a világbajnokság vége előtt, amikor véleményét kérték. „Patrióta vagyok, nem idióta” – mondta egykori edzőjét, Ernst Happelt idézve. Majd saját élete alapján így beszélt arról az útról, amit végigjárva a németek ezt ma már nyíltan vállalhatják: „Azokkal együtt, akik a világháború után nevelkedtek fel, számomra a nemzeti érzés kifejezése tiltott volt. Más országokban ellenben megújult erővel tört fel. Példaként említhetném az 1974-es világbajnoki győzelmünket, aminek semmiféle nemzeti vetülete nem akadt. (Archív felvételeken érdemes megfigyelni, hogy még a Hollandia elleni döntőben sem lengett egyetlen német zászló sem a stadionban – a szerk.) Ennek ki kellett egyenlítődnie, végre Németországban is pozitív tulajdonság lett a patriotizmus.” Amikor azt kérdezték tőle, büszke-e arra, hogy német, a „Kaiser” higgadt feleletet adott: „Nem. Akkor és arra büszke az ember, ha valamit teljesít vagy elér, amit célul tűzött ki maga elé. Az édesanyám hozott itt világra, nem az én érdemem, hogy itt születtem. Ha például Indiában látom meg a napvilágot, akkor aligha lennék a labdarúgó-világbajnokság szervezőbizottságának az elnöke. Nem, nem büszke, hanem szerencsés vagyok, hogy németnek születtem.” Óriási népszerűségét kihasználva Beckenbauer olyan témáról is beszélt, amit egy politikus aligha engedhetne meg magának: „Valamennyi vendég csodálkozva meséli, hogy a németek új tulajdonságokkal lepték meg őket: könnyedek, barátságosak, amilyennek korábban sohasem mutatkoztak. Miközben változatlanul megbízhatók és kezdeményezők. Ez boldoggá tesz, ugyanakkor vigyáznunk kell, mert nem mindenki ilyen Németországban. Például az ázsiaiak. Ez olyan probléma, amit ugyanolyan lendülettel kell kezelnünk, mint a labdarúgó-világbajnokságot.”
Az interjú itt véget ért. Beckenbauertől különben sem várható el, hogy nemcsak Németország, hanem egész Európa gondjára megoldást kínáljon. Egyfelől megújuló patriotizmus – már ahol –, másfelől az őslakosok kultúrája iránt mérsékelt érdeklődést és megértést mutató bevándorlók milliói.
Nagyon vékony jégen táncol ez a különös, új keletű európai egyensúly. Ám ahhoz, hogy a probléma legalább beszédtémává váljon, a patriotizmusnak is hallatnia kell a szavát. Lobogjon hát a német trikolór, ahogy a magyar, a francia, az olasz és a többi, Észak-Európa valamennyi keresztes zászlajával együtt. Azt hirdetve, hogy ha Európa fáradt és öreg is, még nem gyógyíthatatlanul beteg.
A megújulásban, mint minden korábbi európai mozgalomban, Németországnak, már csak földrajzi fekvése, mérete miatt is, fontos szerepet kell játszania. Ez az igazi kihívás. Ám ennek sikerében, szemben a labdarúgó-világbajnokság megrendezésével, már nem lehetünk biztosak.
Egyesült Államok
Amerikai blokád alatt maradnak a venezuelai olajszállító hajók
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!