Ilyen az ember?

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO már 1998-ban úgy foglalt állást, hogy a gyermekbántalmazás népegészségügyi probléma, amelynél a mentális szempontok mellett a családi és közösségi hatásokat is figyelembe kell venni. A bántalmazások szélsőséges esetei az újszülöttgyilkosságok, amelyek megelőzésével hazánkban is sok-sok éve küzdenek. A másik végpont a kisgyermekek szülők általi elveszejtése, amelyben a látszólag ok nélküli tragédia éppúgy jelen van, mint a verésük, kínzásuk miatti halál. Civilizáció ide vagy oda, egész Európában, sőt a tengerentúlon is előforduló jelenségről van szó. Magyarországon évente harminc és ötven között halnak meg a jogi terminológia szerint emberölésnek tekinthetően újszülöttek és nagyobb, főleg két év körüli gyermekek. A bomlott elmével szemben tehetetlenek vagyunk, ám vannak esetek, amelyekbe nem törődhetünk bele. Nemcsak a veszteségek, hanem emberi méltóságunk miatt sem.
Szinte nincs nap, hogy ne szembesülnénk olyan történésekkel, amelyek végletességükkel vagy alantasságukkal lassan a bulvársajtó tűrésküszöbét is meghaladják. Egy átlagos életű, igyekvő háromgyermekes családban az anya – állítólag pénzzavar miatt – megöli két gyönyörű gyermekét, majd maga is öngyilkosságot kísérel meg. A Jánoshidán (Jász-Nagykun-Szolnok megye) történt tragédiát nem előzték meg látható „vészjelek”. A szülők nem kértek az önkormányzattól anyagi támogatást, életmódjuk, viselkedésük, a kicsik gondos nevelése azt mutatta, minden rendben van körülöttük. Ahogyan a helybéliek mondták, itt nem volt szükség a gyermekvédelemre.
Szinte magunk mögött sem hagytuk ezt a tragédiát, máris egy másik iszonytató történettel szembesülhettünk. A helyszín a Komárom-Esztergom megyei Mocsa községhez tartozó tanyaféleség. Egy anyának nevezett lény és élettársa az ép emberi értelmet meghaladó kínzásokkal vette el az életét a két és fél esztendős Boglárkának. A kislányt a felnőttek kézzel, bottal, vízben áztatott törölközővel verték. Hogy a mozgását „javítsák”, futnia kellett az összeesésig, megverték, ha nem tudta elég gyorsan megmondani a nevét, lakcímét. Úgy próbálták szobatisztaságra szoktatni, hogy a székletét megetették vele. A kínzások kimódolói harminc év körüliek, büntetésük életfogytiglani szabadságvesztés is lehet.
Míg a jánoshidai családnál a „látható élet” nem adott okot aggodalomra, bonyolultabb és rejtőzködőbb ártalmak vezethettek a gyermekgyilkosságig. Ami viszont a Mocsa melletti településen bekövetkezett, arról érkeztek a vészjelek, csak éppen nem „vették” őket. Az események mögé tekintve sajnos tetten érhető mindaz, ami a jelenlegi gyermekvédelem széttöredezettségére, gyenge pontjaira utal. A hivatalnokok mulasztására, akik másként mérlegelhettek volna, ám rossz döntést hoztak. De az is lehet – bár nem mentség –, hogy csak fásultak, netán alkalmatlanok, nyolc általánossal és minden pszichológiai képzettség nélkül döntenek életről, halálról.
Pedig paragrafusokkal igazán körül vannak bástyázva. Az alkotmány, az egészségügyi, a szociális, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény és számos idevágó jogszabály részletesen szabályozza teendőiket. Már e felsorolás is sejteti, ahhoz, hogy egy kritikusnak minősülő ügyben tényleges, olykor sorsot fordító állásfoglalás szülessen, számos szakember lelkiismeretes és összehangolt munkája szükséges. A gyermekbántalmazás és -elhanyagolás esetében a szociális ellátórendszernek, ezen belül a gyermekvédelemnek kell közbeavatkoznia – hangsúlyozzák a szakmai fórumokon. Ám ilyenkor „műsoron kívül” arra is fény derül, hogy mindez gyakorta csak a papírmunkában, a személytelen ügyintézésben merül ki. Késnek a valós helyzettel kapcsolatos információk, a bejelentéseket nem mindig veszik komolyan, és a szakmai együttműködés is akadozik. Az egyik, a gyermekvédelmi teendőket meghatározó módszertani útmutatásban fehéren-feketén kimondják, hogy számos tragikus esetet meg tudnának előzni, ha a különböző területeken dolgozó védőnők, szociális munkások, pedagógusok, orvosok, gyámügyesek időben felismernék a bajt, és intézkednének.
De bármily sokfelé oszlik is a teendő, egy kritikus pont mindig van. A jelenlegi gyermekvédelemmel kapcsolatos jogi szabályozásban ugyanis benne foglaltatik az életveszélyes veszélyeztetettség fogalma, amelynek alapján a gyermeket azonnal ki kell emelni abból a környezetből, ahol bántalmazzák. Ha a közigazgatásilag Mocsához tartozó tanyán erre még a végkifejlet előtt, az első külső jelzések alapján sor kerül, egy életet meg lehetett volna menteni.
Az áldozat sorsa nem egyedi a 2006. év Magyarországán. Világra hozzák nyomortól és tudatlanságtól behatárolt társadalmi környezetben a gyermeket. Szülőanyja nem tudja ellátni, hivatásos nevelőszülőkhöz kerül az ország más vidékére, Baranya megyébe. A hivatásos nevelőszülői hálózat jó ideje része a hazai gyermekvédelemnek, voltaképp átmeneti és áthidaló megoldás a csecsemőotthon és a későbbi, állami gyermek-, illetve ifjúsági otthonok között. Azoknak a szülőknek is jó, akik nem kívánnak végképp megválni és lemondani gyermekükről, s abban reménykednek, hogy egyszer majd rendezett családi életet élhetnek. Más kérdés, hogy erre egyre kevesebb az esélyük.
A hivatásos nevelőszülők munkájukért fizetséget kapnak az államtól. Azt pedig szigorúan ellenőrzik, hogy milyen a gyerekek tárgyi és mentális környezete, hogyan tanulnak, milyen egészségügyi vagy képességbeli fejlesztésre van szükségük. A Baranya megyei nevelőszülőknél a néhai Boglárka két évig volt biztonságban. Amikor az „édesanya” bejelentette az igényét gyermekére, próbálták ugyan jelezni aggályaikat, de nem sok eredménnyel. Hogy a „vér szavának” hittek-e, vagy néhány telefonhívás és akta mechanikus kezelése után kerültek az aláírások a papírokra, arról az illetékes gyámügyesek hallgatnak. Vajon ennél a visszahelyezésnél miért nem jártak el olyan körültekintően, ahogyan a nevelőszülők alkalmasságát megvizsgálják? Kellőképpen meggyőződtek-e arról a Baranya megyei hatóságok, hogy hova, kikhez kerül viszsza a kisgyermek? Miért nem volt fontos két esztendeig az anyának a kicsi?
Mindenesetre volt hivatkozási alap, amit persze a valóság sokszor megcáfolt már: a legrosszabb természetes családban is jobb helye van a gyermeknek, mint „idegeneknél”. Ez a felfogás a rendszerváltozás utáni időkben kezdett egyre uralkodóbbá válni nálunk. Önmagában nem is az elvvel van a baj, hanem automatikus és ellentmondásos alkalmazásával. Igaz, a szegénység önmagában nem lehet ok arra, hogy a természetes szálakat szétszakítsák. Ami materiálisan hiányzik, külső segítséggel valamilyen szinten pótolható. Van rá példa, hogy nagyon rossz körülmények között élő családban is élhetnek gyermekek szerető légkörben.
Boglárka nem volt ilyen szerencsés. Őt másoknak kellett volna védelmezniük. Azoknak, akiket ezért fizetnek, ha már a humánum elfelejtődött.
Azt sem lehet mondani, hogy a külvilág, amennyiben a szintén lét peremén élő szomszédokról van szó, szótlanul, részvétlenül nézte a kislány vergődését. Többször is telefonáltak a helyileg illetékes önkormányzathoz. Igaz, névtelenül, mert féltek. Mocsa község polgármestere épp az anonimitást kifogásolva magyarázkodott, hogy miért nem tették a dolgukat. Mire a „gyermekmentő” határozatra pecsét került, már nem volt kin segíteni.
Látlelet ez is, s talán nem pusztán a gyermekvédelemé.