(mi a reform…)

Én nem tudom, hogy azok a fogyasztók, akik a Magyar Szocialista Pártra és főként Gyurcsány Ferencre szavaztak, s most „bizalmi indexük” veszedelmesen csökkent, valójában mit vártak a sokadik szocialista kormánytól. S miben csalódtak most? Hiszen Nyers Rezső 1968-as új gazdasági mechanizmusa óta tudjuk, mit jelentenek a kommunista, félkommunista, negyedkommunista, posztkommunista reformok, tapasztalhattuk, hová vezetnek, s mit adnak nekünk.
Sajnálatos módon ez a reformkényszer – a reformközgazdászok népes csapatával együtt – mit sem csillapodott az úgynevezett rendszerváltozással; abból a kutyaszorítóból, amelybe Rákosi és Kádár legjobb fiai vezettek bennünket, szinte csak pillanatokra és látszólag sikerült kikerülnünk. Minél jobban szűkül a kutyaszorító, a szocialisták annál többet beszélnek reformról, minél nagyobb a nyomorúság, annál inkább teremtenek új Magyarországot, amely minden esetben rosszabb és szerencsétlenebb a réginél. Mindeme érdemmel a hátuk mögött simán megnyerték a 2006-os választásokat, a populáció a legnagyobb készséggel juttatta be a parlamentbe a Hazafias Népfront kései jelöltjeit. Hát hogy van ez?
Úgy mondják, Gyurcsánynak sikerült megnyernie sok olyan fiatalt, aki 1968-ban még nem is élt, így a saját bőrén nem tapasztalhatta, mit jelent valójában a mindig készenlétben álló szocialista reform és főleg annak ígérgetése. De Lengyel László például tudja, mégis folyamatosan egy gyékényen árul a mindenkori baloldallal, más hasonszőrű értelmiségiekkel együtt, akiket annak idején Lenin „hasznos idiótáknak” nevezett, Sztálin pedig kiirtott.
Oda se neki! Mit tudja a magyar fogyasztó- és választóközönség, hogy mekkora reform volt például a NEP-korszak a boldogult Szovjetunióban, s hogy döglött be a többi reformmal együtt, hogy büszkén és bátran virágozzék a kommunizmus, egészen a végkifejletig, majd, ahogy látjuk, annál is tovább? De mi közünk a történelemhez? Emlegessük netán azt, hogy a baloldal kedvenc szlogenje volt mindenkoron, miszerint „Fizessenek a gazdagok!” – akár az életükkel, akár a rózsadombi villájukkal, ahova aztán beköltözhet a szegény nép fia? No, nem a legszegényebb, csak inkább az, aki valami módon a nép közé keveredett, s nem ették meg az Urak, azok a disznók.
Megint itt az ideje, hogy attól vegyünk el, akinek van. No, nem attól, akinek a legtöbb van, hanem attól, aki némi vagyonkát összekuporgatott vagy a piacgazdaság bevezetése előtt vagy az után. A száz leggazdagabb – Medgyessy-féle fordulattal élve – olyan kevesen van, hogy nem érdemes tőle semmit elvenni, hiszen attól a néhány milliócskától nem lesz boldogabb a szegény. Egyébként is éppen most bizonyosodott be, hogy a magyar népesség többsége nem neheztel a száz leggazdagabb közül valókra, legalábbis egyikükre vagy kettőjükre nem. Tőlük semmit nem kíván elvenni, sőt tőlük várja a boldogulást. Várhatja. Persze még mindig nem értem a fogyasztói bizalmi index drámai megroppanását.
Kedves hazánkfiai! Valóban azt hittétek, hogy Gyurcsány igazat mondott a kampány során, és semmit nem titkolt el? Valóban nem láttátok, hogy négy év szocialista kormányzás csődbe vitte az országot? Ha viszont süketek és vakok vagytok, akkor most a bizalmatok mitől ingott meg? Állítólag megingott, de én arra gyanakszom, ti még mindig hisztek a szocialista reformokban, és képesek vagytok azt gondolni, hogy Gyurcsány megteremti az új, igazságos Magyarországot – a ti épülésetekre vagy leépülésetekre.
Hogy ez a leépülés mikor kezdődött, s valaha véget ér-e, én nem tudom…