Napló az unokáknak

(EGY ÚJSZÜLÖTTNEK…)
– Minden vicc… Ha egyáltalán még megszületnek… Bár nincs új… (nincs az ujjam a nap alatt). (A jövőbe mutató… nem egymásra mutogató.) És napló lenne (talán nem felesleges naplopás) ez az új sorozatom azoknak is, akiknek (énekelve:) „Most van a nap lemenőben. Kimegyek – mááár – a …” (?!)
Kosztolányi szatírája jut eszembe – még – mielőtt végleg… Az ő közéleti kitűnősége évente elmegy tíz-húsz temetésre is… s harminc bankettre… (velünk ellentétben). De a gazdasági válság „őt se hagyja közönyösen”. (A közhelynek az ő rossz természetét ösmerve már Kosztolányi is idézőjelbe tette.) Sopánkodik miatta. Közben meghízik, és fölös kilóit Marienbadban adja le nyaranként, oly összegért, melyből megélne könnyen néhány család egy évig. (Újabb közhely, de „az életből ellesve”. És egyben – talán még időben – én is jelezhetem, nemcsak a véknya hórihorgas pápai gyerökre kihegyezve). Viselni kell ezt a tengernyi munkát, helyén maradni (???) a köz érdekében (???) Hiába intik (!) hogy talán megárt, mert e nehéz időbe néki sem szabad pihenni, s jelszava: a „munka”. (Tényleg nincs új a kilyukadt ózonpajzs alatt…) Halvány emlékezetje bágyadt.
– Na hát ezért másoltam ezt ide, a halvány és bágyadt emlékezetért. Mert ha naplót írunk a máról a jövőnek, nem szabadna olyan gyorsan elfeledni, már pár hónap után… (valamint azt az elmúlt négyszer négy évet sem), hogy hogyan is… Illetve nem… Vagy igen, de… Jobb ha ezeket a választások közeli – messze nem ingyen – cirkuszainkat, emlékeztetőül (figyelmeztetőleg?!) megpróbálom körülírni… és néha bele is trafálni. (Hátha az újabb szülötteknek mindezek már nem is tűnnek fel olyan nagyon viccesnek.)

(TÍZEN GYŐZKÖDTEK EGY EMBERT)
– A szavazata miatt. Nyolc aztán, el-elmaradt (elsorvadt), végül ketten álltak neki, hogy meggyőzzék. (A két „nagy”.) Illetve, hogy a kettő közül az egyik totálisan győzzön majd. (A többi párt pártában maradt.)
Az első ember – a leendő vesztes – készségesen leemelt egy pihét a meggyőzendő ember kabátjának a hajtókájáról. A sudár kanadai nyárfa későtavaszi billegő bolyhát. (Azért ez még Kosztolányi után sem akármilyen szépírói kvalitás.) A másik ember – a leendő győztes – ezzel egy időben alaposan bokán rúgta. (Ne félj, Nemecsek! Nem írom ide, hogy nem Boka mondta, Ács – és főleg – Feri, a „vörösinges”.)
Reflexszerűen kezdte borogatni a leendő vesztes ember sűrűn ólomvízbe mártogatott illatos batiszt díszzsebkendőjével a megduzzadt vérömlenyt. (Mert négyévenként „vérre megy”.) Ezalatt az első győztes győzködő – éppen a másiknak a dunszkötés ziherejsztűvel való rögzítése közben – tiszta erőből szájon vágta a meggyőzendő embert (hogy e durvával durván leegyszerűsítsem ezt az egészet.) Majd amikor az, fájdalomtól vonagló arccal felüvöltött (jól kiélezve az érzelmekre hathatóan… próbálom), hogy oldja némiképp a feszültséget: szemenköpte. (Kénytelen vagyok ilyen eszközökkel, mert Eperjes is állandóan a szakadékba lök azzal, hogy „közérthetőbben!”)
Az egyik győzködő persze távolról sem volt angyal (mégha egyedüli jogot is formálna erre), a másik viszont szinte maga volt az eleven ördög. (Tizenegy ördög is volt – angolul – benne… Eleven.) Tehát maga volt az ördög… de vagyona mellett, átmentett puritánsága sem szenvedhette, ha magázzák.
A lesántult, pofánvert, arculköpött ember egyre nagyobb bizalmatlansággal fordult el a borogatós, őt (sok)mindenben támogatótól, illetve egyre kevésbé támogatta leendő voksával. S ezzel paralel – öklendező hányingere ellenére –, egyre nagyobb bizalommal fordult az őt éppen egy wajdling moslékkal leöntő felé. (Még mindig elhitte ugyanis, hogy ezek mind-mind az ő távlati – egyre távlatibb (!) – érdekében és érte történnek.)
Miközben szedegette magáról a sűrűsége ellenére már egészen a tudatáig csordogáló… (nem részletezem, már így is túlpörgettem), megállapította az ájult bűz közepett (ami persze a baráti Dániában is ugye…), hogy ami itt folyik… (mi folyik itt?!!), ami itt… (mármint a zakóján), az már-már gusztustalan. (Elmegy az embernek a-u-gusztusa, aztán szeptember – még – jön? Vége? Nem nyílnak a völgyben sem új lehetőségek?)
Annyi ereje maradt csak, hogy ellökje magától az őt a hónaalja alá nyúlva támogatót, és a másik embert, aki éppen zsilettpengéjével a farzsebében lapuló utolsó ezresétől is megszabadította, szájoncsókolja. Mint időnként a nagy államférfiak…
(Még a meglehetősen közeli múltban.)