Ódon őrlőkövek

Rejtőzködő Magyarország

Közismert a tragikus sorsú Szent Gellért püspök esete, aki egy este barátja társaságában mosolyogva hallgatta a kézimalmon őrlő leány „csacska énekét”. Nemcsak a középkorban, még a jóval későbbi évszázadokban is ritkaságszámba ment az olyan „modern” őrlő alkalmatosság, mint amelyről a püspök beszámol. Régészeti leletek közt gyakran fordulnak elő olyan horpadt őrlőkövek, esetleg rusztikus fatálak, kő- és famozsarak, illetve teknők, amelyeket nyilvánvalóan abból a célból használtak, hogy bennük gabonát, száraz kukoricát, sót és egyebet törjenek apróra. A gyulafehérvári múzeumban látható egy római korból fennmaradt őrlőkő. Hogy ilyen ősi, a futó évszázadok során alig változó eszközöket még a közelmúltban is használtak itt-ott, tanúsíthatják a jó emlékű debreceni néprajztudós, Gunda Béla kutatásai, aki Prehisztorikus őrlőkövek a Kárpátokban című tanulmányában számol be e tárgykörben végzett gyűjtőmunkájáról.
„Az egyik szórványon a románok még emlékeztek arra – írja a szerző –, hogy a sót egy gömbölyű kővel kőlapon törték meg. Hideghavas faluhoz tartozó egyik hegyi telepen – a Gyalui-havasok mellékvölgyében – még láthattam ilyen őrlőköveket. Az alsó kő legnagyobb hoszszúsága 28 centiméter, legnagyobb szélessége 16, vastagsága 3-4 centiméter. Ezen a lapos kövön 15 centiméter hosszú tojásforma kővel sót törtek. Az alsó kőlap csillámpala, a felső törőkő a patak medréből szedett nagyobb kavics.” Ugyancsak Gunda talált hasonló eszközöket Trencsén megyében is. „Terhely faluban (szlovákul Terchová) majdnem mindegyik házban megtaláljuk az őrlőkövet. Nemcsak só töréséhez használják, hanem árpát és közönséges rozsot is törnek vele. Durván törik meg az őrlőkővel, a széttört magot kiszárítják és kását főznek belőle: a magvakat vízzel, kevés zsírral és főtt burgonyával összegyúrják és megsütik. Télen, ha a nagy hidegben a burgonya megfagy, megszárítják, a haját lehántják és őrlőkővel összetörik. Lisztjéből galuskát készítenek.” Látott egy faluban (Árva megyében) olyan kő asztallapot is – nagyon régi lehetett –, amelynek egyik sarkában mélyedés volt. A gazda is megerősítette, hogy ezt – ki tudja, mióta már – só meg gabona törésére használják.
Gunda azt tapasztalta, hogy ez a munka – ahogy Szent Gellért idejében is – mindig az aszszonyokra hárult. Hozzáteszi: „Az őrlőkővel való munka eredménye nem nagy. Sót könnyebb vele lisztté törni, mint gabonaszemeket finomra zúzni. Trencsénben, Árvában 1 kilogramm árpát 3 óra alatt dolgozott fel finomabb lisztté a szlovák asszony.” Megfigyelte, hogy az abaúji Mogyoróskán ugyanez a munka kézimalmon (darálón) csak 10–20 percet vett igénybe.
A szerző utal Szabó Kálmán kutatásaira, aki beszámolt róla (Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei), hogy az 1848. évi szabadságharc után az emberek – bölcs gyakorlatiassággal – összegyűjtötték a kilőtt ágyúgolyókat és azokat só törésére használták fel.
Az őrlőkövek helyett néhol teknő szolgál. Erdélyben, a Körösök mentén kisebb fateknőben gömbölyű kővel törik a fokhagymát, amelyből leves készül. A szerző azt is megemlíti, hogy látott egy asszonyt Drégelypalánkon, aki fatáblán vaskalapáccsal törte össze a kukoricaszemeket. Ha vaskalapácsuk tán nem volt is, a történelem előtti korok emberei sem tehettek másképp…
Amikor Gunda megkérdezte, vajon milyen régiek ezek a megkopott, behorpadt őrlőkövek, bizonytalan válaszokat kapott. Ilyesféléket: ki tudná megmondani; még a nagyapámé volt; olyan idős talán, mint ez a ház; lehet akár százesztendős is. Egy szlovák asszony tréfásan (és találóan) azt felelte: már ezt használta Noé is!