Puha hatalom

KULTÚRSOKK

Maga aztán tényleg jó Elvis-énekes – mondta Bush elnök Koidzumi Dzsunicsiro japán miniszterelnöknek, amikor a múlt héten a rock and roll egykori királyának otthonában tettek közös látogatást. A szigetország vezetőjére hatott a dicséret, és a memphisi Presley-kúriában máris énekelte: „Love me tender, love me sweet” – a körötte álló kíséret, Bush- és Elvis-rokonok legnagyobb derültségére.
A ma már múzeumként működő Elvis-ház meglátogatása afféle jutalomút volt Koidzumi számára: a japán miniszterelnöknek, aki eltökélten támogatta Bush iraki háborúját, imigyen kedveskedtek vendéglátói amerikai vizitje alkalmából, amelynek a sajtó szerint a fénypontját jelentette az Elvis Presley-ház megtekintése Bush elnökkel.
„Ez a látogatás azt mutatja, hogy nemcsak személyes szimpátia köt a miniszterelnökhöz, de népeink között is nagyon erős a kötelék” – célzott Bush az amerikai–japán kapcsolatokra, amelyek talán a második világháború vége óta nem voltak annyira zökkenőmentesek, mint Koidzumi miniszterelnöksége alatt.
Ha úgy vesszük, ebben nem annyira Koidzumi érdemei keresendők, mint a népszerű amerikai kultúráé, amely oly vonzerőt jelentett az utóbbi fél évszázadban külföldön, hogy még a korábban halálos ellenségnek számító japánok is ráéreztek az ízére. Mondhatni, Japánt legyőzte az amerikai hadsereg a háborúban, de igazán meghódítani csak Elvis Presley tudta.
Jól mutatja ennek a hatalomnak az erejét, hogy a Tennessee államban lévő Elvis-ház ma évente 700 ezer (!) látogatót fogad, ami azt jelenti, hogy ez a zarándokhely a második leglátogatottabb amerikai látványosság az egész országban. Az első ugyanis a Fehér Ház. Nevezzük ezt kemény hatalomnak. A második központ fizikailag nem létezik, legfeljebb szimbolikusan jelenik meg: az Elvis-múzeum, a Hollywood felirat Los Angelesben vagy éppen a New York-i Szabadság-szobor. Az a másik centrum.
Puha hatalom.
Ennek megfelelően a kemény és a puha diplomácia mindig is hatékonyan egészítette ki az amerikai érdekek megjelenítését a világ stratégiailag fontos pontjain. Mindeközben a keménynek és a puhának, a politikai-üzleti, valamint a szórakoztóipari-média hatalomnak ez a kettőssége nemcsak az amerikai diplomáciát, hanem az egész országot jellemzi. Egil „Bud” Krogh (ő a Fehér Ház belügyekért felelős megbízottja volt Nixon elnök idején) a következő anekdotát mesélte erről az amerikai közszolgálati rádiónak:
„1970. december 21. volt. Telefont kaptam Dwight Chapintől – aki az egyik legjobb barátom volt a Fehér Házban –, hogy »itt a király«. Azt kérdeztem: »Milyen király?« Ránéztem az elnök időbeosztására, és azt mondtam: »Semmilyen király nincsen a programban.« Erre ő: »Nem, ez nem egyszerűen egy tucatkirály, ez az igazi király. A rock királya. Elvis. Itt van Washingtonban, és találkozni akar az elnökkel.« És én ekkor azt hittem, hogy ez valami körmönfont tréfa, hogy ez nem igaz. De aztán átküldött egy levelet, amelyről azt állította, Elvis Presley írta, aki azt kérte, találkozzon vele az elnök, hogy segítségére legyen kábítószer-problémájában. Körülbelül egy óra múlva az ovális iroda biztonsági szolgálatától jött a hívás: »Itt van Elvis Presley két testőrrel.« Végigjöttek a hallon az irodámig, és tényleg Elvis Presley volt egy rózsaszín kezeslábasban, köldökéig kigombolt fehér ingben, hatalmas aránylánccal és vastag keretes napszemüvegben.”
A kedves történet, amely a továbbiakban részletezi a különös találkozást – hogy miképpen kér az elnöktől ezt-azt az elhízott sztár, hogyan turkál Nixon fiókjában ajándékért testőrei számára –, szóval ez az egész valami egészen meghitt kapcsolatot feltételez a két király között: az egyik az anyagiak, a másik a lelkek vagy inkább a vágyak, így az amerikai álom fölötti hatalmat testesíti meg. Amolyan modern kori kende–gyula viszony ez (eleink társadalmában a kende képviselte a szakrális, a gyula pedig a világi hatalmat).
Ha úgy vesszük, a két király, avagy a puha és a kemény hatalom között az utóbbi időben mintha felborult volna az egyensúly Amerikában. Néhány hónap alatt már a sokadik volt amerikai diplomata súlyos kritikáját olvasom, aki szerint George W. Bush külpolitikája oly hasznosnak bizonyult az amerikai popkultúra számára, mint vajnak a napsütés. Mondhatni, az amerikai popkultúra ereje – külföldön legalábbis – erősen fogyatkozik, mivel az a fajta intellektuális Amerika-ellenesség, amely Európában az iraki háború nyomán szárba szökkent, valamint az az atavisztikus gyűlölet, amely a Közel-Keleten egyre erőteljesebben nyilvánul meg az Egyesült Államokkal szemben, kikezdte az amerikai szórakoztatóipar, az amerikai életforma vonzerejét.
Pedig a két király, úgy tűnik, csak kényes hatalmi egyensúlyban képes hatékonyan igazgatni a birodalmat. Amely nem mellesleg manapság tényleg világbirodalom. Ha viszont felborul az egyensúly a puha és a kemény között, ha a kényszerítés és a rábeszélés válik fő stratégiává a vonzerő helyett, a birodalom diplomáciai mozgástere vészesen beszűkül. Ha úgy tetszik, irányíthatósága kerül veszélybe.
Mindeközben a világon új kulturális megakomplexumok, új kulturális megatermékek bukkantak fel. A brazil szappanopera, a japán manga (rajzfilm és képregény), az indiai Bollywood filmjei, legújabban a délkelet-ázsiai filmművészet remekei szívják el a levegőt az amerikai popkultúra alkotásai elől. És az amerikai életérzés elől is: a világon egyre többen asszociálnak a gépkocsik kínálta szabadságérzetről a környezetszennyezésre, a gyorséttermek hatékonyságáról a mesterséges színezékre, a génmódosított növényekről pedig nem a fejlett mezőgazdaságra, hanem annak esetleges ártalmaira.
Sokan mondják, hogy az amerikai birodalom hanyatlóban van. Ha a kemény hatalmi centrumot nézzük, erről semmiképp nem beszélhetünk. Amerika katonailag, gazdaságilag erősebb, mint valaha. De ha mindennek a hatalomnak a puha bázisát nézzük, be kell látnunk: ha Elvis él is, elég rossz bőrben van.