Szavahihetőségi válságban

Vitathatatlan tényként fogadhatjuk el, hogy a dinamikus társadalmi fejlődés egyik fontos feltétele nemcsak a jövedelmi különbségek minél nagyobb arányú csökkenése, hanem az is, ha a társadalom többsége eleve megkapja az egészségügyi és szociális ellátás minimumát. Ugyanakkor igaz az a megállapítás is, hogy legfeljebb az a jövedelmi különbség méltányolható, amely nem haladja meg az átlagbér tízszeresét. Erre jó példa Finnország vagy Dél-Korea. Magyarországon viszont – részint az eredendően elhibázott gazdaságpolitika következtében – követhetetlenül nőnek a jövedelemkülönbségek. S nem csupán arról van szó, hogy a szegények létalapja kerül folyamatosan veszélybe, hanem egyre inkább még a reményeik is rendre szertefoszlanak. Így ennek kapcsán sem feledkezhetünk meg a folyamatosan halmozódó gazdasági hibákról, a kozmetikázott növekedés számairól, a várakozások feletti inflációról. Mert miközben Magyarországon szinte mindenki a fenntartható fejlődésről beszél (már-már utolsó esélyként dramatizálva a felzárkózást), aközben a kormányzat képviselői unos-untalan elengedhetetlen önkorlátozásról, visszafogásról, lemondásról, áldozathozatalról nyilatkoznak.
Míg az egyik oldalon tehát a társadalomnak azért kellene mérhetetlenül sok áldozatot hoznia, hogy megőrizzük a nyomokban fellelhető gazdasági stabilitást, a másik oldalon viszont a haladás százféleképpen értelmezett és ugyanennyiszer megbukott narratívájában a fejlett országokhoz történő felzárkózás jelenti a megoldást. Vagyis újra csak mindenféle társadalmi racionalitás a féktelen piacelvűség rendszerének rendelődik alá. Holott egy ország fejlettségét köztudomásúan egyre kevésbé lehet mennyiségi mutatókkal – így például a gazdasági növekedés és a pénzügyi egyensúly számaival – mérni, hanem sokkal inkább szellemi, erkölcsi és kulturális indikátorokkal. Sokszor elhangzott igazság: minél erőteljesebb a kulturális-szellemi innováció, s minél sikeresebb a gazdasági és szellemi fejlődés összhangja, annál fejlettebbnek mondható az adott társadalom. Jóllehet nap mint nap arról hallunk, hogy az úgynevezett nagy ellátórendszerek – mint például az egészségügyi, az oktatási vagy éppenséggel az államigazgatási rendszer – átalakítása elodázhatatlan, ám mindennek révén csak a társadalom végzetes és végleges kifosztása indult meg. Függetlenül attól, hogy a szocialisták félrevezető diskurzusa végérvényesen beigazolódott.
Várhatóan így a szavahihetőségi konfliktusok elkerülhetetlenül újraélednek, miközben a köznapi életviszonyokat mélyen érintő átalakítások egyre sürgetőbbek, amelyekhez a társadalmi támogatások minimumát meg kellene nyerni. De azt is látnunk kell, hogy a jól hangzó reformként emlegetett átalakítás egyáltalán nem rövid távú növekedési és jóléti veszteségekkel jár. S a stabilitásvesztés réme egyre fenyegetőbb, hiszen az akut piaci zavarok sem orvosolhatók kisebb-nagyobb tűzoltással. A valódi reformok elmaradása esetén a bajok ugyanis múlhatatlanul újratermelődnek. S ha csak abból indulunk ki, miként növekszik napról napra az államháztartási hiány, illetve milyen mértékű az eladósodás, aligha lehetünk bármilyen tekintetben is bizakodók. Annak ellenére sem, ha tudjuk, hogy nem a béremelkedés az államháztartási hiány növekedésének az oka, mint ahogyan semmiféle előrelépés nem történt a munkanélküliség mérséklésében sem. Nemhogy csökkenne az utcára kerülők száma, hanem napról napra növekszik. Noha minduntalan az átképzések fontosságáról hallunk, új munkahelyek létrehozásáról szó sincs. Így történhet meg az is, hogy az adófizetők pénzéből elavult munkahelyek megmentésére is áldoznak. Napnál világosabb ugyanakkor, hogy az adó- és járulékrendszer megújítása csak a rendszer minden elemére kiterjedő adóreform által lehetséges. Mert hiába adóznak még többet az amúgy is kizsigerelt kis jövedelműek, egy határon túl legfeljebb a rászorulók és az alamizsnára jogosultak igencsak népes tábora növekedne. Csak olyan adó- és járulékreformra van szükség, amelynek részeként egyidejűleg mérsékelhető az aggasztó szegénység (már a társadalomnak több mint az ötven százaléka szegény), s valamelyest enyhíthető a népesség riasztó egészségügyi helyzete. Ennek megoldásához nélkülözhetetlen a mainál feltétlenül igazságosabb közteherviselés, amely egyértelműen a tehetősebbek nagyobb mértékű hozzájárulását igényli a közjavakhoz. S mivel tudjuk, hogy a megállíthatatlan elszegényedés elsősorban azzal a gazdaságpolitikával függ össze, amelynek alapjait a politikai haszonszerzés, a mindenáron kormányon maradás határozza meg, illetve a társadalom közel kétharmada azért sodródik a szegénység felé, mert a tervezett megszorításokból semmilyen többletterhet nem képesek vállalni, a magyar lakosság kisemmizése megkezdődött. De az infláció sem főként a tőkejövedelmeket emészti, hanem kiváltképpen a munkajövedelmeket és a szociális kiadásokat veti vissza reálértékben. Így – egyebek mellett – csak részben örülhetünk annak, hogy a rendszeres gyermekvédelmi támogatás összege beépült a megemelt családi pótlékba. Míg a korábbi támogatás egy részéből az iskolák természetbeni juttatásokkal támogatták a rászorulókat, addig ma már a családi pótlék beosztásába senkinek nincs beleszólása. Inkább a villanyszámlát fizetik be, mint az ebédet, mert az iskola feltehetőleg nem fog végrehajtókat küldeni az elmaradás miatt.
Csakhogy nem csupán ezen a területen tapasztalhatjuk az amúgy rászorultsági alapon járó jövedelemkiegészítések vagy természetbeni juttatások hiányát. Egyre inkább érzékelhetjük, hogy esélyteremtő lépések helyett legfeljebb esélyrontó lépések születnek. Ilyen körülmények között elképesztő naivitás azt gondolni, hogy az ország helyzete a hazánkba áramló remélt nagy összegű uniós pénzektől függ. Mivelhogy a gazdasági szereplők aktivitásának felélesztése nélkül kár bármiben is reménykedni. Mint ismeretes, a jelenlegi hiány napról napra gyarapszik, mint ahogyan megállíthatatlan eladósodásunk egyre magasabb kamatokkal jár együtt. A növekvő államadósság pedig nyilvánvalóan növekvő kockázatokat jelent a hitelezőknek, s az emelkedő kamatok a beruházások visszaesésével járnak, ezzel egyidejűleg az ország megítélésének a romlása nem csupán a magasabb kamatokban, hanem a tőkeáramlás csökkenésében is megmutatkozik. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy a beruházások csökkenése egyértelmű gátja a munkahelyteremtésnek, ami viszont a munkanélküliség növekedését vonja maga után.
Már nem csupán fenyegető lehetőségek az elvonások, hanem kézzelfogható realitások. Ugyanígy a munkanélküliség folyamatos növekedése. S bár ijesztő késésben van az ország, ennek ellenére igen kevesen tudhatják, hogy az átalakítási lépések valójában milyen szerkezetben, milyen gazdasági és szociális következményekkel járnak. Ha netán akadnak is konkrét tervek, azokról nem folyik valóságos társadalmi párbeszéd. Bárki könnyen mondhatja, hogy magas a közalkalmazottak száma, túl sok az önkormányzat, túl nagy az orvosok száma és a kórházaké is, de azt már kevesen, hogy a felpörgő infláció miatt a jövedelmi egyenlőtlenségek még tovább mélyülnek. És ezzel összefüggésben felgyorsul a globális tőke számára felesleges emberek számának ugrásszerű növekedése. Vagyis hiába ígéri a jelenlegi kormányzat a szakmai racionalitás uralmát, s hiába próbálja a piacgazdaság kegyetlen törvényeit egyensúlyba hozni a be nem váltott választási ígéretekkel, a mainál jóval igazságosabb jövedelemelosztás híján minden kísérlete kárba vész.

A szerző szociológus, egyetemi oktató