Túl a foghatón

Könyvesház

Húsz új és négy ifjúkorában, 1946 és 1949 között papírra vetett – eddig soha meg nem jelent –, az idén átírt verset adott ki Lator Lászlótól a könyvhétre az Európa Kiadó. A karcsú kis kötetet a műalkotás születésének folyamatát elénk táró két további, korábban már megjelent fontos vers foglalja keretbe. A prológusnak szánt Szürke műterem (1996) címűt Váli Dezső festménye ihlette, epilógusként A szobrász (1970) szolgál. Mindkettő ars poetica is lehetne. A festő műtermében azt a pillanatot figyeli a költő, amikor „a festett térnél tágasabb ürességben valami felszakad / hogy ez a senkié és semmié / ez a termékeny anyaméh / megnyílik befogadja és kiadja / azt ami még alig több mint a semmi / de bizonyosan meg fog majd jelenni”. A szobrász műtermének „alkalmatlan kacatjai” közt pedig azt, amint a művész „a szűkös léténél nagyobb / vágyakozással, vagy mit tudom én: / egy őt magát túlélő olthatatlan / szomjjal nyújtózott túl a foghatón, / odáig, ahol egymás vak szívéig / fénylenek az árnyéktalan fogalmak”.
Lator László számára a vers különleges pillanat – összes eddig kiadott költeménye elfér egy vékony kötetben –, a lét alapkérdéseinek foglalata. Amint ezt az új könyv két ciklusba szerkesztett új versei is tanúsítják. A konkrét természeti képekből építkező Erdő-ciklus költeményei a lét és nemlét kérdéskörét, „az örökké testre éhes szerelem”, „a közös együtt- és egyedüllét” ezernyi színét, változatát idézik – sokféle hangon. Ebben a részben kapott helyet a kötet címadó verse, a hét éve eltávozott társra emlékező: A tér, a tárgyak. Az első rész a sorsunk fonalát fonó, gombolyító és elvágó Moirák megjelenésével zárul. A herceg halála címet viselő második rész álmok – „idétlen éji szörnyek”, „a félig elfeledtek, / pincében rekedtek” – és látomások birodalmába visz. „A szorongató ideiglenesség” világába, ahol az ember „már befelé néz, hogy mindegyre lássa, / hol tart éppen a villámló sötétben / kilátástalan akadályfutása”. Ezeken a lapokon itt-ott egyes szám első személyben szólnak a versek, ami nagyon ritka Lator László költészetében.
Tizennyolc éves sem volt, amikor azt a négy verset írta, amelynek átdolgozott változatát ebben a kötetben olvashatjuk. A háború utáni sivatagról, csontmezőről, romvilágról – s a reményről, hogy „a vizek fölött majd talán új / teremtő értelem világol”.
– A versek írásának légkörére pontosan emlékszem. Írtam, mintha akkor írtam volna, ha tudtam volna – mondta a könyvbemutatón Lator, akiről kevesen tudják, mert ritkán beszél róla, hogy tizennyolc éves korára poklokat járt meg. A breszt-litovszki fogolytáborból, ahova elhurcolták, valami csoda folytán hazatért pici falujába, Tiszasasvárra. Akkor tudta meg, hogy 1944-ben a teljes magyar férfilakosságot elhurcolták szülőföldjéről, Kárpátaljáról, de a szüleinek szerencsére sikerült elmenekülniük. Neki is szöknie kellett, előbb Romániába, ahol újra elfogták és visszatoloncolták, azután Magyarországra. Ott találta meg, Makón a szüleit 1945 karácsonyán. „Bámészan néz a megdermedt idő / a csillagokra alvadt semmibe. / És hallgat, mert üres héj lett a szó, / és visszájára fordult az ige” – idézi fel a borzalmak időszakát az egyik régi-új vers (Korok határán). De a kör nem ezzel, hanem egy dalban megfestett természeti képpel zárul (A Nagyér vize fekete). A természet, noha súlyos titkok tudója, most is segít, mint mindig, visszabillenteni a mérleget.
(Lator László: A tér, a tárgyak. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 1600 forint)