Újrakezdések

Könyvesház

Forrt a világ 1943-ban is. Eszmerendszerek, világnézetek, értékrendek hadakoztak egymással, miközben a föld számos pontján, felsőbb utasításra, felebarátaikat öldösték az emberek. Aki a lelkiismeretére hallgatott, és nem a katonai s ideológiai parancsszavakra, megpróbálta menteni, amit csak lehetett. Az emberi méltóságot mindenekelőtt, és mindazt, ami emberi mivoltunkhoz hozzátartozik. Például a szépség iránti érzékről kezdtek el többen is szólani. Arról az adottságról, amely – függetlenül attól, hogy kunyhóban vagy palotában látja meg a napvilágot valaki – mindnyájunkban benne van. A legegyszerűbben a festőművész Szőnyi István írt erről – egy ma már szinte teljesen elfeledett kiadó, a Vajna és Bokor felkérésére. A korábban főleg vadász- és színészkönyvekre szakosodott társaság, amelynek a harmincas években – mondhatni – házi szerzője volt a némafilmek sztárja, a szép Megyery Sári, valamint az arisztokrata „jáger”, Széchenyi Zsigmond, 1943-tól, ki tudja, milyen megfontolásból, egyre több képzőművészeti tárgyú könyvet jelentetett meg. (A másik figyelemre méltó „profilmódosítást” a háború után, a béke első éveiben vitte végbe a Vajna és Bokor kiadó, akkor társadalomtudományi sorozattal próbálta tisztázni, mit jelenthet a világégés romjain élőknek a nemzeti érzés, s hogy miért nem térhet vissza a múlt.)
A harmincas, negyvenes években festőművészként már általánosan ismert és elismert Szőnyi István, a Képzőművészeti Akadémia tanára nehezen állt kötélnek. Az 1943-as esztendőben, igaz, könyvszerkesztőként, már kipróbálta a festőállványhoz nem kapcsolódó képességeit. A lexikonkiadóként méltányolt Győző Andor megbízásából összeállította A képzőművészet iskolája című kiadványnak a festészet, a grafika és a szobrászat művészi technikáját ismertető kötetét. De más szerkesztőnek és más szerzőnek lenni, kiváltképpen, ha valaki a világról vallott érzéseit és élményeit a saját mesterségének keretein belül szereti másokkal közölni. Ám a tömör kis tanulmány mégiscsak összeállt, gyaníthatóan Szőnyi Istvánnak a feleségével folytatott beszélgetései során kristályosodtak ki a gondolatai. (Alighanem erre utal az írásmű ajánló szövege, amelyben a festőművész hű munkatársának nevezi hitvesét.) Hogy legelső megjelenése alkalmával milyen volt a hatása a Kép című esszének, hatvanhárom esztendő távlatából bizony nem könnyű megállapítani. Napjainkban észlelhető reneszánszát azonban örömmel tudjuk nyugtázni. Értelmezni is. Az a két friss kiadás, amely az utóbbi időben született, azt jelzi ugyanis, hogy az ezredforduló polgárának legalább olyan nagy szüksége van az emberi értékekre összpontosító, azokat egyszerű szóval, világosan megfogalmazó írásokra, mint a világháború szorításában vergődő elődöknek, a dédszülők, a nagyszülők nemzedékének. A művész száztizedik születésnapján a Szőnyi István Emlékmúzeum gondozásában, a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával megjelent mű a maga dísztelenségével, fekete-fehér eleganciájával a szöveg mindennapi fogyasztását segíti elő, a Borda Antikvárium minap kibocsátott könyvészeti remeklése viszont ritka ünnepekre való. Mint a Bibliát hajdanán: a pauper változatot zsebre vághatta, széljegyzetekkel is „dúsíthatta” az, akit odahaza főhelyen várt egy pompás kiállítású könyvritkaság.
Ha jól meggondolom, nem túlzás ez a bibliás hasonlat a Szőnyi István-féle Kép tartalmára vonatkoztatva sem. A húsz (rövid) fejezetre tagolt írásmű ugyanis szinte az összes, a képzőművészettel kapcsolatban felmerülő kérdésre megfogalmazza a lehetséges választ, ahogyan az Újszövetség is eligazítja olvasóját a keresztény hitvilág valamennyi felvetésével kapcsolatban. Miként ismerhető fel a művészi tehetség, milyen összefüggés van a szellemi szabadság és a művészi produktum közt? (Tökéletes szellemi szabadság nélkül művészit produkálni lehetetlen – vallja Szőnyi István.) Hasznos-e a művészet, meg lehet-e élni nélküle? (Merjük bevallani, hogy a művészet nem hasznos, írja, majd pár bekezdéssel e kijelentés után arról értekezik a Dunakanyar festője, hogy az ember, „ahogy nem tud meglenni levegő nélkül, úgy művészet nélkül sem”.) Személyes élményei s a nyilvánosság elé tárt belső töprengései (bizonytalanságai?) alapján, egyszerű s világos példabeszédek segítségével közli a szerző, hogy mit gondol a népművészetről, európaiságunkról, a korszerűségről. („Vállalni kell korunkat s helytállni azért az eszményért, amelynek szolgálatára a tehetség kötelez.”) És mert mindvégig közvetlen hangon, „megengedő módban” tárja elénk a képzőművészetről vallott nézeteit, helyet csinál Szőnyi István a maga meggyőződése mellett az olvasó nézeteinek is.
Írása utolsó fejezetének ezt a címet adta a művész: Inter arma silent musae! A cím alatt pedig azt részletezi, hány fegyverzajos században termett mégis nagyszerű művészet. „Az élet nem tűr halogatást, nem vár, elmúlik” – ezt a figyelmeztetését Szőnyi István nem csupán a pályatársainak szánta, ez bizony mindenkire vonatkozhat, aki a művészetekkel szeretne barátkozni, vigasztalódni. Ha útmutatót is kapunk az ismerkedéshez, méghozzá olyat, mint amilyennel Szőnyi István Képének két új kiadása szolgál, talán még fegyverropogástól zajos közállapotaink kilátástalanságát is feledni lehet. „S ha néha össze is omlanak egyes kultúrák, a művészi alkotást mindig újra kezdi az ember” – írta Szőnyi István 1943-ban. És csakugyan, azóta hányszor és hányan újra kezdték…
(Szőnyi István: Kép. Megjegyzések a művészetről. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2005. Borda Antikvárium, Zebegény, 2006. Ármegjelölés nélkül)