A józan ész csődje

Egy héttel vagyunk túl az öt halálos áldozattal járó augusztus 20-i tűzijátékon. De amit engedtek nekünk, egyszerű nézőknek megtudni a tragédiáról, az talán még riasztóbb, mint amilyen ijesztők voltak a vihar kitörését követő pánik percei. Megtudtuk, tízmillió magyar állampolgár sorsa vészhelyzetben attól függ, hogy az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság központi ügyeletesének éppen van-e kedve e-mailt olvasni. Mellékesen megtudtuk azt is, hogy a mátrakeresztesi katasztrófa után, az év elején nyolcvanmillió forintért felállított riasztási lánc – amely az Országos Meteorológiai Szolgálatot köti össze az OKF-fel – gyakorlatilag nem ér semmit.
Rádöbbenhettünk arra, hogy baj esetén mindenkinek elmegy a józan paraszti esze, ha volt neki egyáltalán. Amikor kitört a baj, a rendezvény szervezői, valamint az emberek biztonságáért felelős szervezetek helyszínen lévő emberei közül senkinek sem jutott eszébe viszszakapcsoltatni a közvilágítást, hogy könnyebb legyen a rakpartokról és a környező szűk utcákból menekülni. Sötétben indult el másfél millió ember, taposott át mindenen, ami az útjába került – isteni csoda, hogy nem lett több halálos áldozat, de azt biztos, hogy nem az illetékeseken múlott.
Megtanulhattuk, hogy a döntéshozók képtelenek felmérni döntésük – vagy tétovázásuk – következményeit. A kitörő viharban a két hídon nem állították le a tűzijátékot, holott az emberek jelentős része bemenekült a hidak parti szakaszai alá. Szemtanúk mondják, hogy körülöttük sisteregtek a nagy szélben irányt változtató rakéták, nagy csoda, hogy emiatt nem lett halálos áldozat. A Gellért-hegyről néhány perces szünet után újraindították a petárdák fellövését, így a pánikban rohangászó emberek (köztük nagyon sok, a belvárosi kis utcákban helyismerettel nem rendelkező vidéki vagy külföldi látogató) ijedtségét még hatalmas, a házak közötti hangterjedés fizikájának köszönhetően meghatározhatatlan irányból érkező robbanásokkal fokozták. Itt sem a tűzszerésznek köszönhető, hogy nem lett több áldozat, inkább az egészet írjuk a gondviselés számlájára.
Rájöhettünk, hogy az ország egyik legfontosabb ünnepének (és legnagyobb szabadtéri rendezvényének) idején vidéken nyaral a miniszterelnök és a lebonyolításért felelős kancelláriaminiszter (államtitkára Tunéziában üdül), a főpolgármester otthon (amely szintén nem a fővárosban van) pihen, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság vezetője Törökországban szabadságol. A sebesültek a saját vérük árán tapasztalhatták meg, hogy a nagy rendezvények esetében a szervezők spórolnak: miközben rendelet írja elő, hogy ötvenezer emberenként kell egy rohamkocsit biztosítani, vasárnap este másfél millió emberre jutott összesen tucatnyi esetkocsi. Vasárnap délután – a szervezők híre szerint – 1,7 millió ember nézte a repülős viadalt. Miért nem maradt ott az arra kirendelt legalább harmincnégy jármű? Netán azon az eseményen sem volt elég esetkocsi, csak nem tudjuk, mert szerencsére nem történt tragédia? Mi történt volna, ha – ne adj’ isten – öngyilkos merénylő bombát robbant a tömegben? Erre hogyan voltunk felkészülve jól dönteni tudó szakemberekkel, hatékony rendőrökkel, helyszíni egészségügyi személyzettel?
Készülhetünk arra, hogy a következő nagy baj idején másnap reggelig nem lesz elérhető egyetlen kormánytag sem, elbújik húsz órára a miniszterelnök (pedig ehhez képest teljesen jelentéktelen esetben tud dörömbölni a közszolgálati tévé kapuján a hatperces, azonnali műsoridőért), négy napig nem hallatja szavát az államfő.
Hallhattunk bicskanyitogató hazugságokat is. Például azt: a rendezvény előtt másfél órával már nem lehet biztonsággal kiüríteni a területet, kitört volna a pánik. Aki ezt mondta, az nem ismeri a budapestieket: az emberek jelentős része a tűzijátékot megelőző fél-egy órában indul el otthonról. Elég lett volna többször bemondani a BKV hangosbemondóin a hírt, hogy elmarad az esemény, az emberek legalább fele meg sem érkezett volna a rakpartokra. Az már más kérdés, hogy a sok milliárdért felújított nagykörúti villamos Móricz Zsigmond körtéri vadonatúj állomásán vasárnap kora este annyira recsegett a hangosbemondó, hogy alig lehetett érteni a szöveget. A rakpartokon még nem volt lebontva a repülősverseny közönségét kiszolgáló hangosítás, ott is közölni lehetett volna a hírt. És pánik nem akkor tör ki, amikor egy nyugodt férfihang bemondja, hogy várhatóan eső lesz, ezért elmarad a tűzijáték, mindenki menjen haza (ha sokan nem is, a kisgyerekesek és a fázósabbak nyilván értenek a szóból), hanem akkor, amikor belecsap a villám a tömegbe.
És utólag az is kiderült, hogy a viharban tíz perc alatt kiürült minden (tehát mégsem kellett másfél óra), és az illetékesek (utólag) nem győzik hangsúlyozni a menekülő emberek civilizáltságát, egymásra való odafigyelését, tehát azt a tényt, hogy nem tapostak agyon senkit.
Hazudott Szilvásy György is, amikor a vizsgálat után kijelentette: az augusztus 20-i katasztrófa meteorológiai vis maior volt, ám a MeH és a Nexus Kft. között megkötött szerződés nem tartalmazott az időjárásra vonatkozó kitételeket. A később nyilvánosságra hozott megállapodásból világosan kiderül, hogy bár a statisztikák szerint kevéssé valószínű a rossz idő, vis maior esetén is „folytatni kell a szerződéses kötelezettségek teljesítését a józan és gyakorlati megfontolás határain belül”. Ilyenkor a vállalkozó a rendezvény átszervezésével, átalakításával vagy végső esetben az átütemezésével próbálja az esemény megtartását „maximálisan biztosítani”.
A végére pedig hadd jöjjön egy kis magyar abszurd. Az augusztus huszadikai, tragédiába fulladt tűzijáték utáni napon a százhalombattai Summerfest nemzetközi folklórfesztivál záróeseményére berontott több tucat rendőr (később pirotechnikusok is érkeztek Budapestről), és rendkívül durván leállították a gálaműsort. A rendőrök azzal indokolták az akciójukat, hogy az emelvényen elhelyezett tűzijáték emberéletet veszélyeztet. Később kiderült, hogy a szervezőknek minden engedélyük megvolt, a pirotechnikai eszközről folyamatosan egyeztettek még a Köztársasági Őrezreddel is (a házelnök ugyanis meg volt hívva az eseményre, de végül nem ment el), és nem is tervezték bekapcsolni a műsor előtt már hatástalanított szikraszökőkutat. Ez a fajta tűzijáték az úgynevezett I-es kategóriába tartozik, tehát nem kell külön engedélyt kérni a használatához, és nem veszélyesebb, mint a tortákon használatos csillagszórók. Az eseményen részt vevő hétszáz – zömében külföldi – táncos és kétezer fős közönség döbbenten nézte a brutális rendőri erődemonstrációt.
A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóügyeletese az MTI-nek a kellemetlen incidensről azt mondta: a rendőrök az utolsó műsorszám előtt azért léptek közbe, mert a tervek szerint a fellépők gyertyákkal vonultak volna a színpadra a program végén, és a szikraszökőkutat „akár egy szikra is működésbe hozhatta volna”. Az esetnek természetesen nincs köze az augusztus huszadikán történtekhez, így nem vonhatom le én sem azt a – nyilván téves – következtetést, hogy nálunk a hatóságok nagy baj esetén tehetetlenek, máskor túlbuzgóságukban átesnek a ló másik oldalára, és fölöslegesen durván túlreagálnak piti dolgokat. A tűzijáték és a vihar idején megtörtént tragédiák miatt Magyarországon nincs politikai felelőse az eseményeknek, tudtuk meg a kormányfőtől. Csak emlékeztetőül: a szlovák védelmi miniszter, Juraj Liska lemondott a hejcei légi katasztrófa után, noha sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terhelte a negyvenkét katona haláláért. Tettének indokolására csak annyit mondott: „így követeli meg a lelkiismeretem”.
Nálunk hol a lelkiismeret?