Kettes alá

Nem tudom, ki hogy van vele, de némely különcségekkel divat dicsekedni. Aszongya: nálunk nincs bekapcsolva a tévé, mi nem hallgatunk rádiót, nem olvasunk újságot. Jó. Ha valaki nem jár a Dagályba, nem eszik vattacukrot, téli fagylaltot, meg elvből nem pucol cipőt, az még csak-csak. De a rádió meg a tévé nem fér a fejembe. Újságot olvasni, belátom, embert próbáló tevékenység, általában is az olvasás szűk kör kiváltsága lett.
Sosem értettem azokat, akik a nyári szabadságukra tartalékolják a könyveiket. Évközben nem izgatja őket? Vagy a varázsos doboz köti le őket, ami megszüntette az időt és a határokat? A televízió a leggyorsabb forrás – az internet után –, közszolgálat, mindenki számára elérhető, mint hajdan a földgáz reklámja: gyors és kényelmes. Mondhatni: a karnyújtásnyira hömpölygő információs folyam. Lenne, ha az lenne. Magyarországon persze minden másképpen van, miért pont a tévé lenne kivétel? A magyar néző, ha befizet egy kábelcsatornára meg egy mozicsatornára, szép pénzt áldoz azért, hogy általa sohasem nézett szemeteket sózzanak a nyakába. Semmire nem jó német nyelvű adók, borzasztó pornócsatornák és a lejárt szavatosságú mozifilmek nyomatásai között akad egy-két hasznos, okos kedvenc is, de a nagy átlag nem jobb, mint egy kettes alá. Kivételek lennének a magyar nyelvű televíziós állomások, amelyek arra hivatottak, hogy beszámoljanak a legutóbb történt eseményekről, és elfogultság nélkül segítsenek előkészíteni döntéseinket. Vagy mi a szösz, mintha ez lenne a közszolgálatiság meghatározása.
Ezen a nyáron, tudom, meleg van, volt, lesz, és még Bejrút bombázása is csak némi bágyadt ellenérzésre futotta. De azért nem kéne lemenni kutyába. Ez a kutya vészesen kerülgeti azokat a reggeli hírműsorokat is, amelyek legalább nyomokban komolyan vették azt, hogy Magyarország nem tingli-tangli operett állam, hanem komoly ország felnőtt, döntésképes polgárokkal. Hovatovább igazuk lesz sznobéknak, akik nem kapcsolják be a tévéjüket. Miért kéne? Som Lajosért? Fehér Anettkáért, Kozmix Laláért, Dundikáért, Kelemen Annáért, Kiszel Tündéért és az ő, vajh, ki tudja, kitől való lányáért? Kondor Csabáért, aki miatt tépem a zsebkendőmet, hogy most akkor homokos vagy derék gerontomán? Terry Black Károlyért, Gáspár Győzőért, Gáspár Laciért?
Vagy a hajdan irigyelt Nap-kelte, amelynek igazán a közt kellene szolgálnia, a nyalós-nyúlós-nyálas Sas Józsi ellopott képeinek listáját mutogatja. Kié a Magyar Televízió? Az említett úré? Akkor értesítsenek, hogy szabadjon lemondani az előfizetést. De ha nem az övé, akkor milyen alapon lopja a drága műsoridőt magáncélokra? Lehet, hogy tőle vette az ötletet a miniszterelnök? Hat perc. Hat perc alatt tíz baumagos, tíz globexes, tíz hajdú-bétes ügyfél mondhatná el kifosztásának hiteles történetét. Ők azonban nem érdekesek. Sokkal érdekesebb Mrs. Öntudat, aki most keménypornóban utazik, de szoftosabbat szeretne. Akinek a férje tud, de kétéves kislánya még nem tud erről a pazar pénzkereseti lehetőségről. Egyébként, mondja Mrs. Öntudat, az ember megítélésébe nem játszik bele a foglalkozása. (Dehogynem, különben soha be nem hívták volna…)
Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen, mi történik itthon a fejünk felett, a turul alatt, a magyar királyi televízió kevés. Illetve a süketségig elfogult. Ez sem egészen igaz. A Magyar Televízió és a magyar kereskedelmi csatornák egy, a vezetés ízlésének megfelelő szűk kört, illetve üzletfeleiket favorizálják, a politikustól a pornócicáig. Ugyanazt a húsz arcot. Közben 9 999 999 arc meg bénára unja magát.