Lélekharang

Augusztus 6-a az a nap, amikor mindenkinek meg kell állnia egy pillanatra, körbe kell néznie, hogy belevésődhessen évről évre emlékezetébe, mit is veszíthet. A családtagok arcát, a ház alakját, az almafákat vagy akár a kék színű autóbuszokat, a szomszédban pöfögő gyárat, az omladozó téglafalat. Hogy szeretjük-e vagy sem, lényegtelen. Mindez az élethez tartozik, ezért becsülni kell. Az emberiség történelmének egyik legszörnyűbb gaztettét hajtotta végre az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án, amire emlékeztet minket a helyszínen pontban 8.15-kor megszólaló harang. Hirosima felett ekkor robbant fel az Enola Gay bombázóról ledobott „Kisfiú”, ami romba döntötte a várost. Bizonyítékául annak, hogy nem minden háborús győztes jó, és nem minden háborús vesztes rossz. Valamint arra, hogy tényleg képes lehet az emberiség eltörölni a Föld színéről önmagát.
Japánt akkor sárba tiporták, megölték, meggyalázták. Új alkotmányt, politikai rendszert, kultúrát adtak neki, s elismertették a porig alázott nemzettel, hogy egyedül az ő gonoszságuk miatt kényszerült az amerikai hadsereg nukleáris erővel lezárni a világégést. Japán azóta nem viselt egyetlen háborút sem, még hadserege sincs. A győzteseknek viszont van, s gyakorlatilag szüntelenül hadakoznak azóta is. Az atombombát ugyan soha többet nem vették elő, de azért nem is zárták el olyan nagyon mélyre. A hirosimai és a nagaszaki támadások után a szövetségesek örvendeztek: megmutatták, hogy ki is a világ legnagyobb technológiai hatalma, akivel nem lehet ujjat húzni. Majd saját atomarzenállal jelentkeztek a barátból ellenséggé átalakult szovjetek, a britek, a franciák, s kiderült, valójában aki egy kicsit is számítani akar a világ diplomáciájában, az atomfegyvert készít.
Manapság nagyjából negyven ország van birtokában az atomfegyver kifejlesztéséhez szükséges tudásnak, s míg némelyikük még távol áll ettől, mások zárt silókban dédelgetik a halálos robbanófejeket. Biztonságosabbá vált-e ettől a világ? Cseppet sem, sőt lépten-nyomon újabb háborúk indulnak. A határ menti csetepaték mögött sokszor felsejlik egy-egy nagyhatalom, legtöbbször ugyanazon birodalom érdeke. Amelyiknek van atomfegyvere, és az egyetlen, amely volt olyan botor, hogy használja is.
Nem mintha a nem nukleáris fegyverekkel vívott harc kevésbé lenne aggasztó, ám az mindig nagyon veszélyes, ha egy harcoló állam képes az ellenfél tökéletes megsemmisítésére, és az elvileg polgári vezetés túlnyomó többségét kipróbált katonák alkotják. Az állandó harcmező (a Közel-Kelet országai közül csak egyetlen van ilyen pozícióban) Izrael. Miniszterelnökei az ügyről mindig diplomatikusan azt mondják, sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánják az értesüléseket a nukleáris arzenáljukról. A külföldi hírszerzők szerint azonban mintegy kétszáz robbanófejjel bír a közel-keleti ország. Azaz ha valóban nagy lenne a baj, és Izrael ellenségei komoly veszélyt jelentenének az állam létére, a kis technológiai szuperhatalom talán tanulna nagy szövetségesétől a problémák megoldására vonatkozóan. Irán minden bizonnyal még évekig-évtizedekig nem jut el arra a szintre, ahol most Izrael áll. Nem visel háborút, sőt az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta az országot irányító vallási vezetők határozottan elítélték az atomfegyvereket. Mégis összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa, aggódva az átláthatatlan – bár a világszervezet által felügyelt – iráni atomprogram miatt. Tényleg aggasztó, ha valaki atomfegyvert próbál létrehozni. Az azonban még inkább az, ha már van neki.