A prominens társadalmi ranghoz jutott emberek egész soráról derült ki a világháborút követő időszakban, hogy behódoltak a rémület és a bűvölet varázsának. Köztük volt az Európa egyik leggazdagabb polgárának számító Otto Beisheim, a Metro kereskedelmi konszern tulajdonosa; a nemzetközi karriert befutott filmszínész Hardy Krüger; a gazdasági csoda egyik sikerdinasztiáját, az Oetker vállalkozást ismét lábra állító Rudolf-August Oetker; az NSZK legnagyobb közszolgálati állomásánál, a Westdeutscher Rundfunknál (WDR) tévé-főszerkesztői pozíciót betöltő Theo M. Loch; a bonni parlamentben képviselői megbízatást kapott Joachim Raffert (SPD) és Karl-Heinz Spilker (CSU); valamint – s ez már nem oly nagy meglepetés – a szélsőjobboldali NPD-t megalapító Franz Schönhuber.
Erősen érintett volt az NDK szocialista egységpártja is, meghatározó kádereinek ugyanis csaknem tíz százaléka tekintett vissza kompromittáló náci múltra. Így Heinrich Homann, az államtanács tagja, Fritz Müller, a központi bizottság káderosztályának vezetője, Manfred Ewald, a keletnémet sportszervezet elnöke, Egbert von Frankenberg-Proschlitz, a kelet-berlini rádió katonapolitikai szakértője, aki a Condor légió meg az Edeilweiss repülőezred parancsnokaként szerezte tapasztalatait.
Hitler hatalomra jutása után az egyházakra is fokozódó nyomás nehezedett. A felső-bajorországi Traunsteinben működő St. Michael papnevelde növendékeit az intézet vezetője igyekezett távol tartani a Hitlerjugend befolyásától, de az 1936-ban állami ifjúsági szervezetnek nyilvánított és két esztendővel később már hétmillió taggal rendelkező Hitlerjugendet végül nem lehetett feltartóztatni az egyház felügyelte szemináriumok előtt sem. Különösen akkor nem, amikor a rendszer tizennégy éves kortól kezdve kötelezővé tette a belépést a Hitlerjugendbe. Joseph Ratzinger – tavaly áprilisban a Szentszéket elfoglaló XVI. Benedek pápa – 1941-ben lett a Hitlerjugend tagja. Egykori növendéktársa, Joseph Stadler emlékezetében így él az akkori helyzet: „Közülünk senki sem vállalta az önkéntes belépést. Mindaddig, amíg a szeminárium prefektusa leszögezte, ha elutasítjátok a tagságot, akkor a papneveldét megszüntetik.” A kényszerhelyzetbe került fiatalok egyetlen kiváltságot mondhattak magukénak, nem kellett viselniük a Hitlerjugend egyenruháját.
Az SS – mint a náci párt védőcsapata (Schutz-Staffel) – az NSDAP rendezvényeinek otthont nyújtó termek rendjének őrzésére alakult, majd a barna inges SA-rohamosztag alszervezeteként működött. Története új fordulatot vett azt követően, hogy Heinrich Himmler vette át az irányítást. A birodalmi vezető céltudatosan formálta át az SS-t a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt elitalakulatává, amely egyre inkább egy szekta benyomását keltette. Szigorú, a „germán vér tisztaságát” biztosító faji kiválasztás, a „Herrenmensch-ideológia” elismerésének megkövetelése, a középkori lovagi rendek mitológiájának ápolása, a felszentelési fogadalmak álvallásos szertartásai a feloldhatatlan közösségi szellem megszilárdítását szolgálták. Az SS fekete uniformisából levezetett „fekete rend” jelszava – Becsületünk a hűség – a Hitlerrel szemben tanúsított, feltétel nélküli lojalitást volt hivatott hangoztatni. A szervezetnek 1934-ben főszerep jutott a Röhm-puccs során. A magának megkülönböztetett hatalmat követelő Ernst Röhm – az SA alakulataira támaszkodva – szembekerült Hitlerrel, aki eldöntötte az ellenlábas és a „barna ingesek” vezérkarának likvidálását. Az SS gyűjtötte össze azokat az állítólagos információkat, amelyek az SA-összeesküvés tényét bizonyították és okot szolgáltattak a Führernek Röhm és társai meggyilkolására. Jutalmul a „fekete rend” – mint független szervezet – közvetlenül Hitler parancsnoksága alá került, és átvette a koncentrációs táborok felügyeletét, majd a „zsidókérdés végleges megoldásának” a feladatát.
A „német élettér” kiterjesztésének, majd a bolsevista fenyegetés elfojtásának jelszavával folyó expanziós politika vezetett a Waffen SS kialakításához, szintén ideológiai elképzeléssel. Hitler és a náci oligarchia nem bízott a porosz hagyományokra támaszkodó hadsereg meg annak nemesi származású tisztikarának hűségében és a háború utáni időkre a Wehrmacht struktúráinak felszámolását tervezte. A haderő helyét a párthű Waffen SS vette volna át a „Führer parancsolj, mi követünk” – szellemiségnek megfelelően.
A világháború során a Waffen SS alakulatai kapták a legmodernebb felszerelést, a legjobb ellátást. Az önkéntességről azonban kénytelen volt lemondani az elitgárda. A létszámveszteségeket már csak külföldi forrásokból lehetett pótolni. Kezdetben luxemburgi, elzászi, holland, belga, norvég és dán szimpatizánsok csatlakoztak hozzájuk, őket követték a kelet-közép-európai országokban toborzottak, végül a Waffen SS már muzulmán egységgel is rendelkezett. Statisztikai adatok szerint 50 ezer magyar állampolgár – soraikban a sváb kisebbség tagjai – viselték karjukon az SS-hovatartozást bizonyító vércsoport-tetoválást. A háborús bűnösök elleni per során Nürnbergben a bíróság „bűnszervezetnek” nyilvánította az SS mindkét részlegét.
E történelmi háttér ismeretében válik valóban érthetővé a Nobel-díjas írót érő kritika. A totális diktatúra tizenegy éves tartama alatt mindenki megtanulta: a „fekete rend” és a Waffen SS a nemzetiszocialista hatalom magva.
origo.hu
Ha Pride, akkor el a kezekkel az MTA-tól!
