Régi Magyarország

Magyarországra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy új. Ha egy politikai erő – akár a haladás talmi látszatának szándékával is – ezt a jelzőt társítja a gondjaira bízott országhoz, komoly kétségek merülnek fel az illető kormánypolitikusokkal kapcsolatban: vajon tudják-e egyáltalán, hogy hol élnek? Kilépnek-e olykor a luxusvilla kertjéből és fedett uszodájából, elhagyják-e a székesfőváros határait, hogy – akár álruhában is – kifürkésszék, miről beszél a vidék istenadta, leleményesen sanyargatott népe? (Balatonőszöd – fájdalom – nem számít autentikus vidéki mintavételnek.) Pedig néhány napos ember közeli, nagygyűlésmentes barangolás „a régi Magyarországon” többet segíthetne egy felelős politikai vezetőnek a döntéshozatalban, mint két tudós közvélemény-kutatás meg három tanácsadó cég együttvéve. Már persze akkor, ha értenek még magyarul.
A feladataim ezúttal napnyugat felé tereltek. Már ácsolták a balatonfüredi borfesztivál bódéit a Tagore sétányon, néhány lelkes helybéli borász azonban – Hudák Zoltán, Gyukli Gyula, a hegybíró Varga Attila meg a házigazda Koczor Kálmán – napszállta után is összegyűlt a kedvemért, no meg Kis Virág kolléganőm hívó szavára a kies füredi lankákon emelkedő Koczor-pincészetbe, hogy egy kiadós paraszttál meg hűvös olaszrizlingek mellett cseréljünk eszmét a szőlősgazdák gondjairól. Szó került a csopaki borlovagavatás anomáliáiról csakúgy, mint a néhány ezres adótartozás fedezetéül sebesen lefoglalt autóról – élesbe azonban akkor fordult a csevegés, amikor a brüsszeli tőkeritkító direktívák kerültek terítékre. Márpedig szőlőtőkét magyar ember külső kényszer nélkül nem vág ki – szögezték le ellentmondást nem tűrően a neves borászok, hozzátéve: ha másba nem, az ilyen felelőtlen „tőkekivonásba” még egy kormány is belebukhat. Amúgy pedig a nyugati konkurens kollégák újító kedve mindig akkor jön meg Brüsszelben, amikor ők egy termesztési vagy borkészítési problémát már megoldottak, de keletebbre az újonnan csatlakozó országok a pénz- és az eszközhiány miatt még fáziskésésben vannak. Kemény nemzeti érdekvédelem kellene; de mit lehet várni olyan fiatalka, elméleti államtitkároktól, akiknek a kezében soha nem volt még szerszám, ami megkérgesítette volna? A magyar bor szinte maradéktalanul lefolyna az ínyenc magyar torkokon, de az agyondotált importtal, ami újabban már a déli féltekéről is jön, reménytelen az árverseny. Persze ha egyáltalán nem lenne szőlőtőke, nem lenne szükség borpolitikára sem. Akkor viszont a kormány is fölösleges – szélnek lehet ereszteni.
Pápán épp a húsipar közeli bedőlését rebesgette a nép, aminek külön érdekességet kölcsönöz, hogy a második fél kormányát jegyző miniszterelnök nővére épp ebből a húsüzemből biztosítja a megélhetését. Mi lesz most vele? Szégyenszemre munkanélküli is lesz a kormányfő legszűkebb családjában? Azt gondolná pedig az egyszerű halandó, hogy Gyurcsány országlása felvirágoztatja a nagy ember szülőhelyét: nyilván csak úgy ömlik a pénz a bájos kisvárosba. (Az ugyancsak pápai születésű Kövér László minden fórumon tiltakozni szokott a „pápai gyerekezés” ellen, de már nincs mit tenni: a szellem kiszabadult a palackból. Áprilisban visszagyömöszölhettük volna, de elmulasztottuk. Igaz, a pápaiakon semmi nem múlott: ők derekasan kitettek magukért, hogy visszaállítsák a természetes állapotot.) Nos, a helyzet viszont az, hogy Pápára alig érkezik állami fejlesztési pénz: a címzett támogatás olyan ritka, mint a fehér holló. Mi lehet ez: talán bosszú a hányatott ifjúkorért? Ráadásul Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban komoly intéseket is hallottam, ha mostanában be meri tenni a lábát Pápára. Nem tudják ugyanis megemészteni, hogy a Gyurcsány-kormány két pápai vasúti szárnyvonalat is meg kíván szüntetni: a csornait meg a környeit. Azt már Áldozó Tamás alpolgármester teszi hozzá: ráadásul a három hét végi budapesti iskolajáratot egyre akarják csökkenteni, holott eddig a három is zsúfolva volt. Iskolavárosi tradíció? Magam sem tudom megmagyarázni, hogy ha ilyen a feltételezett pozitív diszkrimináció, milyen lehet a sima „újmagyarországos” viszonyulás…
A kormányzati munka minősítésére Zalaegerszegen hallottam a legszellemesebb nyelvi megfogalmazást – fájdalom, ennek szó szerinti idézése összeférhetetlen volna a nyomdafestékkel. Deák Ferenc földjén amúgy mintha meglehetős sikerrel függetlenítenék magukat az országos rögtönzésektől – teljes mértékben persze ez lehetetlenség. Itt azért minden nevezetes helyi szülöttet számon tartanak, a szobrok és emlékművek városa pedig rendíthetetlen értékkonzervativizmusról tanúskodik: még a friss elkerülő út körforgalmának közepére is jellegzetes zalai keresztet állítottak. A fürdő- és egyéb kedvezményekre jogosító Zalaegerszeg-kártyát a tiszteletbeli egerszegiek is megkapják (már több ezren vannak), a lokálpatriotizmust pedig a babacsomagtól az ifjú házasok támogatásáig számos olyan lelemény erősíti, amely országos léptékben is megfontolandó lenne. Ápolják az olasz katonai temetőt, de nem hagyják elvadulni az oroszokét sem. A göcseji falumúzeum folyományaként csináltak például világszerte egyedülálló finnugor skanzent – ha pedig Pápa fölé repül az ember, akkor a történelmi Magyarországot formázó ültetett parkot láthat. A pápaiakban az is felmerült, hogy ha lebontatják a budai turulszobrot, átveszik „kapitalista megőrzésre”, és bármikor visszaadják, ha az új Magyarország elől végre lekopik ez a nevetséges jelző.
Nem vagy semmi, ha nem vagy ellenállás – fogalmazott a költő, és jelenthetem: a vidéki Magyarország jó néhány szeglete, falva és városa dicséretesen ellenáll. Érzik, tudják, hogy az élet és az ország dolgai nem tiszavirág-életű pártbrosúrákban és semmitmondó tévészózatokban öltenek testet, hanem tapasztalatok, szokások, erkölcsi parancsok, közös kultúrélmények kibogozhatatlan szövevényében. Ez a szövevény mindenütt más és más: tovább kuszálják a vallási és etnikai specialitások, a helyi gazdaság érdekviszonyai, sőt még a titkos összefüggéseket hordozó gasztronómia is. A régi Magyarországban épp a sokfélesége a szép, mert a magyar élet tobzódása megunhatatlanul gyönyörködtet. Most örüljünk, hogy a hatalom felkent urai keveset járnak arra, s így több esélye marad annak, hogy nem teszik tönkre mindazt az értéket, ami még megmaradt? Vagy épp ellenkezőleg: ösztökéljük őket az országjárásra, hátha megérinti őket a hétköznapok misztériuma, az a megfogalmazhatatlan, teljességgel demokrata kiváltságtudat, hogy mégiscsak a létezés nagy ajándéka ehhez a nyelvhez, ehhez a kultúrához, ehhez a hazához tartozni? Egyáltalán: érdemes azokat bármi ilyesmire biztatni, akik nem az anyatejjel szívták magukba ezt a megtartó büszkeséget?
Nagy szavak helyett maradjunk csak annyiban: a Dunántúl népe – biztató életösztönről téve tanúbizonyságot – megpróbálja kibekkelni az átmeneti sanyarú gyurcsányi időket. Legközelebb kelet felé indulok – megtapasztalni, arrafelé mi a helyzet. Álruhát ölteni fölösleges volna, hiszen ez nyílt játék, s magunk között vagyunk. Országos méretekben nem sikerült jót és méltót választani – most ennek iszszuk a levét. De itt a lehetőség a korrekcióra: a kisebb léptékekben. A kormányzati politika megszabja az életünk kereteit, de az igazán fontos dolgok mégiscsak helyben, az önkormányzatokban dőlnek el. Lehet haladásról papolni, dübörgésről hazudozni, belehúzásról vizionálni – hiába. Magyarország – a régi létező meg az új feltételezett is – mi vagyunk.