Tizenöt éve a „társadalom szolgálatában”

Szeretnék kapcsolódni a Magyar Nemzetben (július 28.) Politikai játszmák a nyugdíjasokkal címmel megjelent, nekem szánt levélhez, amelynek szerzője dr. Fajcsákné Papp Emőke miskolci nyugdíjas pedagógus.
Ez nem játék. A nekem címzett bántásaira nem szeretnék tételesen reagálni, mert hogyan tárulkozzak ki, azt bizonyítandó, hogy nincs „mocskos praktikám”? A „szégyellje magát” és az ezt még fokozó dörgedelmekre pedig méltatlan lenne szót is ejtenem. Ha e sebeimre gondolok, ezekre napi gyógyírt a nyugdíjasközösségeinktől érkező egyetértés, biztatás ad. Így aztán nem is foglalkozom velük, viszont annál inkább nyugtalanít a jelenség. Nem akarom elfogadni, hogy két, tisztes életutat bejáró nyugdíjas pedagógust – hiszen magam is negyven évet töltöttem el a pályán – ilyen módon egymásnak feszülő helyzetbe hozott a sorsa. Nem tudom elfogadni, hogy a nyugdíjaslét néhány kérdésében kétségtelenül eltérő nézeteink egyikünknek alapot adnak a másik megtaposására. Több mint csalódás, hogy a rendszerváltozás 16. esztendejében ennyire kockázatos dolog másként gondolkodni.
Miközben szeretném hinni, hogy szemtől szemben mi tiszteljük egymást, ezért a politikát hibáztatom, hogy közénk dobta az indulat perzselő lángját, s elhitette a könnyen harcba hívhatókkal, hogy életre-halálra mennek itt a dolgok. Ne higygyük el ezt. Ha a nyugdíjaslét aktuális veszélyeiről másként vélekedünk is, attól még lehetnek nekünk lelket emelő, szomjat oltó szakmai találkozásaink. Mondjuk Vörösmarty mához is szóló üzeneteiről, pedagógusmúltunk megtartó hűségéről, jogos aggodalmainkról s arról, hogy miért érdemes a holnap is felkelő napot várni.
Tisztelt dr. Fajcsákné Papp Emőke!
Tizenöt éve társadalmi munkásként dolgozom a hazai nyugdíjasmozgalom élvonalában, az idősügy tisztességes szolgálatában. Ebben a szolgálatban – az útkereső álláspontok vitái során – én azt az irányt képviselem, amely csak a társadalmi béke – a generációk együttműködése közegében véli fejleszthetőnek az idősek biztonságát, javítandó közérzetét. Nagyszerű lenne, ha ezt az utat ön is járhatónak, mi több, tisztességesnek is tartaná.
Ennek reményében köszönti önt:
Jankovits György
Győr

Uram!
Örülök, hogy árokbetemetés közben szakított időt levelem elolvasására.
Egyetértek önnel, hogy ez „nem játék”. Ez attól több: játszma, ennek sokkal nagyobb a tétje. Engem is „nyugtalanít a jelenség”, de más aspektusból, mint önt. Sajnálom, hogy levelemből a „másik megtaposását” érezte ki, nem emlékszem, hogy ilyet írtam volna. Kár, hogy mindenre egyes számban reagál, pedig én mindenhol többes számot használtam. Miért vette csak önmagára? Az ön feladata a magyarázkodás?
Végtelenül elkeserítőnek tartom, hogy a „lelket emelő, szomjat oltó szakmai találkozások” nem segítenek a nyugdíjasoknak a hamarosan megugró gáz- és mindenfajta számlákat kifizetni és a napról napra devalválódó nyugdíjakat európaivá tenni. A korosztályunk élete nemcsak 15 évig, hanem attól tovább tartó „társadalmi munka” volt, figyelembe véve a kapott béreket, így Vörösmarty szavai nem arra méltatlan emberekhez szólnak.
Az írásomban feltett egyetlen kérdésemre se válaszolt, egyetlen állításomat sem tudta cáfolni. Ehelyett elkente a felvetett kérdéseket, és patetikus, de értelmetlen módon csak a mundér becsületét védi. Én viszont kitartok a véleményem mellett. Az írás után napokon át csengett a telefon, rengetegen gratuláltak, és köszönték, hogy arról írtam, amit ők is éreznek, de nem merik kimondani, mert félnek. A mi korosztályunkat ugyanis megtanították félni.
De én kérem minden hozzám hasonló gondolkodású honfitársamat: „Ne féljenek!” Mondják ki jó hangosan a véleményüket, hogy mások is meghallják.
Kérem, olvassa el figyelmesebben a korábbi írásomat, talán megérti, miről írtam.
Jó egészséget kívánok önnek.
Dr. Fajcsákné Papp Emőke