Vízumkényszer Amerikába

Felháborított a Népszabadság 2006. augusztus 7-i számában Sólyom letolta a külügyet címmel megjelent, a köztársasági elnököt támadó – mondhatnám: gyalázó – cikke. A szerző azzal gyanúsítja köztársasági elnökünket, hogy nevetségesen tájékozatlan a világ dolgaiban, hiszen Kanadába is kell vízum magyar állampolgároknak, s oda mégis utazgat.
Amíg más országok, így egyebek mellett Kanada is, megfelelő feltételek teljesítése mellett kiadja a vízumot, beszedi az érte kirótt vízumilletéket, majd beutazáskor gyorsan és kulturáltan ellenőrzi az utast, aki ezzel belép a fogadó országba, addig ez az Egyesült Államokban egészen más módon zajlik. Már a vízumkiadással is baj van. Ugyanis ha arra van gyanú, hogy az illető vízumkérő esetleg kint akarna maradni az USA-ban, úgy a követség (konzulátus) indok nélkül megtagadja a beutazás engedélyezését. A legutóbbi követségi tájékoztatás szerint ez az elutasítás 25-30 százalék körül van Magyarországon. Hangsúlyozni kell, hogy úgynevezett diszkrecionális jogkörről van szó, amely azt jelenti, hogy a követségnek nem kell indokolnia az elutasítás okát. Fából vaskarika, hogy mind a követség, mind az amerikai diplomácia erre a 30 százalékos elutasított, potenciális disszidensre hivatkozik, amikor indokolja – mert ebben már indokolnak – a vízumkényszer feloldásának lehetetlenségét.
Ez is eléggé simlis dolog pestiesen szólva, de amit azonban a New York-i, miami és más repülőtereken művelnek a bevándorlási hivatalnokok, azt nálunk a büntetőeljárásban rabosításnak hívják. E sorok írójának, aki 2003 januárjában a miami repülőterén ment keresztül ezen a tortúrán, örök emléket jelent az amerikai vendégfogadás. Lányomhoz érkeztünk feleségemmel Amerikába. Lányom, a férje és két kis unokánk várt bennünket a repülőtéren. Négy órát kellett várniuk ránk, miután vagy hatszor vettek tőlünk ujjlenyomatmintát, úgy, hogy az ott szolgálatot teljesítő kubai és afroamerikai egyenruhások fogták a kezünket, két kézzel állítgatták be a fényképezéshez a fejünket, majd mivel így sem sikerült minden, a hivatalnok tehetetlenségében (képzetlenségében) ököllel ütött a számítógépre. Ezután félrevittek bennünket egy különhelyiségbe, amelyik már tömve volt hasonló okból lengyelekkel és más pária néppel. A hab az volt a tortán, hogy négy-öt óra elteltével, amikor már 40 oldal adatot, tényt rögzítettek rólunk, szabadon engedtek bennünket, de a csomagjainkat még órákig keresgélni kellett.
Azóta nem jártam Amerikában, és nem is kívánkozom odamenni. Sólyom László köztársasági elnöknek viszont köszönettel tartozunk, amiért kiáll értünk, azoktól pedig, akik emiatt is támadják, azt kérdezném ismételten is: milyen magyar emberek ők, hogy még együttérzés, szolidaritás sincs bennük? A hazafiságot már nem is kérném számon.
Dr. Bácsi András
Budapest