A változás apostolai

K U L T Ú R S O K K

Vagy két hete Al Gore-ról, az USA egykori demokrata elnökjelöltjéről olvastam egy elgondolkodtató cikket az USA Todayben (Amerika legnagyobb példányszámú napilapjában). Ebben a szerző azt taglalja, hogy a környezettudatos politikus szerepében tetszelgő Gore, aki polgártársait életmódjuk radikális megváltoztatására kéri, nemigen jár elöl jó példával. (A véleménycikket a demokratákért nem feltétlenül rajongó Hoover Intézet kutatója jegyzi, ami arra int, hogy forráskritikával kezeljük az ott leírtakat, ám olyan neves agytrösztről van szó, aki nem engedheti meg magának a pongyolaságot.) Tudvalevő, hogy Gore gyakorta ostorozza Busht, amiért érzéketlen az olyan „kihívásokra”, mint például a globális felmelegedés, a természetvédelmi területeken való olajkutatás meg a túlzott fogyasztásból eredő környezetszennyezés. Nyilatkozataiban rendre az emberiségre leselkedő ökológiai veszedelemről beszél. Próféta lett ő saját hazájában.
A változás apostola.
A környezetvédő nyilatkozatokban aligha találunk kivetnivalót: igencsak rövidlátónak kell ahhoz lenni, hogy manapság valaki ne érezze, nagy a baj. A cikkből azonban kiderül, hogy a túlfogyasztást ostorozó Gore három, palotának is beillő házat tart fenn, és miközben arról prédikál, hogy az emberiség „időzített bombán ül”, ő maga egy cinklelőhelyen – a Tennessee államban lévő egyik birtokán. A Pasminco Zinc nevű vállalat évi húszezer dollárt fizet a politikusnak azért, hogy az ott található cinket kitermelje, és Gore-t láthatólag nem nagyon érdekli, hogy eközben e bányászati vállalkozás nehézfémekkel szennyezi a birtokhoz közeli folyót. Hogy hová vándorolnak ezek a dollárok, az sem titok: a zöldenergia mellett kiálló Gore például több százezer dollárt tart az Occidental Petroleum nevű olajcég részvényeiben.
Pedig Gore nyilatkozataiban rendre azzal dicsekszik, hogy próbál környezettudatosan élni. Például úgynevezett hibrid autót vezet (ezek az átlag amerikainak egyelőre még túlságosan is drága gépkocsik a robbanómotor mellett elektromos meghajtással is rendelkeznek), hogy ekképp csökkentse az ország olajfüggőségét.
Mindeközben a politikus sokallhatta azt a kilowattonként kétcentes felárat, amelyet azért kellett volna fizetnie egyik Washington melletti házában, hogy az áramszolgáltató a környező szélerőművekről származó „zöldenergiával” lássa el a háztartást. Legalábbis erre a szolgáltatásra a Gore család nem tartott igényt.
Jó, tudom, a cikk elsősorban politikai indíttatású dolgozat, mégis elgondolkodtató, kik is sarkallják folyamatosan a polgárokat életmódjuk radikális megváltoztatására. Mostanában például – a valamihez tartó, de azt sosem elérő konvergencia korában – gyakorta hallhatjuk, hogy aki lemarad, veszít, ezért „bátor döntésekre” van szükség, és „menni kell előre”. Hogy azok lesznek a nyertesek, akik még időben és folyamatosan képesek alkalmazkodni környezetükhöz, azaz folytonosan változtatnak, változnak.
Mindez az okítás a kádárizmus katatóniájából ébredő Magyarországon azzal kezdődött, hogy a változás apostolai közölték: ma már nem úgy van, hogy valaki gondol egyet, és egy munkahelyen, egy szakmában dolgozza le életét. E naplopásnak egyszer és mindenkorra vége. Nem, ma már úgy van, hogy arra kell készülni, a piaci kilátások változásával hol ilyen, hol olyan szakemberekre lesz szükség. Azok járnak majd jól, akik ezt is, azt is kitanulják, szüntelenül gyorstalpalóra járnak, merthogy tudni lehet, holnap már nem hegesztőre van szükség a gyárban, hanem szolgáltatóközpontosra.
Ezek az apostolok aztán arról panaszkodnak egymásnak, hogy körülöttük senki nem akar dolgozni, mert például ma már egy rendes asztalost sem lehet találni vagy autószerelőt, mert mindenki csak arra törekszik, hogy gyorsan meggazdagodjék, azt mondogatva: ki tudja, mit hoz a holnap?
Mert a változtatás apostolainak azért mégiscsak szükségük van a változatlanságra. Mert a változtatás korában a legjobb dolog egy bőrfotelbe telepedni, és megmondani, hogy másoknak min is kellene változtatni. Lehetőleg persze úgy, hogy a próféta számára ne változzék semmi: holnap is azzal lehessen elfoglalva, hogy a fotelből megmondja, mi és hogyan változzon meg körülötte.
Permanens forradalom ez, nem véletlen, hogy egykori politikai radikálisok ma már jól érzik magukat egy-egy ilyen cég bőrfotelében. Legyen szó egy vállalat vagy egy ország irányításáról.
Nyugtalanító, hogy az ideológia ez esetben a szociáldarwinizmus egyik formája. A darwini elmélet ugyanis a tévhittel szemben nem a legerősebb túlélését hirdeti, hanem azokét, akik a leginkább képesek a változó körülményekhez alkalmazkodni. Kétségtelen, hogy az evolúciós elmélet az emberi gondolkodás egyik csúcsteljesítménye, és nagyszerűen alkalmazható számos tudományban. A társadalomtudományok azonban valószínűleg nem tartoznak e területek közé: itt a darwini tanok mechanikus átültetése mindig katasztrófához vezetett.
Az emberi természetet vizsgáló kutatások legalábbis nem támasztják alá a darwini tanok szociológiai alkalmazhatóságát. Azt bizonyítják, hogy a gyakori életmódváltás nemhogy sikeres stratégia volna, egyenesen káros az egyes emberek túlélése szempontjából. Ezek egyáltalán nem új keletű felismerések. A napokban került a kezembe Alvin Toffler hetvenes években írt Future shock című amerikai bestsellere, amely akkori többezres mintán végzett kutatások eredményeit idézi. Ezek azt támasztották alá, hogy az életmód és az élethelyzet gyakori és radikális megváltozása meggyengíti az immunrendszert, és elősegíti a súlyos betegségek kialakulását. Mindez persze nem jelent mentséget a tunyaságra, és arra, hogy valaki nem próbál saját maga javítani rossznak ítélt élethelyzetén. A változás, változtatás azonban személyes ügy, és nem össztársadalmi kérdés: állandó változásban tartani néptömegeket ezért meglehetősen rövidlátó politika.
Az utópisták persze, akik egy általuk vizionált jövőbeni cél érdekében dühödten támadnak rá embertársaikra – mert bennük rendszerint a változtatás legfőbb akadályát látják –, nem értik ezt. Talán azért, mert az utópista, mivel rögeszmés, jómaga igen nehezen változik.
A változatlanság efféle formája valóban fájó és a társadalomra is veszedelmes dolog. Különösen fájó itt Magyarországon a rendszerváltás utáni tizenhatodik esztendőben.