Cigány rabszolgaság

A bukaresti román ortodox metropolita 1766-ban leszögezi, hogy a cigányok ugyanolyan teremtményei Istennek, mint a többi ember, ezért elképzelhetetlen, hogy úgy osztozkodjanak rajtuk, mint a barmokon. Havasalföld büntető törvénykönyve, olvasom egy tanulmányban, 1818-ban a következő cikkelyeket is tartalmazza: minden cigány rabszolgának születik; minden cigány nőtől született gyermek rabszolga; minden gazdátlan cigány a fejedelem tulajdona. A XIX. század derekának moldvai és havasalföldi újságjaiban állítólag nem volt ritka az ilyenféle hirdetés: fiatal, dolgos, lovakhoz értő cigány fiút vennék vagy termetre sudár, természetére nézve szorgalmas cigány leány eladó.
Cigány rabszolgaság Európában? A XIX. század derekán? Amikor Liszt tanulmányt ír róluk és zenéjükről? Amikor nemzetközi útvonallá nyilvánítják a Dunát? Mit csodálkozunk? Az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban milliós példányszámban kél el Beecher Stowe regénye, a Tamás bátya kunyhója. A földkerekség óriási területein él még a rabszolgaság. Észak és Dél háborúja előtt Amerika déli államaiban körülbelül négymillióra tehető a fekete bőrű rabszolgák száma, de New Yorkban is csak 1827-ben törlik el a rabszolgaságot. Anglia 1807-ben tiltotta be a rabszolga-kereskedelmet, Spanyolország és Portugália még később, Franciaország amerikai gyarmatain 1840-ben törölték el a rabszolgaság intézményét. A román fejedelemségekben történetesen cigányok a rabszolgák. Úgy becsülik, számuk a XVIII–XIX. század fordulóján is több százezer lehetett.
Havasalföld és Moldva
Összefoglaló művében Sir Angus Fraser így ír: „Havasalföld és Moldva különleges – és szégyenteljes – színterei a cigány történelemnek: a cigányokat itt tudatosan és módszeresen rabszolgasorba vetették.” Szerinte a latin nyelvű oláhok a XIII–XIV. században Erdélyből vándoroltak előbb Havasalföldre, aztán Moldvába, ahol független fejedelemségeket alapítottak. Önállóságuk rövid ideig tartott – előbb-utóbb behódolni kényszerültek a szomszéd államok valamelyikének –, de a cigánysággal mindig egyformán bántak: a „XIV. és XV. századból fennmaradt szláv nyelvű iratok többsége is arról tanúskodik, hogy a cigányok a dunai fejedelemségekben röviddel megérkezésük után szolgasorba kerültek”. Fraser részben egyszerűsít, részben téved: magyarként és románként is találhatnék okot a megbántódásra. A havasalföldi és moldvai románok – ismét az angol szerzőt idézem – „a cigány lakosság kezelésére igen hasonló módszereket alakítottak ki annak érdekében, hogy értékes munkaerejüket biztosítsák maguknak”.
A magyar történészek álláspontja szerint a XII. század végén még nem voltak románok Erdélyben, így nem is vándorolhattak ki onnan Havasalföldre hazát alapítani. Délről, a Balkán felől vándoroltak észak felé, Havasalföld valamikor a XIII. század végén, XIV. század elején jött létre. A területnek a Magyar Királyságtól való függetlenedése I. Basarab vajda uralkodásának idejére tehető. Moldvában a XIII. században alakultak az első kenézségek. Kicsik és erőtlenek voltak, a kijevi, a halicsi fejedelemség „patronálta” őket, majd a tatárok lettek az uraik. Nagy Lajos tatár hadjáratai nyomán Dragos, Moldva első vajdája a magyar király hűbérese lett. Ekkortól, a XIV. század derekától számolhatunk Moldvával mint állammal, amely a lengyel, a magyar és a török hatalom közt egyensúlyozva létezett.
A cigányok havasalföldi jelenlétének első írásos emléke 1385-ből maradt fenn: I. Dán vajda a voditai Szent Antal-kolostor negyven cigány családját említi egy adománylevelében. Román földön a XIV. század dereka az egyházszervezés nagy korszaka: ekkortájt alapítják a híres tismanai Szűz Mária-kolostort is, amelynek cigányait rendszeresen említik a XIV. század végi, XV. századi oklevelek. 1388-ban a coziai kolostor Öreg Mircea vajdától háromszáz cigány családot kap. Moldvában 1414-ben Jó Sándor egy adománylevelében Tigãnesti kenéz faluját emlegeti, 1428-ban harmincegy sátornyi cigányt adományoz a bistritai kolostornak. Az 1457-től majd fél évszázadon át uralkodó Nagy István vajda egy havasalföldi hadjáratában (állítólag) közel húszezer cigányt zsákmányolva tér vissza Moldvába.
Szolgák, jobbágyok, rabok?
Az egyik forrás szerint a cigányok az egykori szabad paraszti közösségben jobbágyokként éltek – sok esetben nagyobb mozgásszabadsággal, mint jobbágysorsú román társaik. Egy indulatos dolgozatban azt olvasom, hogy a román vajdaságokban élő cigány rabszolgák helyzete csakis az amerikai Dél fekete rabszolgáinak borzalmas sorsával hasonlítható össze. Ion Budai-Deleanu, egy Hunyad vármegyéből 1787-ben Lembergbe csángált görög katolikus vallású román tisztviselő, a Tiganiada – Miskolczy Ambrus magyarításában: Cigányiász – című szatirikus eposz szerzője így kesereg: „Cigányok sehol sem fordulnak elő olyan nagy számban, de sehol sem oly boldogtalanok, mint Moldvában és Havaselvén.”
Kinek higgyünk? Mik voltak ők? Rabszolgák, rabok, hadifoglyok, jobbágyok? Ne feledjük, nemcsak cigány, hanem fejedelmi, kolostori és bojári birtokokon szolgáló bolgár, török, tatár rabszolgákról is szólnak a korabeli források. Mint élő szerszámot, földet, állatot, úgy adják-veszik őket. Önmagában ez nem jelent földi poklot, hiszen a jó gazda megbecsüli földjét, jószágát, így rabszolgáit is. Mi volt az ok? Miért vettettek rabszolgasorba? A válasz egyszerű: hogy a fejedelmek, bojárok és kolostorok kisajátíthassák munkaerejüket. A hagyományossá lett cigány mesterségek – kovács- és lakatosmunkák, üstkészítés, fafaragás, kosárfonás – mellett más kötelmeket is a nyakukba varrtak: csikóadóval, futárszolgálattal, méhészkedéssel, olykor hóhérkodással is tartoztak. A fiatal román fejedelemségek rabszolgaintézménye – állítja több román történész – kezdetben nem különbözött a kelet-európai államok gyakorlatától: a kiváltatlan hadifoglyokból rabszolgák lettek éppúgy, mint orosz vagy tatár földön. Működött ez cigányok nélkül is, ám a hullámokban érkező cigányság háttérbe szorította a tatár, besenyő, kun, szerb vagy bolgár rabszolgákat. Ez az oka, hogy román földön a XVI. századra a cigány szó szinonimája lett a rabnak.
Rabszolgasors
Bizonyára nem volt minden román földi cigány helyzete egyforma, léteztek a bojári és kolostori rabszolgák mellett szabadabban mozgó fejedelmi cigányok, sőt olyanok is, akik „kislisszoltak” az ellenőrzés alól, de azért, ha elolvassuk a moldvai Mihail Kogãlniceanu sorait, nem marad kétségünk afelől, hogy rabszolgaság volt ez a „javából”. A XIX. század tudós román államférfija 1837-ben így ír a gyermekkorában Jászvásáron (Iasi) látottakról: „Emberi lényeket láttam vaslánccal a karjukon és a lábukon, másoknak bilincs szorította a homlokát, ismét mások vas nyakörv alatt sínylődtek. A cigányok közül a legnyomorultabbaknak korbácsolásból és még kegyetlenebb büntetésből is kijutott: éheztették őket, tűz fölé lógatták, magánzárkába zárták, anyaszült meztelenül a zajló folyóba taszították őket. A házasság szentségét és a családi kötelékeket semmibe vették, gúnyt űztek abból, asszonyokat szakítottak el a férjüktől, leányokat ragadtak el szüleiktől, csecsszopókat téptek le szülőanyjuk kebeléről, úgy adták el őket a különböző román vidékekről érkező kalmároknak, mint a barmokat.”
Törvények és vérkeveredés
A rabszolgaságot eleinte nem írott törvények szabályozták, hanem a szokásjog. Vasile Lupu moldvai vajda 1650 körül keletkezett törvénykönyve már negyven cikkelyben foglalja össze a rabszolgákkal kapcsolatos rendelkezéseket. A XVIII. század előtti időkben román jobbágy vagy szabad ember, ha rabszolgával házasodott, maga és gyermeke is rabszolgasorba süllyedt. Constantin Mavrocordat moldvai fejedelem 1743. évi törvénye megtiltja, hogy a cigánnyal házasodó szabad embert rabszolgaságra vethessék, igaz, a vegyes házasság nem eredményez felszabadítást, ám a vegyes pár gyermekei szabadnak születnek. Nem marad ez így sokáig, Moldvában például már 1776-ban ismét törvény tiltja az ilyen házasságokat. Az újabb és újabb törvényi rendelkezések, a tiltás arra utal, hogy a románok és a cigányok között kötött házasságok gyakoriak lehettek. Felix Colson XIX. századi francia utazónak fel is tűnt, hogy milyen sok szőke cigányt látni a rabszolgák közt. Ez nyilván a vérkeveredésnek, a cigány nők ágyasként való használatának eredménye. Panait Istrati, a görög dohánycsempész és a brãilai mosónő fia, a nardzsilét (vízipipát) szívó csavargók, kurtizánok és kalandos életű vándor szálepdzsik (italárusok) mesemondója írja: „szinte minden bojár, fiatal és idős használja a fiatal cigány lányokat… Ugyanezek a szokások megvannak minden kolostorban, a világi bűnök fészkeiben, amelyek valóságos háremek! A cigányokat barmokként kezelik: pontos időközönként pároztatják őket…”
Szökés
Megölni nem akarták a szökevényt, hiszen a menekülésre képes rabszolga komoly érték volt. Kogãlniceanu leírja a büntetést: „Vesszőkkel verik a mezítelen talpat, mely hozzá van kötve egy nagy bothoz, amelyet két férfi emel magasba oly módon, hogy annak, akit vernek, csak a feje és a háta felső része érje a földet.” Az 1881-ben Brãilában született s 1961-ben New Yorkban meghalt Konrad Bercovici The Story of the Gypsies című, 1928-ban megjelent könyvében megerősíti Kogãlniceanu állításait: „A régi szép időkben – írja maliciózusan – a bojároknak külön törvényeik voltak a cigányok számára. Csak egyike volt a sokféle büntetésnek, hogy addig verték a talpukat, míg a hús cafatokban nem lógott róla.” Az elfogott rabszolgák nyakára tüskékkel kivert vaspántot erősítettek, amitől nem tudták lehajtani a fejüket, nem voltak képesek lefeküdni, pihenni, aludni sem. J. A. Vaillant – aki 1844-ben háromkötetes öszszefoglalást jelentetett meg Párizsban a románságról – feltehetően elfogott rabszolgákkal való találkozásáról írja: „Hatan vannak… Homokot mernek a vízből. Egész testüket vastag kátrány borítja, lábukon meg vannak vasalva, nyakukon jármot viselnek. Kalodájukból három hosszú tüske meredezik kifelé, amelyek megakadályozzák, hogy lehajtsák a fejüket.”
Érték és házasság
A rabszolgák ára koronként változott: 1785-ben Moldvában például egy cigány nő ötven, egy cigány férfi hetven ezüstöt ért. A tizennégy év alatti gyermek feleanynyiért cserélt gazdát. A nő értékéhez hozzáadódott szépségének, tánctudásának, énekhangjának, szakács- vagy jövendőmondó tudományának értéke is. A férfiak esetében a mesterségekben való jártasság volt értéknövelő tényező. A rabszolgák egymás közti házasodását szorgalmazták, hiszen a gyermek születése, akár a csikóé, bárányé, a gazdát gyarapította. Létezett a pároztatás gyakorlata is, amikor az értékes fizikai tulajdonságokkal rendelkező férfiakat és nőket tenyészállatként használták. (Az amerikai délen „buck niggernek”, hágató négernek hívták, vagy „good breedernek”, jó tenyészállatnak nevezték az ilyen „szerencséseket”.) Ezzel együtt a házasságkötéshez a birtokos hozzájárulása szükségeltetett. Az engedély nélkül kötött frigyet a XV–XVII. században sok esetben semmisnek tekintették; ha különböző tulajdonosok rabszolgái keltek titokban egybe, a megszületett gyermekeken „igazságosan” megosztoztak. Ezt a gyakorlatot időnként puhították, Constantin Mavrocordat 1743-ban kerek perec megtiltotta a birtokosoknak, hogy összeházasodott rabszolgáik frigyét semmisnek tekintsék.
A felszabadítás
1855 őszén – így a fáma – Moldva fővárosában, Iasi-ban öngyilkos lett egy fiatal cigány szakács, mert rabszolga lévén nem vehette feleségül szerelmét. Később a leány is követte szerelmesét a halálba. Grigore Alexandru Ghica fejedelmet annyira meghatotta a fiatal pár tragédiája, hogy elhatározta, véget vet országában a rabszolgaságnak. Az operettízű történet akár igaz is lehet, az mindenesetre bizonyos, hogy 1855 novemberében a fejedelem levelet küldött az államtanácsnak: „Sok-sok év telt el azóta, hogy a rabszolgaságot eltörölték az óvilág összes civilizált országában; egyedül a moldvai és havasalföldi román fejedelemségekben maradt fenn a barbár társadalmaknak ez a korhadt maradványa.”
A fanarióta kor (elnevezését az Isztambul Fanar nevű görög negyedéből küldött uralkodókról kapta) utolsó évtizedeiben, a XVIII. század végén és a XIX. század elején a rabszolgaság intézménye nem változik, de gyakran fordul elő, hogy magyarázkodásra kényszerül az, aki törvényesnek tekinti. Az egyik törvénykönyv például leszögezi, hogy a rabszolgaság „az ember természetes állapotával ellentétes”, mint ősi szokásjog mégis érvényes. Az abolicionista mozgalom az 1830-as évektől erősödött meg, 1837-ben Alexandru Ghica több ezer állami tulajdonban lévő havasalföldi cigány családot szabadított fel, az 1840-es években moldvai fejedelmi és kolostori rabszolgák nyerték el szabadságukat, 1848-ban bukaresti egyetemisták rabszolgatörvényeket égettek. A teljes felszabadítás csak a század dereka után következett be. Moldvában 1855. december 22-én fogadták el a rabszolgaság megszüntetéséről szóló törvényt: egyik kidolgozója éppen Kogãlniceanu volt. 1856 februárjában Barbu Stirbei, Havasalföld fejedelme is megszavaztatta a rabszolgaság eltörlését.
Százötven évvel később, 2006 februárjában Constantin Bãlãceanu-Stolnici, a román akadémia tagja elismerte, hogy családja évszázadokon át birtokolt cigány rabszolgákat. Az évfordulón a politikus ősei nevében is bocsánatot kért a romániai cigányságtól, s elmondta, hogy ezt annak ellenére elengedhetetlen gesztusnak gondolja, hogy felmenői már az abolicionista törvény megszületése előtt, 1835-ben felszabadították rabszolgáikat. Február 20-án Bukarestben különböző cigány szervezetek tagjai felvonulást tartottak a rabszolgaság felszámolásának évfordulóján. „A rabszolgaság kora megszűnt, de még nem ért véget a szenvedés ideje – írta a sok könnyes arc láttán a román tudósító. – A fájdalom él. Még nem lett történelemmé a múlt.”