Akiket az a „szerencse” ért, hogy a hajó menetirány szerinti jobb – az osztrák part felőli – oldalán tartózkodtak, az imént még két, a golyózáporban az életéért úszó embert, most azonban úgyszólván szitává lőtten sodródó holttestet láthattak a Dunán. A pokoli jelenet mágnesként vonzotta az utasok tekintetét a vízi vérfürdő színhelyére, de akadtak közöttük szép számmal olyanok is, akik ennél többet láttak. Egy harmadik férfit, akit isteni szerencséjére elkerültek a lövedékek, az embervadászok ütlegelések közepette ráncigáltak a hajójukra.
Volt azonban egy negyedik férfi is, aki az utasok számára rejtélyes módon „megkapaszkodott” a Dunában… Nem ott bukkant fel a feje a vízből, ahol a folyó sodrásával számolva várni lehetett, hanem jóval északabbra. S akkor is csupán annyi időre, hogy velőtrázó kiáltásával vonja magára a határőrök figyelmét, vagy figyelmeztesse sorstársait, akiken persze – ezt ő már nem láthatta – nem segíthetett.
Senki sem tudhatta a hajó ezernél több lelket számláló utasa közül, hogy kik voltak ők, s miért választották a határátlépésnek ezt a módját. Az a tizenegy éves magyar kisfiú sem, akit pozsonyi rokonai láttak vendégül néhány napra.
A 26 éves Szilárd Zoltán sokszoros magyar úszóbajnok volt, aki az 1948-as londoni olimpián bejutott a százméteres gyorsúszás döntőjébe. Ha barátnője nem jártatja a száját ott, ahol nem kell, 1952-ben bizonyára helyet kapott volna a Helsinkibe utazó magyar olimpiai csapatban. Akkoriban ugyanis esélyesnek látszott, hogy száz méteren érmet, talán még aranyat is nyerhet. Szilárd barátnője azonban tudta, hogy Zoli, akár jól szerepel Helsinkiben, akár nem, külföldön kívánja folytatni sportolói pályafutását. A helyzet ilyetén alakulása után tehát az úszóbajnok csak azzal vigasztalódhatott, hogy amikor sor került a százméteres gyorsúszás olimpiai döntőjére, ő a nemzeti sportuszodában rúgta el magát a rajtkőről, és állítólag pontosan olyan eredményt ért el, mint az olimpiai bajnok.
Szilárd Zoltán három másik sportolóval tervezte a szökést. Vele tartott a csaknem egyidős Joó Sándor többszörös ifjúsági úszóbajnok és ob 1-es vízilabdázó, a raccsolós Fekete Gábor – közismert becenevén Nabonga – és Payer Károly kerékpárversenyző. Mivel ez idő tájt Szilárd Zoltán úgy érezte, hogy van miért tartania a félelmetes hírű Államvédelmi Hatóságtól, és a többiek sem rejtették véka alá a Rákosi-rendszerrel szembeni véleményüket, a „vasfüggönyön” való átjutás lehetőségét elvetve a „dunai út” mellett törtek lándzsát. Annak ellenére, hogy Payert meg kellett tanítaniuk gyorsan és kitartóan úszni.
Mivel Pozsonyban töltött napjaik és a sétahajóval többször tett felderítő útjaik során többen megnyugtatták őket, hogy a sétahajót követő őrhajóban tartózkodó három határőrnél nincs tűzfegyver, vagy ha mégis, a vízbe ugrásuk helyén – inkább már osztrák, mintsem csehszlovák vízfelületen – nem használhatják, a szökés mellett döntöttek. Mielőtt azonban utoljára felszálltak a sétahajóra, őszintén kitárták a szívüket egymásnak.
Szilárd Zoli szavait idézem: „Tudtuk, hogy egy óra múlva olyat teszünk, ami a hajón velünk utazó több mint ezer ember számára felér egy izgalmas krimivel. De mi nem nézők leszünk, akiket legfeljebb az a baj érhet a »film« megtekintése közben, hogy az izgalomtól hevesebben ver a szívük, vagy felszökik a vérnyomásuk. Nem szeretném az idő távolából sem megjátszani a rettenthetetlent, ezért bevallhatom: gyötört minket a balsejtelem. A hetedik érzékünk azt súgta, hogy előre nem látott hatalmas veszély fenyeget bennünket. S hogy elhessegessük kínzó gondolatainkat, beszéltünk Istenről, ördögről, és a fene tudja már, hogy mi mindenről. Payer Karcsi, aki vallásos gyerek volt, azt mondta nekem: »Zolikám, nem szeretném Sanyit és Nabongát megijeszteni, ezért csak neked mondom, én most imádkozni kezdek Istenhez, hogy ott, Dévénynél minden jól menjen.«”
Amint múltak a percek, és a hajó csigalassúsággal haladt Dévény felé, szóba került négyük között, mi lesz, ha a határőrök mégis lőnek, s mind meghalnak?
A távolban már feltűnt útjuk végcélja. Ismét megállapodtak, hogy a Nabonga által adott jelre egyszerre ugranak a Dunába. Amikor a hajó Dévény várának képzeletbeli vonalához érve befejezi a 180 fokos fordulatot, jobb oldala pedig a legközelebb van az osztrák parthoz. A jobb oldali fedélzeten várakoztak tehát ugrásra készen. Ez volt a legalkalmasabb hely, mert az őrnaszád a hajó orra előtt volt, a menekülők pedig a benne tartózkodó határőrök látókörén kívül kerültek. Amikor tudták, legfeljebb hatvan másodpercük van, hogy a raccsoló Nabonga „uhraim!” felszólítására a hajó jobb oldali lapátkerekei mögött a korláton átvetődve a Dunába ugorjanak, falfehér lett az arcuk. De már nem volt visszaút.
Fekete Gabi „uhraim!” rajtjelére várva még egyszer, utoljára egymásra néztek, s amikor elhangzott, ugrottak. Szilárdtól tudom, hogy élete alighanem leghosszabbra sikerült, úszóversenyeken tetemes előnyt jelentő rajtfejesével repült a Dunába több mint ezer ember szeme láttára.
Ami ezután történt, szintén csakis tőle tudhattam meg. Vízbe érésekor a bőrén érezte, milyen rettenetes erejük van a hajó lapátkerekeinek. Habár jóval távolabb ugrott, hogysem magához ránthassa a lapátok által óriási erővel megforgatott víz, mégis mélyebbre kellett úsznia, hogy kikerüljön az örvényből. Hálát is adott Istennek, amiért a normális emberi tüdő oxigénbefogadó képességének legalább kétszeresével áldotta meg. Ennek, no és persze remek kondíciójának köszönhetően legalább félszáz métert úszhatott a víz alatt annak ellenére, hogy a nadrágjától nem sikerült megszabadulnia. Mégsem ez töltötte el nagyobb rémülettel, hanem az, hogy hallotta, odafent… lőnek! Pa-pa-pa-pa… pa-pa… pa-pa-pa-pa… Tudta, hogy nagy baj van. Addigra elfogyott a levegője, s kénytelen volt feljönni a víz alól. Amíg csak él, képtelen feledni azt a borzalmas látványt, ami elébe tárult. Három határőr géppuskával és -pisztollyal lőtte a vízben egymáshoz közel úszó, életükért küszködő sorstársait, mintha azok nem emberek, hanem nílusi krokodilok lennének.
Látva, hogy az őrnaszád egyre jobban megközelíti őket, miközben fegyvereik valósággal okádják rájuk a lövedékeket, magára akarta vonni a hóhérlelkű határőrök figyelmét. Ezért ordítozni kezdett halálos veszedelemben levő barátainak: „Víz alá! Víz alá! Bukjatok víz alá!”
Azt legalábbis elérte, hogy az őrnaszád feléje fordult. A pillanat törtrésze alatt futott át agyán a gondolat, hogy mire készül a három embervadász. Szeretnék szétloccsantani a fejét naszádjuk orrával. Szinte repültek feléje, tüzelni azonban képtelenek voltak, mert hajójuk magas mellvédje mögött álltak. Tétovázásra nem volt idő. Egy hatalmas levegővétel után a víz alá bukott. Ám mielőtt úszni kezdhetett volna az életét jelentő osztrák part felé, hirtelen úgy érezte, mintha valami dunai szörny leszakította volna mindkét lábát. Pedig „csak” az őrnaszád propellerje „harapott” a nadrágjába, s tépte le róla egy rántással. Szerencséjére mindkét lába sértetlen maradt, ezért tovább úszhatott a meder felé.
Szikla benyomását keltő követ érzett a Duna fenekén. Jó erősen belekapaszkodott, nehogy lefelé sodródva ott bukkanjon fel a vízből – a folyó erős sodrásával számolva –, ahol az embervadászok várhatták.
Újra hallotta a sorozatlövéseket, s úgy érezte, mintha nem is az életüket menteni igyekvő barátai lennének a célpontok, hanem ő.
Talán fél perc múltán halkult a fegyverropogás, kisvártatva pedig olyan csend lett körülötte, mintha éjszaka egy sír szélén ülne a temetőben. Elfogyott tüdejéből az oxigén, ezért egy rúgással igyekezett minél gyorsabban feljutni a felszínre. Gabit és Karcsit nem látta, Sanyi mozdulatlan testét azonban tőle jókora távolságra sodorta az ár. Ekkor már nem volt értelme annak, hogy újra magára vonja a határőrök figyelmét. Mégis önkéntelenül rikácsolni kezdte: „Víz alá! Víz alá! Bukjatok a víz alá!”
Az embervadászok – akik már nyilván elkönyvelték, hogy megfulladt – most ismét őt szerették volna lekaszabolni. Negyven-ötven méterre lehettek tőle. Az első sorozatokkal nem találták el, a többi lövéssel pedig hiába próbálkoztak, mivel újból a Duna fenekére merült, és teljes erejével úszni kezdett az osztrák part felé. Csakhamar elérte a parti termésköveket, s azokon araszolva bukott fel ismét a víz felszínére, hogy – miként remélte – csak ő láthassa, ami az őrnaszád körül történik, a határőrök őt ne. Minden eshetőségre készen teleszívta a tüdejét levegővel, remélve, hogy egy ideig észrevétlen maradhat, amíg az embervadászok az egyik barátja tetemének hajóba emelésével foglalatoskodnak. Tévedett. Hamarosan lövedékek csapkodtak körülötte. Tudta, ha nem sikerül felfutnia a kövekről a partra, s ott eltűnnie előlük, neki is vége. Nekidurálta magát, s nem törődve a talpába belemaró kövekkel és a feléje záporozó golyókkal, kapaszkodott fölfelé. A part tetejét elérve rohant tovább a szántáson, most már osztrák földön, de még ekkor is süvítettek körülötte a lövedékek.
Szerencséjére rosszul céloztak. Szinte félőrülten az utóbbi percekben átélt borzalmaktól, úgy érezte, mint mikor rémálom gyötri az embert, szörnyek kergetik, de hiába szedi a lábát, mintha megbénult volna.
„Jézus Máriám, ezek jönnek utánam!” – gondolta, s ettől annyira megrémült, hogy „Hilfe! Hilfe” kiáltást hallatva szaladt a parttól mintegy kilométernyire álló ház irányába. Félúton lehetett a part és a ház között, amikor embereket látott kijönni az épületből. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy továbbfusson. Csak akkor esett össze, mint egy liszteszsák, amikor érezte: már nem történhet vele semmi baj.
A házban születésnapi ünnepséget tartottak. A ház asszonyát köszöntötték a családtagjai és barátai. Zoltán akkor született másodszor.
Az ünneplők telefonáltak a csendőrségre, hogy biztosítsák a menekült védelmét, ha az embervadászok osztrák földre merészkednének. A csendőrök tíz–tizenöt perc múlva értek oda, s mivel Zoltán jól beszélt németül, beszámolt nekik a történtekről. Hüledezve hallgatták, s amikor befejezte tájékoztatásukat, arra kérték, tartson velük, hátha sikerül rátalálniuk barátaira a Duna partján. Ez a reményük hamarosan elszállt, és beigazolódott Zoltán feltételezése, hogy az embervadászok még az osztrák parton is a nyomába eredtek. Ezt igazolták cipőtalpnyomaik a part közelében.
A csendőrökkel vagy két órán át barangolt, remélve a csodát, hogy valamelyik barátjának sikerült megúsznia a mészárlást. Fájdalommal vették tudomásul, hogy nem, ezért a csendőrök rádión azt az utasítást kapták parancsnokuktól, hogy gépkocsival szállítsák őt Bécsbe.
Ott az újságírók, tévé- és rádióriporterek olyan felhajtást csaptak körülötte, mintha a Marsról érkezett volna, s még aznap világgá kürtölték, hogy milyen véres kaland árán sikerült Szilárd Zoltánnak, a neves magyar úszóversenyzőnek a szabad világba szöknie a kommunizmusból. Az osztrák hírügynökségnél remek állást biztosítottak számára, rövidesen befolyásos barátok vették körül, s amikor 1956. október 23-án „megmozdult a föld” Budapesten s csakhamar az egész országban, többször járt otthon az osztrák hírügynökség munkatársaként egészen 1957. január 17-ig.
Zoltán aztán a lehetőségek hazájában kezdte újra karrierjét segédmunkásként, s évekbe telt, amíg sikerült valóra váltania azt a gyermekkori vágyát, hogy repülőgépet vezethessen. Később oktatóként is sikereket ért el, repülőgépek bérbeadásával is foglalkozott, majd érdeklődése az ingatlanközvetítés felé fordult.
Tubákné Joó Katalintól tudtam meg, milyen véget ért édestestvéreként szeretett unokabátyja, Joó Sándor élete. A Szabad Európa Rádió magyar adásából tudták meg, hogy 1956. augusztus 19-én négy magyar fiú a vízbe ugrott egy sétahajóról Pozsony közelében, hogy Ausztriába szökjön, de csak egy ért partot. Kettő eltűnt a vízben… egyet elfogtak a csehszlovák határőrök. Rossz előérzetük támadt, hogy Sanyi és Gabi lehetett a kettő, mert nem tértek vissza. Egyre nyugtalanabbak lettek. Keresni, kutatni kezdték, mi lehet az oka, hogy még mindig nincsenek itthon. „Eltűntek” – ez volt a legtöbb, amit mondtak. Mivel Sanyi a Pozsonyban júliusban tartott vízilabda-körmérkőzést követően augusztus első felében azért utazott vissza, hogy ott újabb mérkőzéseken vegyenek részt, s az is nyilvánvaló volt számukra, hogy miként korábban is mindig, Fekete Gabi árnyékként követi őt, a csapattársaiktól reméltek választ. Ők azonban csak rázták a fejüket, s közben az is kiderült, hogy Szilárd Zolit is hiába várják itthon. Valaki azt tanácsolta nekik, írjanak levelet a Pozsonytól a magyar határig található valamennyi hajóállomás vezetőjének, hiszen ha Sanyi a Dunában eltűnt egyik áldozat, valamelyiküknek tudnia kell róla. Egymás után érkeztek a nemleges választ tartalmazó levelek, mígnem 1957 februárjában a Gönyűvel szemközti kolozsnémai hajóállomás vezetőjének leveléből világossá vált számukra, hogy 1956. szeptember 17-én Joó Sándor holttestét vetette ott partra a víz.
A Joó család addigra már értesült róla, hogy a másik áldozat a Fekete Gabi volt. Csakhogy míg őt a testi bizonyíték alapján tisztességgel eltemették a pozsonyi zsidók városuk sírkertjében, Sanyi teteme a kolozsnémai temetőn kívüli hagyma- vagy krumpliföldből került elő 1957 tavaszán. Benne 52 lövedékkel!
Fekete Gabi testét is géppuskalövedékek szaggatták szét.
Payer Károly félig agyonverve ugyan, de megúszta élete bizonyára legemlékezetesebb dunai úszását, ám egészségét annyira megviselték a történtek, hogy szinte már vágyta a halált. Amikor könyvem (Embervadászat a Dunán, 1989) írásába kezdtem a történtekről, már évek óta nem élt, ezért csak az özvegyével beszélhettem. Előtte nyitott könyv volt Karcsi egész élete. Így az is, hogy csupán a Szilárd Zoltánhoz és a többiekhez fűződő barátsága indította arra, hogy velük tartson. Zolit szerette a legjobban, érte a tűzbe is beleugrott volna. Hazahozatala után előzetes letartóztatásba helyezték, de mivel cselekménye amnesztia alá esett, az ítélethirdetés napján visszanyerhette a szabadságát.
origo.hu
Megszólalt az ügyvéd: mi vár a Palatinuson vízbe fulladt kislány édesanyjára?
