Némi viszontagságok után jutunk el Szekszárdig. Az M6-os már átadott szakaszán gyorsan végigfutunk, miután nagy nehezen sikerül rá fölvergődni. De attól kezdve, hogy az új rész véget ér, ismét kálváriát járunk. Üdítő élmény, amikor végre lekanyarodhatunk a főútról az első úti cél felé tartva. A Duna árteréből kiemelkedő töltésen kanyargunk, kukoricaültetvények között, itt-ott embermagasságúra nőtt parlagfűerdőben. A kukoricás szélét most szondázzák, török kori falucska maradványai mutatkoznak benne.
Gaál Attila, a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum igazgatója kalauzol. A leendő autópálya egyik lóhere alakú le- és felhajtóágának területén hajnal óta dolgoznak a régészek. Itt bronzkori telepet találtak, de néhol középkori nyomokra is bukkantak. A leletek zöme állatcsont és kerámia – a késő bronzkor jellegzetes turbántekercses peremű edényeinek töredékei. Öt egymásba ásott gödörből azonban kiemelkedően gazdag anyag került elő. Bronztárgyak: egy ép borotvakés meg egy bronzgyűrű, több bronztű – kettő abban a csontból kifaragott tokban, amelyben gazdája hajdanán elveszíthette. Három ugyancsak egymásba ásott gödörből pedig ép edények sorát bontják ki óvatosan épp akkor, amikor megérkezünk. Némelyik szájával lefelé fordítva fekszik a földben. A területen foltokban áll a víz a legnagyobb melegben is, közel vagyunk a Duna valamikori árteréhez. Több ezer éve is gyakran látogatta a víz ezt a részt, ezért az itt élő népesség cölöpökre építette vesszőfonatos, tapasztott házait. A ladik formájú cölöplyuksor szépen kirajzolódik a megnyesett talajon. A ház közepén megfigyelhető jóval nagyobb cölöplyukak arra utalnak, hogy ott vastag tartóoszlopok álltak.
Ettől a helyszíntől másfél kilométernyire a terepbejáráskor őskori és Árpád-kori telepnyomok mutatkoztak, de a lelőhely kiterjedése nem volt egyértelmű. Ilyen esetben a régészek először kutatóárkokkal szondázzák meg a területet, hogy eldöntsék: szükség van-e teljes feltárásra, vagy sem. Egy öt méter széles árokból itt nagy hirtelen mintegy negyven avar kori sír került elő. Kétség sem fér tehát ahhoz, hogy az egész temetőt fel kell tárni, lehet benne legalább ezer sír. Jó néhányat rég kiraboltak, amint a megszondázott parcellában kiderült. Az ottjártunkat megelőző napon nyílcsúcsokkal, szekercével eltemetett férfiú sírját tárták fel, a szakemberek szerint avar kori germán harcos sírja lehetett.
Irány a következő lelőhely, amely a Sárvíz medre mentén kifli alakban húzódik, nagy árokrendszer határolja. Erről a valamikor mocsaras területről I–II. századi római kori kelta település maradványai kerültek felszínre: nagyméretű házmaradványokkal, itt-ott rézkori sírokkal, a terület csúcsán egy avar házzal. A leletanyag: néhány szép terra sigillata töredék, bronzfibulák, hengeres fehér gyöngyök.
A megye legdélibb pontján, Bátaszék közelében egy középkori falut, egy V. századi germán temetőrészletet és egy nagy kiterjedésű területet tárnak fel, az utóbbin három jelentős kultúra nyomai mutatkoznak. A késő neolitikus, kora rézkori (hétezer éves) lengyeli kultúra, a mészbetétes edényeiről híres középső bronzkori és a kelta kultúra. Zalai Gaál István, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa és Osztás Anett vezényli a népes feltáró csapatot. Velük dolgozik az ungvári egyetem első magyar nyelvű történelem szakának tíz diákja és fiatal tanáruk. Az egyetemistáknak első év után kötelező a régészeti ásatási gyakorlat (nálunk ez csak a régészhallgatóknak abszolválandó feladat). Előtte fél évig tanultak régészetet elméletben, vizsgázniuk is kellett belőle. Itt azután bedobták őket a mély vízbe. Ha mély nem is volt, vízből annál többet kaptak. Három hétig zuhogott az eső. A diákok azt is megtanulhatták, hogy a régésznek nemcsak a szakmájához kell értenie, hanem mindenféle egyéb trükkökhöz is, hogy képes legyen megoldani a menet közben adódó gondokat. Árkot ástak, acélcsöveket fektettek, próbálták kitalálni, hogyan vezethetik el a vizet a legjobban. Amikor kiértünk a terepre, éppen 45–47 fokot mértek a tűző napon, az előző hetekben meg nem lehetett dolgozni, mert a fölázott talajon nem látszottak a kibontandó objektumok foltjai. Ráadásul ezen a helyen még száraz időben is nehéz észrevenni a foltokat, mert a sárgás lösz altalajt hasonló szerkezetű, átmeneti talajréteg fedi. A kettőt nehéz megkülönböztetni, sok helyen a sárga földből bontják ki a másik réteg sárgát. Ha netán nem veszik észre, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik, egyszer s mindenkorra tönkretehetik azt, ami a felső rétegben megőrzendő volna. Csak a bronzkori objektumoknál könnyebb a régészek dolga, mert abban az időben már megindult a barnaerdőtalaj-képződés, és annak a foltjai jobban láthatók. A mélyebben megbújó objektumok alján száraz időben is ott a talajvíz, azzal is meg kell küzdeni. Van itt lelet föld alatt és víz alatt.
Minden gondért, bajért kárpótolja azonban a társaságot a rendkívül szép leletanyag. A lengyeli kultúra gyönyörűséges festett kerámiája: a fekete alapon vörös festésű, spirális mintával, rombuszokkal, vonalkákkal díszített edények, amelyek szépsége restaurálás után tárul fel igazán. A csont- és kőbaltával, a fejénél nagy kőkéssel, négy kisebb kőpengével, a lábánál három edénnyel eltemetett férfi gazdag sírja. A hétezer éves, páratlan formájú kultikus mécses. A cserepekkel telezsúfolt gyönyörűséges kelta edényégető kemence, amelynek oldalába hővezető fúvócsöveket építettek. (Európában a kelták olvasztottak először vasat, készítettek fémfegyvereket és korongoltak edényeket.)
A lengyeli kultúra emberei felszínre épített oszlopszerkezetes, sátortetős házakban éltek, és halottaikat zsugorított helyzetben temették el. Életükről és halálukról a régészek és segítőik aprólékos munkájának köszönhetően a leletek beszélnek.
Rengeteg kagyló került felszínre a bronzkori objektumokból. A kagyló fontos táplálék volt abban az időben ezen a mocsaras területen, és díszítésre is szolgált. Összeőrölték porral, és ezt az elegyet dörzsölték bele az edények karcolt mintáiba.
Az ungvári egyetem diákjainak idejövetelét a Tisza Nemzetközi Nyári Egyetem Alapítvány elnöke, Egri Sándor szervezte meg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és az akkor még létező Határon Túli Magyarok Hivatala támogatásával. A diákok hálásak Egri Sándornak, amint mondják, nélküle nem tudtak volna végére járni a tömérdek hivatalos intéznivalónak. Az egyetemisták szabályos vízummal érkeztek, szállásukról, ellátásukról természetesen előre gondoskodtak azok, akiknek a segítségével Magyarországra jöttek. A kedves kisvendéglőben, ahol együtt ebédelünk, megtudom tőlük, hogy a felvételi „húzós volt”. Hogy ukrán történelmet, idegen nyelvet és latint az ukrán hallgatókkal együtt tanulnak, minden mást az anyanyelvükön. Hogy Magyarországon jó körülmények között laknak, csak a koszttal nem tudnak megbarátkozni (érdekes módon mindent édesnek találnak). Hogy bulizni se idejük, se kedvük, mert holtfáradtan zuhannak este az ágyba. Hogy jövőre szeretnének újra jönni, mert másodév után a levéltári és a múzeumi gyakorlat kötelező. Választékosan beszélik a nyelvünket, az anyanyelvüket, tisztelettudóak és udvariasak.
Egy nap akciófilmben érezhették magukat. Alighanem meglepte őket, ha nem is fogták fel drámaian, hogy a kukoricásból egyszer csak, mintegy vezényszóra, hivatalos közegek bukkantak fel – kétszer egymás után –, mondván: feljelentés érkezett, hogy ott ukránokat dolgoztatnak feketén. A hivatalos személyek a munkájukat végezték. Megvizsgálták a diákok papírjait, és miután mindent rendben találtak, udvariasan elköszöntek. Azt azonban nehéz szó nélkül hagyni, hogy még mindig tovább él a (névtelen?) feljelentgetés dicstelen hagyománya e hazában. Pedig ha a feljelentő magát ártatlan érdeklődőnek álcázva csak néhány mondatot váltott volna ezekkel a kedves, szerény és szelíd diákokkal, megtudhatta volna, amire kíváncsi. Persze lehet, hogy azzal nem érte volna be.
origo.hu
Megszólalt az ügyvéd: mi vár a Palatinuson vízbe fulladt kislány édesanyjára?
