Három futam a Ság hegyéről

L U G A S

Az 1799-es első magyar nyelvű földleírásban Vályi András tollából a Ság megnevezés tizennégy puszta, szabad puszta, falu és mezőváros nevében szerepel. „Magyar falu Vas Várm. földes Ura Gr. Erdődy Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Dömölkhöz fél mértföldnyire, Ság nevezetes hegye alatt; határja középszerű, borai jók.”
Ság hegye, melynek „borai jók”, számomra olyan táj, mint valami ifjúkori emlék, amelyet hosszabban cipelni a vártnál nagyobb és jelentősebb tehertételt jelent. Mert igaz ugyan, hogy nevezetes ez a hegy, ahogy Vályi is pendíti, és jelentős, sőt még őstörténeti irodalma is van, mint a legnyugatibb magyar bazaltkőzettel fedett tanúhegyek egyikének (a Somló és a Kis-Somló társaságában), de ahogy a frissen elillanó pára, a végképp eltűnt gyermekkori pillanat vagy a múló szerelem emléke, nekem valahogy inkább a múltban létezik. Pedig ma is szilárdan áll ez a 290 méter magas, valaha csodás formájú, leginkább a Badacsonyhoz vagy a Somlóhoz hasonlító bazalthegy, és még romjaiban, haló poraiban is szőlőivel, nyár végi illataival, pottyanó körtéivel és almáival, dzsungelbe-vadonba forduló kertjeivel a legnagyszerűbb panteisztikus impressziókat ébreszti fel. Ha rászánjuk magunkat és bejárjuk, gondoljunk választott vezetőnk szövegére, a pomológus és oenológus Entz Ferencére, aki országjárása során 1872-ben érkezett az akkor még nem lebányászott hegyre, és jelentést írt a borkedvelő olvasóknak. „A sági hegy kiégett vulkán lapos tetővel, a mely mintegy 40 holdnyi lapos tért képez; lejtőit mintegy 900 holdnyi szőlővel építvék be, melynek a nyugot-északi s nyugoti része a mesteri, a nyugot-déli a kápolnai, s délkeleti a sági község kezén van; északra kevés a szőlőültetvény.”
Nos, a kontraszt éles, a távolság Entz idejéhez képest feltűnő: a 900 holdnyi szőlő és az emlegetett 40 holdnyi lapos tér eltűnt. Először is e nagy kiterjedésű, lapos és tágas hegytetőt, a magyar természetvédelem nagyobb dicsőségére, jó ötven év szívós munkájával sikeresen lebányászták, és ma már egy mini Grand Canyont idéző különös aurájú kráterben sétálgathatunk, mint valami örökre szunnyadni készülő óriás kihűlt gyomorredőiben. A Ság első romlása ez: brutális lebányászását a két háború közti természetvédők, így Kaán Károly is csak konstatálni tudták, megakadályozni nem – legföljebb elrettentő például állítani, hogy megálljt parancsoljanak az épp akkor beinduló (és szerencsésen felhagyott) badacsonyi kőbányászatnak. Csekély vigasz, hogy ami örökké fájó tájseb, annak a geológia tudománya tapsol. Egy nagyszerűen tökéletes természeti alakzat beforratlan, végleges térroncsolást kapott ugyan, ám az ötmillió éves vulkán működését a tudomány demonstrálni tudja: példás vulkáni feltárások révén nyugodtan tanulmányozhatjuk a kis magyar vulkanológiát. A születés fázisait, a lávaömlés történetét, a tufagyűrűkre rátelepülő lávakőzetet, a kettétört bazaltsalak fröccskúpjait, a tufagyűrűk váltakozó rétegeit. S persze a Ság hegye páratlan talajszerkezetét is, amely váltakozó mértékben, néha egészen vékonyan fedi be a hegyet, s amely a somlói szőlőterroir utánozhatatlan mineralitását adja. Entz is beszél erről, hisz végigkóstolta a legjobb sági borokat: „jó fekete föld, de jobbára apró köves agyag, mely mint vulcaincus bazalt kövületek elmállásának eredménye, a szőlőtőkét felségesen táplálja”.
Ság második romlásaként a plató után eltűnt a 900 holdnyi szőlő is – ma már csak legfeljebb 100–120 hektárt művelnek. A második háború után, de különösen a múlt század hetvenes éveiben végzetesen elaprózódtak a szőlőbirtokok, rengeteg irtózatos építészeti megoldás született; a késő Kádár-kor idomtalan emeletes betonépítményekkel és tákolmányokkal szórta tele a hegyet, olyannyira, hogy ma már rá sem ismerni öreg fényképek alapján a régi, kitűnő hegyoldalakra. Sok helyen kivágták a szőlőt, és inkább üdülőket, mintsem pincéket építettek az ország egyik legjobb és legértékesebb szőlőhegyére. Mert a sági bor Vas megye legféltettebb kincsei közé tartozott, de nemcsak a vármegye címerdíszei közé rajzolták fel mint a vármegye egyik legismertebb termékét, Bismarck kancellár is rendelte, az angol királyi ház és Vilmos császár fogyasztotta, patikákban árulták, mert feltűnően magas savtartalma (8-9 g/l) miatt természetes módon csökkentette a vesekőképződés veszélyét. És persze ez a markáns savgerinc hosszú ideig képes is egyben tartani autentikus, de harmonikus borát – a régi öreg vincellérek szerint a somlai, sági, kis-somlai borok csak 5-6 éves korukban érik el csúcsformájukat. A Ságon, akárcsak a Somlón vagy a Kis-Somlón, elsősorban vegyes borokat készítettek a filoxéravész előtti időkben – Entz fajtajelentései a szegszőlő (szigeti, vagyis furmint), a mezőföldi (bajor vagy fehér góhér), a fehér szőlő (lisztes fehér vagy fosóka), juhfark és a sárfehér (szagos sárfehér) favorizálását rögzítik mint a „legnagyobb elterjedésű” fajtákat. Persze mára radikálisan kicserélődtek a szőlőkkel együtt a régi fajták, de ugyanolyan fajtakavalkád található, és a hegy is dzsungelesedésnek indult. De nemcsak a Ságon, hanem mindenfelé az országban, ahol az utóbbi tizenöt év nem volt képes a borászat jótékony tájformáló hatását éreztetni.
A Ság voltaképpen az utóbbi száz–száztíz év harmadik válaszútja elé érkezett, de tapasztalatom szerint csak kevesen érzik át a kérdés mélységében rejlő komolyságot. Haladni vagy megszűnni? Hovatovább a hegy egész szőlészeti-borászati funkciója forog veszélyben. Nemrégiben egy nagyon tekintélyes és a táj visszaformálásáért küzdő országos hírű borásznak a legőszintébben mondtam, ha én „helyzetbe” kerülhetnék (vagyis akadna elég pénzem), és ha az ország bármelyik területéből választhatnék, legszívesebben a Ság hegyen építenék egy négy-öt hektáros egybefüggő birtokot. És betelepíteném öreg, apró fürtű olaszrizlinggel, s pár éven belül bemérhetnénk és bizonyíthatnánk, milyen nagyszerű adottságokkal és potenciállal rendelkező termőhely is ez a klasszikus bazalthegy. Mert nemhogy a szakma nem ismeri a Ságot, de a közvélemény sem, sőt a borszerető publikum sem, hisz az egész hegyen alig találni palackozott tételeket, és a birtokméretek is alkalmatlanok a komolyabb bemutatásra. (Akárcsak az én hegyemen, a szomszédos Kis-Somlón.) Annak ellenére gondolom így, hogy elsősorban Fehér Tamás öreg barátom, de néhányan mások is szép és versenyképes, sőt meglepetéseket ígérő borokat termelnek, amelyeknek java részét kóstoltam. De az elmúlt években semmilyen nagyobb arányú telepítés, mozgás nem indult el – ellentétben a borvidék vezérhegyével, a Somlóval, amely leginkább a látványos munkát végző Kreinbacherék, de mások révén is az ország egyik legmegmunkáltabb, legkiépítettebb szőlőhegye lett. A Ságnak is sürgősen követnie illenék nagyobb testvérét – maga után húzva a legkisebbet, a Kis-Somlót is. És akkor a Ság nemcsak egy régi álom szinonimája lenne valami hősi múltból és vulkáni idők idilljéből, hanem perspektivikusan csábító jelen idő is.